A hit volt, ami erőt adott

Szegő Ernőné Frisch Lenke visszaemlékezése

Özvegy Szegő Ernőné vagyok, lánykori nevem Frisch Lenke. Tiszanánán születtem 1913. június 13-án. Édesapám Frisch József Fábián (1864–1941), édes­anyám Klein Sarolta (1885-1936). Apám terménykereskedőként jómódú ember volt. Már benne járt a korban, amikor elvette édesanyámat. Öten voltunk testvérek, Mariska, Jakab, Miklós, én voltam a negyedik és a húgom, Olga. Családunk vallásos volt, különösen édesanyánk. Minden ünnepet megtartottunk, kóser konyhát vezettünk, amit nővéremmel egészen a közelmúltig, amíg csak lehetett fenntartottunk. Mai napig minden péntek este gyertyát gyújtok, elmondom a péntek esti imát, és a szombatiakat is. Az ünnepeket megtartjuk.

Édesapánk az I. világháború alatt hadikölcsönbe fektette vagyonát, amit így elveszett. Nagyon szegények lettünk, nehezen éltünk. Kijártuk a hat elemit a katolikus iskolában. A község fele lakossága katolikus, a másik fele református volt, néhány zsidó család élt csak ott, nem volt problémánk a keresztényekkel. A libaúsztató mellett sokat játszottunk a keresztény gyerekekkel. Az iskola elvégzése után otthon segítettünk. Akármilyen szegények voltunk, de volt mindig egy cselédlányunk. Nővérem szép lány volt, 1924-ben, 17 éves korában ment férjhez a kunmadarasi Klein Dávid kereskedőhöz. Először Madarason éltek, majd 1929-ben Tiszafüredre költöztek. 1936-ban vásárolták meg a Nap utcai házukat, amelyben most is lakunk. Eredetileg három kisebb szoba volt benne, amelyet a sógorom átalakíttatott. Így most két nagy szoba, egy nagy konyha, kamra, spájz van benne és készíttetett egy nagy verandát is, két hatalmas üvegablakkal. A színben volt tehén- és lóistálló is, széntároló és tyúkól. Bérelt egy tanyát, kétszáz hold földdel, egy keresztény barátjával vásároltak cséplőgépet, bérben jártak csépelni.

Tiszafüreden a harmincas években százhúsz zsidó család élt, voltak közöttük gazdagok és nagyon szegények, ezeket a hitközség segélyezte. Flam József szegény fuvaros volt, mikor elpusztult a lova, akkor gyűjtöttek neki lóra valót. Ha férjhez ment egy szegény lány, a nőegylet adott pénzt bútorra, kelengyére. Sógorom Klein Dávid jó ember hírében állt, ő rendezte a lakodalmat. Azután, ha kisbaba született meghívták komának, mindent elvállalt.

Miután a nővérem elkerült a tiszanánai házunkból, a két bátyám után én voltam a következő lány, sajnos édesanyánk sokat betegeskedett, ezért már 11 évesen én dagasztottam sokszor a kenyeret, ehhez fel kellett állnom a sámlira, fejtem a tehenet. Mind ehhez hozzájött, hogy skarlátban megbetegedtünk a húgommal, neki egy folt maradt a tüdején, nekem meg a szervi szívbaj, szövődményként, akkor még sajnos nem volt antibiotikum.

Édesanyám fiatalon, 51 éves korában halt meg hastífuszban. Jakab és Miklós kereskedők lettek, Miklós Egerben volt segéd Pollák Lipót textilkereskedésében. Jakab igazi parasztzsidó volt, ő a közeli Tiszaszőlősre nősült, kislánya, Ágika 1939-ben született, nagyon szép kislány volt. Szegény anyám nem érte meg az unokáit, pedig ez volt minden vágya. Olga húgom 1940 elején ment férjhez a jánoshidai Szőllősi Istvánhoz, a kisfiuk, Vilmos József az év végén született meg. Édesapám 1940-ben agyvérzést kapott, fél évig ápoltam. Szüleim a tiszanánai temetőben nyugszanak, legalább ők nem érték meg a deportálást. Ezután többnyire a nővéreméknél voltam Tiszafüreden, mivel a sógoromat gyakran hívták be munkaszolgálatra, így lassan elolvadt a vagyonuk.

