Életben maradtunk
Fleischer Ernő/ Arje Fleischer
 |
Fleischer Ernő és György 1945-ben Linzben |
„Nekünk, akik életben maradtunk, mindannyiunknak megvan a csodával határos történetünk; akiknek ez nincs, az az elpusztult hatmillió zsidó.”
A visszaemlékezést („Fleischer Ernő Holokauszt visszaemlékezése”) az eredeti formájában adom közre, a könnyebb érthetőség kedvéért az idegen kifejezések magyar megfelelőjét, illetve egyéb kiegészítéseket zárójelben hozzáadva a szöveghez. A történetnek az „Életben maradtunk” címet választottam, mert ez számomra hűen tükrözi nagybátyám összegzését a Holokausztban átéltekről: az életben maradás, bármilyen hihetetlen, ha csodával határos módon sikerült is, legtöbbször mégis pusztán a véletlenen múlott. A visszaemlékezést mintegy keretbe foglalva a Fleischer család háború előtti és utáni életéről is írtam egy rövid összegzést.
Fleischer Alexandra
***
Fleischer Ernő (Jaakov ben Aharon ha-kohen – יעקב בן אהרן הכהן) Szombathelyen született 1925. május 22-én. Neológ zsidó családban nevelkedett nővérével, Magdával és hét perccel fiatalabb ikertestvérével, Györggyel. A háború előtt textilipari tanulmányokat végzett és később a háború után, Izraelbe kivándorolva ezzel kereste a kenyerét. Jeruzsálemben önálló ruhagyárat alapított feleségével, Mártával. Szüleit és testvéreit Auschwitz-Birkenauba deportálták, Ernő pedig munkaszolgálatosként került lágerbe (Sachsenhausen, Oranienburg, Barth, Ravensbrück és Wöbbelin voltak deportálásának főbb állomásai), ahol végül felszabadult. A háború után az ausztriai Linzben találkozott az ikertestvérével, Györggyel, akivel visszamentek Szombathelyre, rokonokat keresve, de azzal szembesültek, hogy a szűk családból csak ők ketten maradtak életben. Ernő a lágerben szoros baráti-atyai kapcsolatba került Götzl Ferenc lágertársával, akinek Márta nevű lányát a háború után, 1948-ban feleségül vette. Az esküvőt követően 1949-ben a fiatal pár Márta szüleivel együtt kivándorolt Izraelbe. Ernő és Márta Jeruzsálemben telepedtek le, két lányuk és később hét unokájuk született.
Élet a háború előtt
A Fleischer család a háború előtt viszonylagos jómódban élt. Szombathelyen (Vas megye) a Rákóczi Ferenc utca 6. sz. alatt laktak, a neológ zsinagógával szemben, egy tágas, nagy lakásban. A ház ma már nem áll, a háború után lebontották, mert az 1950-es évek közepén ásatásokat végeztek és egy római kori Ízisz szentélyt tártak fel a lakóépületek helyén.
Az apa, Fleischer Jakab a szombathelyi Mayer Motor és Gépgyár alkalmazottjaként került Szegedről Szombathelyre. Kezdetben a Mayer Motor levelezője, majd később adminisztratív igazgatója és egyben a gyár egyik fő részvényese is volt. Egyedülálló férfiként egy családhoz fizetett be ebédelni (kosztos volt), ahol megismerkedett a háziasszony húgával, Grosz Ellával. Ella és családja Alsólendván (ma: Lendava, Szlovénia) laktak, Ella jó pár testvére azonban a közeli Szombathelyre költözött, ahova Ella látogatóba érkezett.
 | |
|
Ella és Jakab 1911-ben jegyezték el egymást és 1912. május 5-én házasodtak össze Alsólendván. Összesen öt gyerekük született, a két legidősebb, egy kisfiú (Sándor) és egy kislány (Kató) gyerekként meghalt az 1919-20-as skarlátjárványban. Magda leányukat, aki a skarlátjárvány idején egy éves volt, elküldték rokonokhoz, amikor a testvérei megbetegedtek, így szerencsére ő túlélte a járványt. Ellának öt évvel később ikerfiai születtek; Ernő és hét perccel később György. Egyedül ők ketten élték túl a Holokausztot a családból.
Ella háztartásbeli volt, de a három gyerek mellett egy fizetett alkalmazott, egy német anyanyelvű Fräulein (gyerekgondozó) is a családdal lakott, aki a háztartási munkákban és a gyerekek körül segített. Otthon magyarul és néha németül beszéltek, mert az anyai nagymama, Kreutz Teréz német anyanyelvű volt.
A nagy gazdasági világválság idején, 1929-ben Jakabot (és mellette rengeteg gyári munkást) elbocsájtották a gyárból. A kapott végkielégítésből a család többféle üzletbe fogott, egy autót vásároltak, hogy majd azzal szállítást vállalnak, valamint a Vas megyei Sé-ben élő rokonnál disznókat hizlaltak eladásra. Végül egyik próbálkozás sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért Ella otthon kifőzdét nyitott, Jakab pedig magáncégek könyvelését vállalta. Akkor már nem volt háztartási alkalmazott sem, Ella egyedül vitte a kifőzdét, a saját családja mellett körülbelül 20 emberre főzött naponta.
Mind Ella, mind Jakab szülei vallásosak voltak; Kreutz Teréz és Berger Katalin, a Fleischer-fiúk mindkét nagyanyja a vallási előírásnak megfelelően parókával fedte be a fejét. A Fleischer család azonban már nem volt vallásos, a neológ irányzathoz tartoztak, és a többi neológ zsidóval együtt erősen asszimilálódtak. A családnak sok keresztény üzletfele, barátja volt, sőt a szülők (Ella és Jakab) testvérei közül ketten is nem zsidó házastársat választottak. Jakab öccse, Vilmos keresztény nőt vett el feleségül, aki tartotta a zsidó hagyományokat. Ella egyik nővére, Erzsébet pedig egy volt papnövendékhez ment feleségül és ezért megkeresztelkedett. Az összes ünnepet megtartották, de nem vittek kóser háztartást, disznóhúst is ettek, ennek ellenére Pészáchkor lecserélték az edényeket és a hagyományokat követve külön étkészletet használtak. Jakab péntekenként elment imádkozni a zsinagógába, néha Ella is követte, de a gyerekeket nem kötelezték erre. A családfő Jom Kippurkor böjtölt. Ezt a hagyományt idősebb korában fia, György is folytatta.
A népes család (a Grosz testvérek kilencen, a Fleischer testvérek pedig öten voltak) összes tagjával tartották a kapcsolatot, a közelebb élőkkel rendszeresen találkoztak, a távolabb lakókkal pedig leveleket váltottak és a jelesebb családi eseményekről fényképeket küldtek egymásnak.
 | |
|
A gyerekek a szombathelyi izraelita elemi iskolába jártak, majd ezt követően állami, polgári iskolában folytatták a tanulmányaikat. A polgári iskola befejeztével, a család döntése alapján szakmát választottak. Megpróbálhattak volna a helyi gimnáziumba bekerülni, de abban a légkörben zsidókat már nem fogadtak szívesen. 1920-tól már érvényben volt a numerus clausus, a „zárt szám” törvénye (1920. évi XXV. törvénycikk), amely korlátozta a nagyobb presztízsű egyetemi karokra felvehető zsidó hallgatók létszámát. Ez volt az első olyan törvény, amely megsértette a polgári jogegyenlőséget, amit a magyar zsidók sok küzdelem után, 1895-ben értek el. A numerus clausus egyben előkészítette a szellemi-politikai talajt a következő évtizedek egyre súlyosbodó jogfosztó intézkedései számára.
A zsidók zöme ebben az időben kereskedő és hivatalnok volt, a keresztények nagy része pedig iparos, Ernő és György azért is szerettek volna kitanulni egy szakmát, hogy ne különbözzenek nagyon a környezetüktől. Jakab vágya volt, hogy a fiai textil-szakmát tanuljanak Reichenbergben (Liberec, a mai Csehországban), ahol virágzott a textilipar. Félre is tett egy kis pénzt e célra, de Csehország német lerohanása miatt ezt a tervet el kellett vetnie. A fiúk Szombathelyen maradtak; Ernő az eredeti tervhez híven textil-szakmát tanult, György pedig cukrászatot.
Ernő a szombathelyi textilgyárban kezdett el dolgozni 14 évesen, segédként. Munka közben kellett volna megtanulnia a szakma fogásait, de aki irányította, ő maga sem értett nagyon az egészhez. Így aztán Ernő minden nap, miután ledolgozott 8 órát, elment egy barátjának a bátyjához, aki a csehországi Liberec textilipari főiskoláján tanult, és esténként tőle próbálta elsajátítani az ott tanultakat. 16 évesen „felszabadult”, azaz segédből önálló alkalmazott lett, azonban nem sokkal később el is bocsájtották a gyárból, mert nem volt elég alapanyag a gépek működtetéséhez.
György ugyanekkor a Kovács-szállóban dolgozott cukrászinasként. A mester, aki mellett tanult, sokszor megverte, csak azért, mert zsidó volt. György egyszer megelégelte a verést, és visszaütött, utána a mestere többet nem emelt kezet rá. Mikor 18 évesen „felszabadult”, a mestere bevonult katonának, ezért attól kezdve önálló cukrászként ő irányította a szálloda cukrászatát. A keresett pénzt mind a két fiú hazaadta a családi kasszába. A munka mellett, amíg lehetett, a fiúk aktívan sportoltak, Ernő birkózott, György bokszolt és motorversenyezett.
Nővérük, Magda 1941-ben házasodott össze Malcsiner Tiborral. A fiatal pár a Fleischer családdal lakott, egy külön szobában. 1942-ben megszületett Judit nevű kislányuk. Mikor a kislány hathónapos volt, Tibort behívták munkaszolgálatra, ahonnan soha többé nem tért vissza.
A közhangulat a 1940-es évek elejétől egyre erősebben antiszemita lett. A Fleischer-házból elmaradtak a tánciskolás barátok, a kifőzdéből a nem-zsidó kosztosok, az utcán már nem ismerték meg a zsidókat a korábbi nem zsidó ismerősök, „barátok”. Visszatérő kérdés, vajon tudtak-e a szombathelyi zsidók a deportálásokról, lágerekről, gázkamrákról? És ha tudtak róla, miért nem tettek semmit? Fleischer Ernő a vele készített szóbeli interjúkban (United States Holocaust Memorial Museum, illetve Yad Vashem – The World Holocaust Remembrance Center) többször megpróbálta elmagyarázni, hogy ezeket a kifejezéseket egyszerűen nem értették. Elmesélte, hogy 1942-ben Szombathelyre került egy fiatal lengyel lány, akit Ráchelnak hívtak és pár évvel volt idősebb a Fleischer-fiúknál. Ráchel valahogy megszökött a treblinkai haláltáborból. Egy gazdagabb zsidó család fogadta be, ahol a gyerekekre vigyázott. A lány állandóan arról beszélt mindenkinek, hogy milyen borzalmakat művelnek a zsidókkal Lengyelországban, elpusztítják őket, de senki nem hitte el, hogy igaz, amit mond, a háta mögött azt mutogatták, hogy bolond.
1944. március 19-én a németek bevonulásával tovább rosszabbodott a helyzet. A zsidókat végleg elbocsájtották az állásukból, ekkor már az otthoni kifőzde sem működött. 1944. április 5-én már kötelezően sárga csillagot kellett hordani. A család az angol rádiót hallgatta, és nagyon bízott abban, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak. Tudták, hogy az oroszok sikeresen nyomulnak előre és amerikaiak már Olaszországot is elérték, ezért remélték, hogy már nem sokáig kell ezt a helyzetet kibírni.
1944 májusában megkezdték a zsidók gettóba terelését. A Fleischer-család háza (Rákóczi Ferenc u. 6 sz.) a gettó területén volt, ezért ők nem költöztek, de a városból szinte az összes rokon hozzájuk költözött. A 20 és 45 év közöttiek ekkor már munkaszolgálatosok voltak, de mivel a magyar hadseregnek szüksége volt még munkaerőre, ezért besorozták a 18-20 és a 45-48 év közöttieket is. Ernő ezért csak pár napot töltött a gettóban – amit akkor még nem zártak le –, egyből elvitték munkaszolgálatra. Györgyöt több munkaszolgálatos társával egy helyi földbirtokoshoz vezényelték ki mezőgazdasági munkavégzésre. Később visszaszállították a gettóba és a család (illetve a szombathelyi zsidó közösség) többi tagjával együtt deportálták Auschwitz-Birkenauba. A szűk családból egyedül Fleischer Ernő és György élték túl a háborút, a tágabb Fleischer–Grosz családból 33-an estek a Holokauszt áldozatául.