1944. május 8-án költöztünk ki a tiszafüredi téglagyárba, ahol a gettó volt. Négy hétig voltunk ott, azután Kerecsenden csoportosítottak minket a Heves megyei [az egri, a hevesi, az Egri, a Hevesi és a Tiszafüredi járás] zsidóságával együtt. Másnap bevagoníroztak bennünket, nyolcvanketten voltunk egy vagonban. Miskolcon és Kassán keresztül vittek Auschwitzba, vagyis Birkenauba. Június 12-én értünk oda, a 31. születésnapom előtt egy nappal.

Délelőtt 9 órakor érkeztünk meg. Azt mondták, hogy szálljunk ki a vonatból és hagyjuk a holminkat a vagonban. Az időseket félreállították, hogy őket majd autóval viszik, mi pedig a vagon oldalánál álljunk fel ötös sorokban. Weltman Ibolyának egy katona megmondta, hogy a gyermekeket elveszik az anyáktól. A hír gyorsan terjedt, az anyák szorosabban ölelték magukhoz gyermekeiket és együtt mentek velük a halálba.

Az öregeket tehergépkocsikra rakták, és azt mondták nekik, hogy még aznap találkozni fogunk velünk. Sose láttuk őket többé.

Mentünk aztán dr. Mengele elé. Ha valaki nem tetszett neki egy szempillantásnyi idő alatt döntött arról, hogy az illető munkaképes-e, vagy sem, és hüvelykujjának intésével jobbra vagy balra irányította az embereket. Mi a nővéremmel annak örültünk, hogy egy helyre kerültünk, aztán láttuk, hogy a szögesdrót mögött kopaszra nyírt fejű nők dolgoznak, és mögöttük álltak a kápók a korbáccsal. Jaj, istenkém mi vár itt ránk! Aztán motorkerékpáron SS-tiszt jött, kezében revolverrel, s meg sem mertünk moccanni. Aztán elindítottak bennünket, a fertőtlenítőben elvették a ruháinkat, fertőtlenítő oldatba rakták a cipőinket is, de azokat legalább visszakaptuk, a ruháinkat viszont nem. Mindenki azt kapta, ami jutott nekit. A szlovák lányok intézték a borotválást, hajvágást, utána volt a fürdő, azután utánunk dobtak egy-egy ruhát. Fehérneműt nem kaptunk. Plédeket, takarókat nyomtak a kezünkbe, cipeltük Auschwitzból Birkenauba a borzasztó rossz úton. A végén mégsem jutott nagyon sokaknak takaró. Minden héten jártunk a fertőtlenítőbe, ami jó volt, mert más mosakodási lehetőségünk nem volt. Birkenauban a kettes blokkban háromezren voltunk bezsúfolva.

Két hónapig voltunk ott, amikor sorakozót rendeltek el. Öten voltunk egy sorban, én voltam a negyedik, a nővérem az ötödik. Őt leválasztották, hiába mondtam, hogy testvérek vagyunk. Én sok füredivel voltam együtt, de nagyon sajnáltam a nővéremet, hogy őt másik csoportba osztották, ezért mikor egy nő abból a csoportból átjött hozzánk, mert őt is elválasztották a testvérétől, én vállalkoztam rá, hogy visszajövök helyette. Így maradtunk együtt végig a nővéremmel. Az éjszakát a szabadban töltöttük, ott beszélgettünk szlovák lányokkal. Azt mondták, hogy örüljünk, hogy elvisznek onnan, mert mi voltunk a legrosszabb helyen és ami ezután történik velünk, csak jobb lehet. Másnap reggel kaptunk valami levest és kenyeret az útra. Sokan nem ettek, mert éppen böjt, Tisá BöÁv volt. [1944. júl. 29-30.; az első és a második jeruzsálemi templom lerombolásának állít emléket. A szerk.] Érdekes módon összecserélték a mi csapatunkat a másikkal, ők voltak nyolcszázan és nekik kellett volna Brémába menni, mi pedig ötszázan egy fegyvergyárba valahová. Így mi mentünk Brémába, de mivel kevesen voltunk, ezért háromszáz lengyel deportáltat hoztak hozzánk. A másik csoport meg, hogy többen mentek, mint ahogy kellett volna, háromszázat visszavittek Auschwitzba, ők is ott pusztultak el.