Szombathelyen születtem, 1925. május 22-én. Városunk csak egy pár kilométer távolságra van az osztrák-magyar határtól. Itt éltünk a családunkkal 1944. március 19-ig. Szüleim, leánytestvérem, az ő kétéves kislánya és ikertestvérem. Testvérem férje – sógorom – már két éve kint volt Oroszországban munkaszolgálaton. [A család tagjai: Fleischer Jakab (1882. március 25. – 1944), Fleischer Jakabné szül. Grosz Ella (1887. május 14. – 1944), Malcsiner Tiborné szül. Fleischer Magda (1919. április 24. – 1944), Malcsiner Judit (1942. április 5. – 1944), Malcsiner Tibor (1916. május 20. – 1945. április 10.), Fleischer György (1925. május 22. – 1996 február 7.) és Fleischer Ernő (1925. május 22. – 2015 augusztus 9.].
Fivéremmel együtt 14 éves korunkban abbahagytuk a tanulást, mert akkor már meglehetősen nagy volt az antiszemitizmus. Tudnivaló, hogy Magyarországon már a ’20-as évektől volt numerus clausus. Mindketten szakmát tanultunk. Fivérem, aki hét perccel fiatalabb nálam, cukrász lett. Én egy kisebb gyárban textilipari technikus és géplakatos lettem. Március 19-től gyorsan peregtek az események. Fivérem nem maradhatott az állásában egy szállodában, ezért elment dolgozni földművesként egy környékbeli faluba. Így történt, hogy májusban, amikor a gettózás elkezdődött, ő nem volt otthon. Engem a többi zsidóval együtt a gettóba tereltek (a szombathelyi gettót 1944 májusában állítottak fel, az összegyűjtött zsidókat június végén a Magyar Motor és Gépgyár Rt. vasúti állomására vitték, és július 4-én bevagonírozták őket, majd útnak indították Auschwitz felé.). Itt összeállítottak egy 18-48 éves férfiakból álló csoportot és bevonultatták Kőszegre, 20-30 km-re a városunktól. Itt említem meg, hogy a gettóban több mint 5000 ember volt, amelyből mindössze 180-an kerültünk vissza. Fivéremet a deportálás előtt visszahozták Szombathelyre és a gettóból vitték el a szüleimmel, nővéremmel és kis unokahúgommal együtt Auschwitzba.
Fivérem György túlélte Auschwitzban a szelektálást és rövid ideig a Sonderkommandonál dolgozott a szabad máglyáknál. (A gázkamrákban és a táborban megöltek holttesteit elégető, főleg zsidókból álló munkacsapat, melynek tagjait kb. négyhavonta megölték és új emberekkel helyettesítették, hogy a tömegpusztításnak ne menjen híre. Amikor a krematóriumok már nem bírták a terhelést, akkor a holttesteket szabadtéri máglyákon égették el.) Egy csoda folytán sikerült ezt túlélnie és elkerült München mellé, Mühldorfba, az Inn folyó medrében folyó hatalmas építkezéshez. Ott nemsokára bekerült az SS-konyhára konditornak (cukrász).
Nekünk, akik életben maradtunk, mindannyiunknak megvan a maga csodával határos története. Akiknek ez nincs, az az elpusztult hatmillió zsidó. Fivéremmel, Györggyel szintén egy csodálatos véletlen folytán találkoztam a felszabadulás után Linzben az utcán, 1945. július 29-én. Onnan együtt folytattuk az utat hazafelé, míg végül hazaérkeztünk szülővárosunkba, remélve, hogy szeretett sógorunkkal találkozunk. De ő is megfagyott valahol Oroszországban (megj.: Malcsiner Tibort munkaszolgálatosként deportálták Flossenbürgbe és a Dachauba tartó halálmenetben vesztette életét, Pielenhofen településen). Szüleim, Nővérem és kis unokahúgom sorsáról Fivérem első kézből volt informálva; Auschwitzban máglyára kerültek…
Visszatérve az én történetemhez: Kőszegen – ahova bevonultunk –munkaszázadot alakítottak a magyarok. Kétszáznegyvenen voltunk. Ehhez körülbelül harminc katona tartozott. E tisztek és altisztek képezték a „keretet”.
Kőszegről Lesencetomajra (a Balaton mellé) kerültünk egy repülőtér építéséhez 1944. június 2-án. A századunk a 103/302-es vegyes munkaszolgálatos század volt. 1944. október 15-én az úgynevezett Horthy-proklamáció Budapesten ért bennünket. Október 30-án indítottak útnak bennünket az osztrák határ felé gyalog. November 10-én érkeztünk oda. Ott ért utol bennünket egy asszony (megj.: Stern Jenőné szül. Kovács Eszter), aki 52 társunknak úgynevezett Schutzpasst (Magyarországon működő külföldi diplomaták által magyar zsidóknak kiadott dokumentum, amely bizonyította, hogy tulajdonosa a kibocsátó ország védelme alatt áll.) hozott Az 52-ből 50-en túlélték Budapesten az ostromot.
Ugyanekkor érkeztek meg a boriak. Ez a csoport körülbelül nyolcszáz zsidó katonaköteles emberből állt. Ezek a kiéhezett, félig agyonvert emberek maradványai voltak annak a háromezer embernek, akiket gyalog elindítottak Jugoszlávia déli részéből két hónappal korábban. Ott egy hatalmas rézbányában dolgoztak a Todt-szervezet égisze alatt. (Német építőipari vállalat, mely 1941 áprilisában bekapcsolódott a bori rézbányák működtetésébe, ahol mintegy 6000 magyar munkaszolgálatos dolgozott.)
Útközben szörnyű borzalmakon mentek keresztül. Az egyik ilyen eset – ahogy nekem már Barthban elmesélték – Cservenkán történt: német és magyar katonák rájuk gyújtották az istállókat, ahova be voltak zárva; aki a tűzből menekült, azt legépfegyverezték. 1944. október 7-én éjszaka mintegy 700-1000 bori zsidó munkaszolgálatost végeztek ki a téglagyárak különböző pontjain. Azokat, akik mégis életben maradtak, összeszedték, és továbbindították az osztrák határ felé. Ezzel a csoporttal való találkozásom nekem nagyméretű lelki válságot okozott, mert mi hozzájuk képest sokkal jobb körülmények között voltunk.
November 11-én a magyarok átadtak minket a németeknek. A határon ők vonatra tettek és november 13-án megérkeztünk Sachsenhausenba. Ott elvettek mindenünket, hajunkat lenyírták, rendkívül kevés ruhába öltöztettek, facipőt adtak, így az éhezéssel, fázással veréssel egyszerre ismerkedtem meg. Emlékszem, hogy egy régi Häftling felírta az adatainkat. A 116… számot kaptam, az utolsó három számra már nem emlékszem. Másnap, november 14-én a déli órákban Oranienburgon keresztül átvittek az úgynevezett Heinkel-Werke fegyvergyárba. Ezt a pár kilométeres utat amíg élek nem felejtem el. Nekem, aki jó kondícióban voltam, bori emberroncs társamat kellett cipelnem.
Az út nagy kövezete, meg a facipő, plusz még egy embert vinni, bizony nehéz volt a többiekkel lépést tartani. Egy fiatal – velem egykorú – SS-katona egész úton vert. Az utca tele volt emberekkel és én megpróbáltam szemkontaktust keresni a járókelőkkel, ami persze nem sikerült. Az volt az érzésem, hogy valami varázslat folytán csak én látom őket, de ők nem látnak engem.
Egy pár napot voltunk a gyár udvarán, a szabad ég alatt éjjel-nappal éhezve és fázva. November 18-án egy civilbe öltözött csoport kiválasztott közülünk fém-szakmunkásokat és visszavittek Sachsenhausenba, ahonnan újra elindítottak Barthba. November 22-én érkeztünk oda és én a 12330-as számot kaptam. Már nem emlékszem, mi volt a barakkunk száma. A láger többemeletes, jól épített házakból állt. 1990-ben odalátogattam, és az volt az érzésem, hogy még most is állnak, de nem tudtam pontosan tájékozódni. 45 év nagy idő!
Mi tízen, akik Kőszegen is együtt voltunk, egy szobába kerültünk. Nem emlékszem, hogy más is lakott-e a szobában. A szoba maga elég kicsi volt, de mivel háromemeletes faágyak voltak, nem éreztünk zsúfoltságot. Az első napokban a 8-as Halleban (csarnok) dolgoztam. Repülőgépek szárnyát és elejét szereltük össze, úgy hiszem Heinkel He 111-es bombázó (a német Luftwaffe második világháborúban használt közepes bombázója) volt. Én egy velem egykorú orosz Häftling mellé kerültem, aki már régen ott dolgozott, és akivel nagyon jó barátságba kerültem. Egy Vorrichtungon (konstrukció) dolgoztunk többen, nem emlékszem pontosan hányan. A Halleban több ilyen Vorrichtung volt, és körülbelül kétnaponként elkészült egy fél, motor nélküli repülőgéptörzs. Ezt speciális szállítókocsin továbbították valahova. Azt hiszem, hogy a Halle nem is volt eredetileg repülőgépgyárnak építve, inkább hangár volt. A munkaeszközök jók és modernek voltak. Ott került a kezembe Presslufttal (sűrített levegő) működő fúrógép, tittelő és fémolló. Minden Presslufttal működött, elektromos kis gépek és munkaeszközök nem voltak.
November 28-án több szobatársammal és – akkor már névről ismert – bori bajtársakkal a 6-os Halle-ba kerültünk dolgozni. Itt egy új típusú munkaasztalokkal felszerelt Schlosserei (lakatosműhely) volt. Egy Heinkel gép összeszerelésén dolgoztunk, minden asztal mellett négyen. Mindenkinek megvolt a saját szerszáma. Volt vagy száz ilyen munkaasztal, az utolsó sorban lévő 12-es és 16-os asztalnál együtt dolgoztam Götzel Ferenccel, aki 1948-ban apósom lett. Ő volt a Vorarbeiter (munkavezető), mert mérnöki tudása volt, azonkívül perfekt beszélte a német nyelvet és így neki volt közvetlen kapcsolata a mögöttünk lévő irodában ülő Heinkel-mérnökkel. Ő egy harmincon aluli magas fiatalember volt, rajta kívül még dolgozott a Halle-ban egy civil Heinkel-alkalmazott, aki a tervrajzok szerint kontrollálta az általunk elkészített darabokat. Persze 90%-ban a munka nem volt pontos, és akkor nagy szitkozódva visszalökte azokat. Azonkívül hisztérikusan félt, nehogy valamelyikünk hozzáérjen, mert mindnyájan tetvesek voltunk. Ezenkívül még dolgozott velünk egy pár, ötven év körüli civil, akik biciklin jöttek munkába és a fal melletti székeken ültek. Semmi kapcsolatunk nem volt velük és nemigen értettük, miért voltak ott. Az egyikkel, aki az én munkaasztalomhoz közel ült, egy néma kapcsolat alakult ki, ami barátságos volt és nagyon jól esett. Ki tudja? Talán volt neki a fronton egy velem egykorú fia?
A gyárban hét napon keresztül napi 12 órát dolgoztunk egy nagyon rövid ebédszünettel. Az ebédet egy rózsaszín vinklis (homoszexualitása miatt deportált), alacsony német kápó osztotta ki, akit valami oknál fogva Kinder kápónak hívtak. Ő – a többi kápótól eltérően – csak a tálalókanállal vert. Meg kell jegyeznem, hogy az Appelloknál a kápók és a Stubendienstek (szobaparancsnok) nemigen beszéltek, hanem botokkal és gumikábelekkel vertek. Úgy gondolták, hogy ezt biztosan mindenki megérti!!!
A gyárban még volt egy magas, félkezű, zöld vinklis (köztörvényes bűnözőként deportált) német Lagerschütz (a biztonsági szolgálat tagja, maga is rab), akivel nekem is bajom volt. Karácsony előtt az a hír terjedt el, hogy kapunk egy szabadnapot. A tizenkét órás munkaidő nagyon hosszú, unalmas és egyhangú volt. Elhatároztam, hogy a gyárban lévő metálhulladékokból sakkfigurákat csinálok. A mellettem dolgozó társam figyelmeztetett, hogy a Halle túlsó végén bejött a Lagerschütz. Én felemeltem a fejem, amit ő észre is vett rögtön. A figurákat gyorsan az asztalon lévő, levágott csődarabba rejtettem. A Lagerschütz kb. egy óra múlva került az én asztalomhoz. Egyenesen felemelte a levágott csődarabot, megnézte a figurákat és tetszését fejezte ki. A már kész figurákat zsebre tette, felírta a számomat, majd elővett egy gumikábelt és azzal kegyetlenül összevert.