Megérkeztünk Brémába egy pár napi utazás után. Éjjel volt, szépen világított a hold, így láttuk milyen gyönyörű szép a város. Egy lovardában a blokkokban helyeztek el bennünket. Mi ötvennégyen voltunk egy blokkban. Nagyon megörültünk, mikor láttuk, hogy emeletes priccsek vannak és mindenki külön alhat. Kaptunk egy plédet is, asztal és kis székek is voltak ott. Mindenki kapott egy bögrét és egy lábast enni belőle. Másnap reggel sorakozó, az udvaron blokkok szerint. Alig ismertük meg egymást, kivel is vagyunk egy szobában. Akik tudtak németül, azokból választottak egy Stubenälteste-t (szobafőnök) és minden helyiségbe Blockälteste-t (barakkfőnök), ezek felügyeltek, nekik nem kellett kivonulni munkára. Összeállították a kommandósokat. Auschwitzban még megtudtuk, ha az asszonyok a lánynevüket használják, akkor a testvérek együtt maradhatnak, így én is a nővéremmel. Mi hetvenen, Albertina által vezetett kommandó jutottunk romeltakarításra. Kora reggel teherautókra raktak minket és vittek munkára. Reggelire kaptunk egy kis feketekávét, este mikor hazajöttünk egy kis répalevest, huszonöt deka kenyeret két deka margarint. Sokan megették az egészet este, ahogy megkapták – legalább egy nap lakjanak jól – mondták. Mi nem ettük meg, mert nem bírtunk volna éhesen dolgozni.

Sok helyen dolgoztunk, de csak a Wilhelmstrasse-ra emlékszem. Egy amerikai hajóstársaság lerombolt palotája előtt dolgoztunk, nagyon szép lehetett, onnan lehetett látni a magyar nagykövetség épületét. Emlékszem, zöld teteje volt. Együtt dolgoztunk Léderer kékfestő gyáros feleségével, az ő családjában volt az a híres brüsszeli csipke, amit I. József császártól kaptak és a családban minden lány abban esküdött. Erdős Renée meg is írta regényében a történetet, róluk mintázta a cselekményt is. Ő mondta, hogy jártak a harmincas években Brémában, és voltak a magyar követségen is.

Nagyon rossz volt a romok közül kitermelni az ép téglákat, de én inkább ezt választottam, mint sorban állni és láncolni [láncban adogatni vagy dobálni] a téglákat. A nővérem mindig azt csinálta. Volt, amikor én pucoltam a téglákat a maltertől. Nagyon furcsán éreztem magam, mikor a romok között álltunk és láncoltuk a téglákat, úgy éreztem magam, mintha visszafejlődtünk volna ötezer évet, és Egyiptomban építenénk a fáraó piramisát. Wehrmacht őrök kísértek munkára, és volt egy olyan is, aki kiadta a munkát, hogy hol dolgozunk. Ő néha rendes tudott lenni, megkérdezte, milyenek az őrök. Ha ők dolgoztatni akartak, a Polier (munkavezető) nem engedte, hogy az rátartozik, ők csak vigyázzanak ránk. A német asszonyok messziről bámultak minket, kik lehetünk. A hajunk még nem nőtt ki Auschwitz után és a ruhánk is elég rossz állapotban volt, mert mindent elvettek tőlünk. Később összebarátkoztunk velük, ha az őr nem figyelt, és elmondták, hogy az újságban az volt, hogy mi ukrán partizánok vagyunk és ne jöjjenek a közelünkbe, mert a ruhánk alatt gránátokat tartunk. Sok légiriadó volt, mindjárt ködösítettek és nekünk szaladni kellett a bunkerba. Ott volt egy nagy Hofbunker (óvóhely), de nem akartak beengedni, végül a munkakiadó addig veszekedett velük, amíg be nem engedtek. Ott nagy sötétség volt, egy szál deszkán kellett fölmennünk. Mikor már megszoktuk a sötétséget, odajöttek hozzánk a német asszonyok beszélgetni. Nagyon kedvesek voltak, nem akarták elhinni, hogy magyarok vagyunk, hiszen a magyarokkal jóban vannak a németek. Mi mondtuk, hogy zsidók vagyunk és azért deportáltak minket.

Azt kérdezték, ha vége lesz a háborúnak ­– ők már tudták, hogy elvesztik a háborút –, akkor mi is levágjuk az ő hajukat? Mondtuk, hogyha megérjük a háború végét örülünk, ha hazajöhetünk. Panaszkodtak, hogy ők már öt éve szenvednek és ők nem akarták a háborút, csak Hitler kényszerítette őket bele. Egy pár hét múlva, amikor Brémába értünk, egy pénteken éjjel borzasztó nagy bombázás volt. Mindenki szaladt le a bunkerba, csak egy páran maradtunk a blokkban, néztük a pokoli színjátékot az ablakon keresztül. Közben olyan detonáció volt, hogy csak úgy rengett a blokk. Piros, kék, sárga fények gyulladtak ki. Soha nem mentünk le éjjel a bunkerba. Mondták, akik bementek, hogy a sötétben kellett bukdácsolni, és nem is volt bombabiztos. Istenben bíztunk, hogy majd vigyáz ránk. A hit volt, ami erőt adott, hogy kibírjuk Auschwitzot és még tovább a sok szenvedést.

Másnap is munkára vittek minket: borzasztó látvány fogadott bennünket. Ezer repülőgép szőnyegbombázott, huszonnyolc utca égett, alig tudtunk a teher-kocsival menni. Mind a két oldalon égő házak, az úttesten romok és kiszakadt villanyvezetékek, amelyek nem voltak áramtalanítva. Leálltunk, nem tudtunk továbbmenni. Egy lebombázott bunkerből szedték ki a megszenesedett holttesteket, amelyek ott voltak kirakva az úton. Mondtam szegény nővéremnek, hogy ne nézzen oda, de ő nem tudta megállni. Azután továbbvittek minket, egy helyen letettek, lapátolni kellett az úttestről a romokat. Közben égtek a házak és állandóan figyelni kellett, hogy melyik oldalról omlik a ház oldala. Egyik oldalból a másikba szaladtunk, nehogy maga alá temessen minket.

Pontos dátumot nem tudok, de Erev Jom Kipur volt [1944. szeptember 25; az engesztelés napját megelőző nap, amikor Isten megbocsátotta Izrael fiainak az aranyborjú imádásának bűnét. A szerk.], tartalékoltam kenyeret estére, hogy másnap tudjunk böjtölni. Délután bombáztak, esett az eső, de nekünk dolgozni kellett. Az avseerin nőnek (Aufseererin: felügyelőnő) nagyon jó kedve volt hazamenet, egész úton énekelt. Hazaérve le sem engedtek szállni az autóról, mert délután lebombázták a lágert. Egy lány nem tudott kimenekülni a törött lábával, ő bent égett a betegszobában. Ezer szerencse, hogy kint voltunk a munkahelyen és nappal történt, nem éjszaka. Azután kivittek minket Oberheidébe és onnan jártunk Brémába gyalog és vonattal. Talán Suhlban ültünk vonatra, egy kupé volt és vagy két vagon, felváltva mentünk hol vagonban, hol kupéban. Brémába még sokat kellett gyalogolni a Weser folyó mentén, egy nagy hídon is átmentünk, míg a munkahelyre értünk. Most már sokat bombáztak az angolok, nappal is. Emlékszem, az ötödik emeleten dolgoztunk és onnan kellett jó messzire menni, most már egy másik bunkerba. Mikorra odaértünk lefújták az alarmot, mehettünk vissza. Mikor visszaértünk, újra a légi veszély, egész nap így ment és aztán mehettünk haza, ki az állomásra és a vonatból kiszállva megint négy km gyaloglás. Akkorra már lement a lábunkról a hazai cipő és nagy fatalpú cipőt kaptunk. Milyen nehéz volt abban járni! Főleg, mikor esett, a hó rátapadt és mindig kibicsaklott a lábunk. Néha a romok között találtunk ennivalót, sós heringet, én találtam egy üveg zöldborsót sárgarépával, megosztoztunk rajta. Az ügyesek sokat organizáltak, elmentek és keresgéltek a romok között. Néha a németek is hoztak, én egy munkástól kaptam két szelet kenyeret, az nagyon jó volt. Néhányan jóban voltak francia foglyokkal és tőlük kaptak ennivalót, ők jobban el voltak látva. Jártunk egy hentesüzlet előtt, láttuk a kirakatban a sok felvágottat, fájt a szívünk, hogy abból nem ehetünk, és mit ad Isten, azt is lebombázták. Ott dolgoztunk éppen, és a romok között találtunk jó nagy darab szalonnát, még meleg volt, és felvágottat. Sajnos a gyomruk nem bírta az ilyesmiket, egy hónapig nyomtam az ágyat utána. Aztán betettek a konyhába krumplit pucolni, ez jó volt, nem kellett kivonulni és egy pici krumplit ki lehetett hozni. Egy pár hét múlva újra ki kellett járni dolgozni.