Este az Appellnál hívták a számomat, bevittek egy szobába, ahol állt egy speciális, erre készült asztalforma. Erre rákötöttek, és huszonötöt rám vertek. A kikötést és a verést szintén Häftlingek csinálták, és meg is mondták, hogy örülnöm kell, hogy nem ötven botütést kaptam, mert azt még senki sem élte túl! Utána napokig véres volt a vizeletem! A dolognak még volt folytatása…
Egy pár hét után hozzám fordult a Vorarbeiter, későbben apósom, aki apai szeretettel vigyázott ránk, és megkérdezte tőlem, hogy akarok-e a mérnöknek valami munkát csinálni. Boldogan vállaltam, mert ha az ember alkotómunkával volt elfoglalva, gyorsabban telt az idő és a szörnyű éhséget kevésbé éreztem. Talán erre célzott a cinikus felírás, ami minden KZ tábor kapujára fel volt írva: Arbeit macht frei! („A munka szabaddá tesz!” felirat számos láger kapuján szerepelt Theodor Eicke SS parancsnok utasítására.)
A mérnök pontosan elmagyarázta és lerajzolta mit akar: alumíniumlemezből készült, zsarnival és csavarokkal ellátott noteszkönyvet az iratainak. Az alkotómunka öröme nyilván elvette a józan eszemet, mert amikor a Lagerschütz bejött a Halleba én már a félig kész darabokat magasba emelve messziről provokáltam. Ez nyilván felbosszantotta, mert futott felém. Én a rossz lábam dacára gyorsabb voltam és sikerült őt megelőzve a mögöttem lévő irodába beugrani. Az ott ülő mérnöknek sikerült felhívnom a figyelmét veszélyeztetett helyzetemre. Ő rögtön kiugrott és általam nem értett tájszólással leszidta és elkergette a Lagerschützöt, aki végül is szintén Häftling volt. Ezután, mikor már a mérnök visszament az irodájába, odaszólt nekem a Lagerschütz: „Ich werde dich umbringen!” (Meg foglak ölni!) Ez több volt, mint egy jogerős halálos ítélet, hiszen én is már több ízben tanúja voltam, mikor valamelyik szerencsétlen társamat agyonverte. Nekem szerencsém volt… Másnap halottam, hogy még aznap éjjel agyonverték.
Egy pár nappal előbb megérkezett Auschwitzból – amit azokban a napokban evakuáltak – egy csoport jólöltözött és jóltáplált férfi. Ezek lengyel keresztények voltak. A Lagerschütz halálát megelőzőleg – talán 2-3 nappal előtte – láttam, hogy vagy 8-10 közülük összeverve, falhoz állítva áll az SS-irodák előtt. A lágerhírközlés azt jelentette, hogy ezek az auschwitzi Sonderkommandoban dolgoztak. Sonderkommando és Vernichtungslager (megsemmisítőtábor): ezeket a szavakat már az első napokban még Sachsenhausenban hallottam, csak nem tudtam az értelmüket. Ezeknek a lengyeleknek nem csak jó ruhájuk volt, hanem aranyaik és más értékek. Ezt keresték az SS-ek a Lagerschütz buzgó segítségével. Ezek az emberek tudták, hogyan alkalmazzák azt az Appellokon többször kihirdetett lágertörvényt, hogy a verekedés tilos halálbüntetés terhe alatt; ellenben az agyonverés meg volt engedve! A lágerhírközlés úgy szólt, hogy azon az éjjelen pokrócot dobtak a Lagerschützre és eszméletlenre verték. Ilyen állapotban bevitték a Revierbe (tábori kórház), és az ott dolgozó lengyel orvos egy pohár víz segítségével bevégezte a halálos ítéletet. Így menekültem én meg a biztos haláltól! Előtte és utána is nagy szerencse kellett. Talán tudja valaki, hogy ez így igaz-e; mert én csak hallottam, de tény, hogy soha többet nem láttam!
A másik szerencse, ami ért Barthban összefügg Herbert Seifert nevével, de önmagában odakerülni is már nagy szerencse volt. Ugyanis a másik kőszegi vegyes munkaszolgálatos század, a 103/302-es alakulat 180 emberéből – akik az oranienburgi Heinkel-gyárban maradtak – csak kettő maradt meg, és azok nem tudtak feleletet adni, hogy mi lett a többivel. Silvia Heinkel szerint Liberoseba (kényszermunkatábor) kerültek, ott pusztultak el valamennyien.
Nem tudom, hogy Boxernak mi volt a rangja, mert az SS rendfokozataival nem voltam tisztában. Ő nem jött be soha az Appellok alatt a lágerbe, csak kint várt vigyorogva és szemmel láthatóan türelmetlenül, hogy a lágerkapu kinyíljon, és mikor megindultunk a gyár felé (kb. másfél kilométer), akkor jött ő elő és bottal vert, miközben mi futottunk ötös sorokban, majd köveket dobált ránk. Mindezt tudva, néma harc volt az Appelloknál, hogy ki NE kerüljön az első vagy az ötödik sorba. Azonkívül volt még egy kegyetlen szokása: a Halleba hatalmas tolóajtókon lehetett volna bemenni, de ezek le voltak zárva, és csak egy kis, harmincöt centiméteres rés lett nyitva hagyva. Ezen kellett nekünk átlépni, ami lelassította a bejutást. Boxer előttünk beugrott a Halleba, majd az ott lévő vascső darabbal verte a lábszárunkat. Egy ilyen ütés az én jobb sípcsontomat érte, ami el is tört. Maga a törés nem lett volna baj, de a rosszul tápláltság miatt nálunk minden seb elgennyesedett rögtön. Az én lábam feldagadt, mint egy tuskó. Egyik éjjel lecsúszva a harmadik emeleti fekvőhelyemről, hogy szükségletemet elintézzem, felszakadt a seb és vagy kétliternyi gennyes váladék folyt ki belőle a padlóra. Szerencsémre a mosdóban sikerült találni egy vödröt meg egy felmosórongyot, és sikerült feltakarítani. Így megmenekültem a Stubendienst (szobaparancsnok) szörnyű verésétől, ami gyakran halállal végződött.
Emlékszem az egyik reggeli Zahlappellra (tábori létszámellenőrzés), amikor egy ember hiányzott, mire a Stubendienstesek futva, ugatva átfésülték a blokkokat, meg is találták, akit kerestek. Egy Häftling-társunkat találták a WC-n ülve, olyan rettenetes dizantériája (vérhas) volt, hogy nem tudott onnan fel sem állni. Ugatva és szörnyű verés kíséretében kikergették, és egyenesen az aznapi Zahlappell halottaihoz dobták. Szándékosan írom, hogy ugatva, mert a Stubendienstesek inkább hasonlítottak a kutyákhoz, mint az emberekhez, bocsánat a kutyáktól!!