Egy szerkesztőség előtt lapátoltunk. Egy nap kijött egy úriember és kért, hogy menjünk be az épületbe dolgozni. Ott is egy kibombázott helyiség volt, amiben nagy nyomdagépek voltak, és német lányok dolgoztak ott. Nekünk adtak kis vas formákat, amikbe a betűket rakják, hogy a rozsdától pucoljuk meg. Beszélgetett velünk, talán szerkesztő lehetett, nagyon szimpatikus ember volt. Nagyon sajnált minket, hogy ilyen munkát csinálunk, odahaza biztosan más munkához szoktunk – mondta és elmesélte, hogy a sógorát már tíz évvel ezelőtt elítélték és internálták, mert zsidópárti volt. Ha találkoztunk vele az utcán, mély meghajlással és kalapemeléssel köszöntött, nem törődött az őrökkel. Egy pár hétig végeztük ezt a munkát és akkor jött a főnök, nagy patáliát csapott, hogy mi nem dolgozhatunk bent, csak az utcán, és kizavart minket: Pedig bent sem volt nagy élvezet dolgozni, nem volt se ajtó, se ablak, olyan huzat volt; csak éppen könnyebb volt a munka.

Úgy emlékszem, hogy egyszer egy téren dolgoztunk, szemben csupa romos ház volt, egy sárga házon felirat Lessing Haus. Megörültem és mondtam a társaimnak, hogy én tudom ki volt ez az ember. Híres író, Mendelssohn Mózes filozófus barátja és róla mintázta meg Bölcs Náthánt. Ez az ő emlékháza volt. Mindig szerettem olvasni, különösen verseket.

Csoportunkban sok miskolci és egri volt, köztük dr. Rácz [Zoltán] egri főrabbi felesége. Voltak még Gyöngyösről, Salgótarjánról, Pásztóról, Kolozsvárról, Désről; négy tiszafüredi, két poroszlói, egy tiszaszőlősi és háromszáz lengyel nő.

Karácsony este nagy ünnepség volt a német katonáknak, jött egy magas rangú tiszt, volt nálunk egy pár sváb őr is, kicsit tudtak magyarul, őket őrségbe osztották be, nagyon elkeseredtek, hogy nem hívták meg őket az estére, mivel nem voltak megbízhatóak. Tudtak velünk beszélni, csak nehogy elárulják nekünk, hogy mit hallottak. Persze a német katonák csak elmondták nekik, hogy a csodafegyverről volt szó, és még sokáig eltart a háború. Karácsony másnapján ki kellett menni dolgozni. Az őröknek ez nem tetszett, és megengedték, hogy ne dolgozzunk, azt mondták, az a lényeg, hogy ne maradjunk a lágerben. Egyszer egy ember odajött, mondta, a felesége fél karja a romok alatt maradt és az ujján volt egy brill gyűrű, ha megtaláljuk adjuk át neki, persze nem találtuk meg. A bombázás után először a katonák jöttek, a romok közül a hullákat kellett kiszedniük, és minket csak azután engedtek téglázni. Néha össze is találkoztunk velük. Borzasztó volt azt a nagy pusztítást látni, csupa rom, rom mindenfele.