Visszatérve a lábamon lévő sebre: hatalmas nyílt seb keletkezett az alsó lábszáramon. A Reviert, aki csak tudta, elkerülte az ottani szörnyű állapotok miatt. Ketten feküdtek egy ágyon, enni alig kaptak, orvosi kezelés, kötszer, orvosság nem volt. Így én továbbra is – húzva a lábamat – mentem a gyárba, tizenkét órát állva a lábamon és próbáltam dolgozni. Végül is nehéz állapotomat nem tudtam tovább palástolni, és Heinkel eltávolított a gyárból 1945 március 4-én.
A nemdolgozás úgy kezdődött, hogy délben nem kaptunk enni, egész nap a lágerudvaron tetvészkedtünk. A blokkba csak az esti Appell után mehettünk be. Volt egy csoport, amit a lágernyelv Boxerkommando-nak nevezett. Az SS-ek Hundertkommandonak hívták, ez egy száz emberből álló, lapáttal ás talicskával felszerelt csoport volt, akit a Boxer kísért ki – általam szerencsére nem ismert – munkára. Ez a Boxerkommando minden este 4-5 talicskán tolt halottal jött vissza. Mindenki tudta, hogy ezeket a boxerek személyesen verték agyon. Reggelenként ezeket az embereket a lágerbéliekkel pótolták. Március 10-én, a reggeli Appellnál az SD (szobaparancsnok) engem ragadott ki a sorból és lökdösött feléjük. A földre estem és nem keltem fel onnan, akárhogy lökdöstek, rúgtak, vertek, tudva azt, hogy vagy ők vernek halálra, vagy a Boxer, hiszen nem tudtam dolgozni. Valahogy otthagytak. Feltápászkodtam, éhesen, megverve félrehúzódtam a lágerudvaron, és rettegve gondoltam rá, mi lesz, ha visszajönnek? Körülbelül a déli órákban jött oda hozzám a Herbert (Herbert Seifert). Ismertem őt névről, véletlenül még azt is tudtam, hogy egy vagonban jöttünk Barthba. Herbert azonkívül, hogy nem volt egészen normális, még nehezen is beszélt. Ő látta, mi történt velem a Lagerplatzon és úgy, ahogy tudta, tudomásomra hozta, hogy menjek ide és ide, és iratkozzak fel a Neuer Transportra (új szállítmány), az biztos jó! Ő is feliratkozott, mert már ő sem dolgozott. Én hittem neki, mert mint német jobban volt informálva. Szó nélkül fel is írtak, és mikor láttam, hogy ez könnyen megy, megkeresetem a Vili bácsit (Holczer Vilmos, rabszáma 12264), akit gyerekkoromtól ismertem, aki szintén munka nélkül és nagyon rossz állapotban volt. A szó szoros értelmében odahúztam, és sikerült őt is felíratni.
Az ezt követő tíz napon keresztül a Neuer Transport emberei külön sorakoztak, és onnan nem vettek el egy embert sem a Boxerkommando kitöltéséhez. Március 21-én elindítottak bennünket Ravensbrückbe és öt napi utazás után (március 26-án) megérkeztünk. Mielőtt folytatnám az események leírását, visszatérek Barthba…
Ma már nem emlékszem, hogy rajtunk kívül volt-e más zsidó csoport a lágerben. December végén, január elején megérkezett egy csoport magyar a lágerbe, de ezek nem zsidók voltak, hanem cigányok. Találtam köztük két szombathelyit, akiket fel is kerestem időnként a szomszédos blokkban. Mindkettő nagyon rövid idő alatt elpusztult. Volt ott egy Dolmetscher (tolmács), aki magyarul is beszélt. Hozzánk sohasem szólt addig, nem is szerettük, mert mint minden karszalagot viselő egyén, ő is vert bennünket. Mindig az SS-ek mellett állt, hosszú lágerkabát volt rajta, erős kellemetlen hangja volt, közepes magasságú és rettenetesen nagy úr volt a lágerben! Már érdeklődtem a düsseldorfi rabbinál, de nem ismerte. Megígérte, ha tud valamit, értesít, azonkívül itt is tovább nyomozok, és ha tudok majd valamit, informálni fogom.
December 8-án volt az általam elnevezett „pizsamabál”… Ezen a napon minden ruhadarabot a szobánkban kellett hagyni és a pizsamánál is vékonyabb ruhadarabokba öltözve 24 órát álltunk a lágerudvaron megfagyva, miközben fertőtlenítették a blokkokat.
Január 29-én volt az úgynevezett „hótiprás”. Ezen a napon, ami különösen hideg hófúvásos volt, kivitték az egész lágert a gyár mellett lévő repülőtérre, és ott kellett taposnunk a havat, nem tudom minek. Egyetlen egy repülőgépet sem láttunk! Nem lehet szavakkal kifejezni, milyen borzalmas volt! Amint ezt olvastam, Treibitsch bajtársam is beszámolt erről.
Amíg dolgoztunk, a napi étrendünk a következő volt: reggelire kávénak nevezett forró vizet kaptunk, délben egy nagy merőkanál vízbefőtt marharépát vagy két-három héjában főtt krumplit, vacsorára 12-en kaptunk egy kenyeret és a kávénak nevezett vizet. A kenyeret nekünk magunknak kellett szétosztani egymás között, amit a mi blokkunkban Götzl Ferenc társunk vállalt, aki igazságos is volt. A mi szobánkban lakott még Lakos Tibor (12288), aki a bori csoporttal került oda. (Lakos Tibor Mocsányi Lászlóval Two Jazzers néven az első igazi európai jazzvokál volt.) Őt néha behívták a Lagerältestehez (a tábor rangidőse, a koncentrációs táborok belső hierarchiájának csúcsán állt, aki a rabok felett rendelkezett a kápók és blokkvezetők közreműködésével), ahol volt néhány SS is, adtak neki egy hegedűt és egy szelet kenyérért szórakoztatta őket. Én nagyon szerettem őt, nagyon jó barát volt. Utoljára röviddel a felszabadulás után láttam a ludwigslusti lovassági laktanyában, ahol az amerikaiak egy tábori kórházat állítottak fel. Infúzióval a karjában feküdt nagyon legyengült állapotban. Máig sem tudom, mi történt vele (A felszabadulás után nemsokkal meghalt. Fleischer Alexandra közlése.)