Szegény német lakosság állandóan készenlétben állt: Ha megszólalt a sziréna, fogták a bőröndöt és szaladtak a bunkerbe, és amikor kijöttek nem volt otthonuk. Le volt bombázva. Csak azon csodálkoztunk, hogy mikorra mi kiértünk a bunkerből, a németek már a tetőn voltak és javították a házakat. Igaz, azt mondták, a hárommilliós városban már csak hetvenezer ember van. Egy délután sorakozót rendeltek el. A német nő nagyon ideges volt: „Los! Los!” kiabálta és mindenkinek adott egy pofont. Nagyon gyorsan hajtottak bennünket. Közben megtudtuk, hogy az angolok időzített bombát helyeztek el vagy dobtak le a Weser hídjára, amin át szoktunk járni. Nagyon rossz érzés volt, megint a Biblia jutott eszembe, ahogy szaladtunk a hídon, hogy úgy jártunk, mint az egyiptomiak a Vörös tengernél. Báruch hásem („Hála az Örökkévalónak”), szerencsésen átjutottunk.

Nem is tudtunk többet Brémába bejutni. Az állomáson éppen beszálltunk a vagonba, amikor szirénázni kezdtek. Az őrök szaladtak az erdőbe, otthagyva minket. Mi meg csak ültünk egykedvűen, bízva a jó Teremtőben, hogy megsegít. Senki sem próbált megszökni, de hova is mehettünk volna? Azután már csak úgy kivezényeltek bennünket bombatölcsért betemetni a mezőre. Közben ettük a lósóskát, amiért haragudtak az őrök, és a távolból néztük, hogyan bombázzák Brémát. Szerettünk volna ott felszabadulni a lágerben, de nem engedték meg, később le is bombázták az angolok, de mi már nem voltunk ott.

Vittek minket vagonban, gyalog, találkoztunk magyar katonákkal, nagyon el voltak csüggedve, már két napja nem kaptak enni. Akartunk nekik kenyeret adni, de nem fogadták el. Sajnáltak minket, mi meg őket, csupa fiatal katona volt és hát magyar. A német őrök azért is haragudtak, hogy szóba mertünk állni egymással. Ők meg mindenütt érdeklődtek, hogyan áll a front. Sokan meg is lógtak az őrök közül. Az útra nyers krumplit kaptunk és huszonöt deka kenyeret. Pár napig tartott az út, amíg Bergen-Belsenbe értünk.

Mikor sok gyaloglás után megérkeztünk, már éjjel volt. A Lagerführerin (táborparancsnok) búcsúzásképpen mindenkinek adott egy hatalmas pofont. Nagyon rossz nő volt, sokat gúnyolódott velünk, hogy mi vagyunk a kiválasztott nép és mégis oda kerültünk, és úgy élünk, mint a rabszolgák. Bergenben borzasztó kép fogadott, mindenütt csupa hulla. Három nap óta nem kaptak kenyeret, akik ott voltak. Szerencsére egy hét múlva a lágert felszabadították az angolok. Ők is azt mondták, hogy láttak embereket, akik olyanok voltak, mint az árnyékok. Sajnos ott mi is megkaptuk a flekktífuszt, két hónapig feküdtünk kórházban, azután elvittek minket Svédországba. Nem akartunk menni, hátha valaki itthon életben maradt, de nem volt vonatközlekedés, kénytelenek voltunk elmenni. Malmöben voltunk három hétig karanténban, azután Loka Brunn-ba kerültünk lábadozni.

Alighogy odakerültünk, többen is jöttek jegyzőkönyvet felvenni, mindenkinek el kellett mondanunk, mi történt velünk Németországban, meg akarták örökíteni az emlékeinket, talán e jegyzőkönyvek még fellelhetők. Svédországban fél évig voltunk Loka Brunn-ban, az épület a svéd király nyaralója volt, ő adta át nekünk, hogy ott gyógyuljunk. Egy nagyon szép tengerszem mellett feküdt. Fél év után Örebro-ba kerültünk, ahol együtt laktunk három lánnyal, Fischer Margittal, Reiner Edittel és Spiegel Ilonával.

Széder este Örebroban, bal oldalt alul Frisch Lenke és nővére

Egy cipőgyárban dolgoztunk betanított munkásként. A lányok fiatalok voltak, meg tudták tanulni svédül, nekünk ez nem sikerült. Még kint találkoztunk olyanokkal, akik szintén Brémában voltak, egész más helyen, mint mi, azt hiszem fegyvergyárban dolgoztak.

Közben kiderült, hogy nővérem férje, Klein Dávid még 1945 februárjában flekktífuszban meghalt Donneskirchenben, Ausztriában. Húgunkat, Olgát kisfiával, sógornőnket, Frisch Jakabné Gelbmann Karolinát kislányával együtt Auschwitzban ölték meg. Jakab bátyám a felszabadulása napján halt meg, valamit evett, amit a legyengült teste nem bírt el.

Miklós bátyám maradt egyedül életben, ő visszatért előbb Tiszafüredre, aztán Karcagra házasodott. A három lány, akikkel együtt laktunk, közben eljöttek Svédországból. Mi így nem akartunk ottmaradni, ezért visszatértünk Magyarországra, 1946. december 22-én jöttünk el.

Tiszafüreden szerencsére a házunkban zsidók laktak, így azt visszakaptuk, pár erős zsidó férfi segített visszaszerezni a bútorainkat. Egy darabig abból a pénzből éltünk, amit Svédországban megtakarítottunk, aztán elvégeztem egy pénztáros tanfolyamot. Először Kunmadarasra helyeztek ­– két évvel az ottani pogrom után –, majd Tiszafüreden dolgoztam szintén pénztárosként az ottani Népboltban. Barátnőnk, Klein Bernátné Olga hozott össze férjemmel, Szegő (Sauerbrunn) Ernővel, aki szabó volt és Debrecenben élt. Neki az egész családját elvitték, senkije sem tért vissza: szülei, húga, sógornője, bátyja kislánya Auschwitzba kerültek, a gázkamrába; bátyja a Don-kanyarban tűnt el. Amerikai rokonai szerették volna, ha kivándorol, de ő nem akart elmenni. Férjem munkaszolgálatosként szintén megjárta a Don-kanyart, majd később elvitték Ausztriába, ahonnan páran megszöktek és a fronton keresztül mentek haza Debrecenbe. 176 centi magas volt, 39 kiló. Az amerikai rokonai segítettek neki anyagilag. Szabóként dolgozott, a mesterénél lakott a Simonffy utcában. Kiváló sakkozó volt, 1950-ben megnyerte Debrecen város sakkbajnokságát.

1952. augusztus 10-én házasodtunk össze, egy év múlva született meg egyetlen lányunk.

Szegő Ernőné, Szegő Ernő és Klein Dávidné 1970-ben

Mindössze hat hét szülési szabadságot kaptam, szerencsére nővérem, Mariska – aki a háztartásunkat vezette – gondozta kislányomat. 1956-ban elvesztettem az állásomat, akkortól a férjem mellett dolgoztam, és segítettem otthon a nővéremnek. Férjem 1954-ig a MEZŐKER-nél dolgozott, de az a munka nem neki való volt, nem volt erős fizikumú. Nagy Imre miniszterelnöksége alatt kapott iparengedélyt, amiért hálásak is voltunk neki. Addig nehezen éltünk, ettől fogva jobb lett a helyzet, mivel Ernő kiváló szabó volt. Sokat jártunk együtt vásárokra. 1961-ig, az Izraelbe való kivándorlásukig megosztotta unokatestvérével, Klein Bernátné Olgával a műhelyét. Olga közben megözvegyült, a férje beesett a vonat alá. Szépen éltünk, békében, az emberek szerettek minket.

Sajnos nővérem agyvérzést kapott és 1975-ben, hat hét betegség után elhagyott bennünket. Férjem 1974-ben kapta első infarktusát, melyet lábon kihordott, a második 1978. augusztus 20-án elvitte, utolsó percéig dolgozott. Mivel az összes tiszafüredi egyházi temetőt 1973-ban lezárták, így a gondozott karcagi zsidó temetőben kaptak helyet. Minden esztendőben a nyári mártír megemlékezésen látogatjuk a sírjukat. Bátyám, Miklós 1980-ban halt meg. Első unokám 1978-ban, a második 1982-ben született meg, legnagyobb örömömre.

Tiszafüred, 1983. november 2.