Lehetséges talán, hogy a Lagerältestet Tillmannak hívták? Vagy ötven év után valami más névvel keverem össze? Volt ott még egy Berger nevű SS altiszt, erdélyi származású sváb. Rendesen viselkedett, Götzl Ferenccel többször elbeszélgetett. Azonkívül még szolgáltak a lágert körülvevő tornyokon magyarul beszélő SS-ek. Nem emlékszem, hogy zsidó voltom miatt több verést kaptam-e, mint mások. Zsidó voltunkat mindenki láthatta, mert a ruhánkra varrt szám feletti piros vinkli felső része sárga volt (a zsidó foglyoknál a piros vinklit, azaz háromszöget kis sárga háromszögekkel egy Dávid-csillag egészítette ki.)
Volt a lágerben még egy csoport norvég Häftling, akik a saját ruhájukban jártak és a hátuk közepén volt egy 20x20 cm-es „ablak”, amibe a csíkos lágeranyag volt bevarrva (a mi civil ruháink is így voltak preparálva). Őrajtuk láttam először norvég mintás pulóvert. Azt hiszem, ők kaptak csomagokat a svéd rokonaiktól. Többször láttam a számomat azon a listán, ami a blokkban volt kifüggesztve, hogy egy doboz cigarettát kapok. Minden valószínűség szerint ez a már említett német civil munkája volt, akit nem felejtek el soha! A cigaretta nagyon sokat jelentett, mert a lágerárfolyamon 3 db egy napi kenyéradagot jelentett. Én, aki soha nem dohányoztam, természetesen elcseréltem. Volt a szobánkban egy városunkbeli, sokkal idősebb ember, Feigelschtock József (rabszáma 12228), aki szenvedélyes dohányos volt, és mindennapi kenyerét elcserélte cigarettára (ő nem szerepelt soha a listán). Vele sosem csináltam üzletet, sőt, mindnyájan szidtuk, hogy megöli magát! De nem hallgatott senkire. Az volt a teóriája, hogyha cigarettázik, akkor nem érzi az éhséget. Szerzett valahol egy széklábat, azt egy üvegdarabbal kaparta és valami papírba csavarva azt szívta. Nagyon rövid idő alatt meghalt.
Most visszatérek Ravensbrückbe, ahová, mint már említettem 1945. március 26-án érkeztünk. Nem emlékszem, hányan voltunk a csoportban, de egy hatalmas Lagerkomplexen mentünk keresztül, ahol csak nőket láttam. Meglehetősen hosszú út után az úgynevezett férfi lágerbe kerültünk, ahol le kellett dobni a tetves ruháinkat. Lenyírták a hajunkat és minden szőrt rólunk és egy fürdőbe kerültünk. Mellékesen megjegyezve: Barth-ban 2-3 hetenként belenyírtak a hajunkba egy úgynevezett „Lager Strasse”-t. Ez úgy történt, hogy mi sorokban álltunk, egy ládán állt egy lágerborbély, és az egy villanygéppel elölről hátrafelé egy csíkot nyírt a hajunkba. Ravensbrückben ezt nem így csinálták, hanem a fülünk mellett oldalt nyírtak kopaszra. Fürdő után orvosi vizsgálaton estünk át, onnan én és Onkel Wili bekerültünk a Revierre. A vizsgálatokhoz tartozott még a testsúlymérés. Volt ott egy személymérleg, amin tolós súlyok voltak. Az orvos felszólítására magam kellett lemérnem magam. Tologattam ide-oda a súlyokat és semmi sem stimmelt. Elkezdtem rázni a mérleget, mikor az orvos rám szólt, hogy a mérleg jó és az a súlyom, amit mutat. 45 kg voltam. Ekkor tudtam meg, hogy én is „muzulmán” lettem. Így hívták azokat a csonttá és bőrré vált, minden emberi mivoltukat elvesztett embereket, akik aztán nem is maradtak élve sokáig! 1944. november 11-ig 85 kg-ot nyomtam, csupa izom, rendkívül erős, magabiztos fiatalember voltam.
Az orvosi és egyéb vizsgálatokat egy rendkívül szimpatikus francia orvos végezte, aki rögtön kezelésbe vette a sebes kezeimet és lábamat. A Revierben 12 fekvőhely volt (4 db háromemeletes ágy), az ágyakon fehér lepedő, a szoba közepén egy vaskályha, ami kellemes meleget árasztott, úgyhogy, ha enni is kaptunk volna azt hittem volna, hogy a mennyekben vagyok…
Az étrend itt sem volt jobb, mint Barthban. Éheztünk, de különben feküdhettem az ágyamon addig, amíg jólesett, nem voltak tetveim és nem fáztam. A francia orvos naponta kezelte a lábamat, ollóval nyírta a nem odavaló húsdarabokat és kevés papírkötszerrel bekötötte. A többi szobatársam nálam sokkal nagyobb sebekkel szenvedett, egy részük még az ágyról sem tudott leszállni. Nem emlékszem, hogy volt-e köztünk zsidó rajtam kívül. Egy zsidó kisfiú feküdt az én ágyam alatt lévő priccsen, rendkívül intelligens gyermek volt, 8-9 év körüli, perfekt beszélt több nyelvet, ő szlovákiai volt. A francia orvos foglalkozott vele, ellátta ennivalóval és így a gyermek nagyon jó állapotban volt. Mikor a Revierből április 20-án mindenki eltűnt, az orvos őt is magával vitte. Szeretném tudni mi lett vele (Hosszas keresés után sikerült megtalálni az azóta felnőtt „kisfiút”, aki túlélte a lágert, és akivel Fleischer Ernő Csehországban találkozott. Fleischer Alexandra közlése.)
Onkel Wili az izolációs szobába került, a nyitott ajtón át próbáltam vele beszélni, de nem volt olyan állapotban, hogy felelni tudott volna. Április 9-én jöttek mondani nekem az ápolók, hogy meghalt. A Revierben minden ruhadarabom egy hosszú fehér flanel alsónadrág és egy flaneling volt. Napos délelőttönként megengedték, hogy pokrócba takarva és fapapuccsal felszerelve kint sétáljunk a lágerudvaron.
Az egész udvar alatt volt egy pince, amiből szellőzőcső nyúlt ki. Itt krumpli volt, ami áprilisban már rothadt szagot árasztott, és ez rendkívül izgatta éhes fantáziámat. Kiválasztottam egy megfelelő szellőzőcsövet, amit éjjel nem világítottak meg az őrtoronyból a reflektorok. Hosszas lenne leírni, hogyan szereztem botot, szögeket, kötelet és általam fabrikált zsákot és sikerült onnan egy pár burgonyát kikaparni. A szobában lévő kályhánál megsütöttem és megettem. Április 19-én mindenki kapott originál csomagot, amiben 10 csomag cigaretta, cukor, margarin, tejpor, sajt és nescafe volt. Minden amerikai gyártmány. Április 20-án kiürült a láger, de még előtte kétszer kaptunk vöröskeresztes csomagot, ami pár szem kockacukorból, kevés cigarettából és margarinból állt. Pár órára rá, hogy a láger kiürült, egymás után érkeztek különböző helyekről vagonok, az érkezők mind zsidók voltak. Rendkívüli örömmel találkoztam Barthban maradt társaimmal, akiknek én lettem a vendéglátója. Hamar elterjedt a hír, hogy átadnak bennünket a svédeknek. A hírt megerősítette az a tény, hogy svéd civilek érkeztek, akik egy ablakon keresztül csomagot osztottak kétszer-háromszor is.
Április 21-én be kellett szállnunk az ott állomásozó vagonokba, amiknek az ajtaja nyitva volt. Minden vagonban két idősebb Wermacht-katona ült, nem volt agyonzsúfolva és akkor szálltunk ki, amikor akartunk. Mikor a vonat váratlanul elindult, futottunk utána, nehogy lemaradjunk „Svédországról”. Öt napon át utaztunk, többet állt a vonat, mint haladt, nem tudom merre jártunk, csak arra emlékszem, hogy rengeteg tó mellett utaztunk el.
Újból találkoztam Lakos barátommal, és az ő angoltudását felhasználva ismerkedtem meg a nescafeval. Melegvizet a mozdonyvezetőtől kaptunk. Egész úton a csomagokban lévő Hershey csokoládét ettem. Ellentétben a többi társammal, akkor már nem voltam nagyon kiéhezve. Az egyik társam „főzött” egy remekművet: összekevert tejport, cukrot, margarint, tojásport, azt krémmé keverte és megkínált engem is. Kétségbeesve próbáltam visszatartani, hogy elfogyassza, de nem sok eredménnyel. Liebe Helga, merem állítani, hogy ezek a jóindulattal küldött csomagok legalább annyi társamat pusztították el, mint a Boxer verése. Nem tudom végül is miért nem kerültünk ki Svédországba. Lehet, hogy a gyorsan előrenyomuló Vörös Hadsereg elvágta az utakat, vagy ahogy később megtudtam, Bergen-Belsenben a Ralf Kellerrel való beszélgetésemből, Himmler parancsot adott, hogy május 15-ig minden életben maradt Häftlinget el kell juttatni a Keleti-tengerhez (Balti-tenger), és ócska hajókra rakva elsüllyeszteni.
Április 26-án Wöbbelinbe érkeztünk. Borzalmas hely volt! 3000 ember lehetett itt összezsúfolva. A barakkokba nem lehetett bemenni, mert tele voltak emberi ürülékkel és mindenütt halottak feküdtek. A halottakat már nem temették el, hanem két ember, akiknek ez volt a feladata, behurcolta őket az úgynevezett Waschraumba (mosdóhelyiség), ahol felstócolták őket. Ez egy 30-40 méter hosszú barakk volt, a halottakat 3-4-es sorokba rakták. A mi csoportunk az udvaron állva, tele csomagokkal próbált védekezni a már régebben ott levő, jól szervezett, főleg oroszokból álló emberektől. Nem nagy eredménnyel. Pár óra múlva már semmink sem maradt.
Engem közben kineveztek Hundertschaftsführernek, ami azt jelentette, hogy minden nap jelentkezni kellett a konyhán és kaptam 100 emberre való kenyeret, amit nekem kellett szétosztani 7 társammal együtt. Sajnos minden nap kevesebb emberem maradt, és így minden nap több jutott a még megmaradt élőknek. Ebben a lágerben rendkívül aktív voltam és mindenben részt vettem. Egyik nap egy gyermekkori barátom elcserélte a még megmaradt cigarettáját egy darab húsra. Kétségbeesve jöttem rá, hogy a sült hús az egyik halott-összeszedőből származik.
Május elsején már ágyúzást hallottunk meglehetősen közelről és a délutáni órákban bevagoníroztak bennünket. A drótkerítéshez közel egy szerelvény állt nyitott vagonokkal. Több órán át tartott a bevagonírozás. Először 90 ember állt a vagonokban, leülésről szó sem lehetett. Később még 30 embert nyomtak be, úgyhogy 120-an voltak összepréselve. Az ajtók nyitva voltak, kint havazott és egész éjjel vártunk a mozdonyra, ami nem jött. Reggel az SS-ek lövöldözéssel visszakergettek a lágerbe. Rengeteg agyontaposott, lelőtt társunk maradt a sínek között, meg a vagonokban. 10 óra felé jól lehetett látni, hogy a láger közelében lévő SS-barakkokból fejvesztve menekülnek a katonák és csak egy pár idősebb maradt a láger kapujában. Úgy 12 óra felé az udvaron állva azt láttam, hogy a tömeg megy neki a kapunak, ami kitárult és az emberek özönlöttek ki az ott állomásozó vagonok felé, amik tele voltak élelmiszerekkel. Pár perc múlva megláttam, mi történik. A lágerkapu jobb oldalán levő kerítésnél két amerikai katona állt… Lakos Tibi barátommal mentünk üdvözölni őket. Felszabadultunk!
A zsidók zöme ebben az időben kereskedő és hivatalnok volt, a keresztények nagy része pedig iparos, Ernő és György azért is szerettek volna kitanulni egy szakmát, hogy ne különbözzenek nagyon a környezetüktől. Jakab vágya volt, hogy a fiai textil-szakmát tanuljanak Reichenbergben (Liberec, a mai Csehországban), ahol virágzott a textilipar. Félre is tett egy kis pénzt e célra, de Csehország német lerohanása miatt ezt a tervet el kellett vetnie. A fiúk Szombathelyen maradtak; Ernő az eredeti tervhez híven textil-szakmát tanult, György pedig cukrászatot.
Ernő a szombathelyi textilgyárban kezdett el dolgozni 14 évesen, segédként. Munka közben kellett volna megtanulnia a szakma fogásait, de aki irányította, ő maga sem értett nagyon az egészhez. Így aztán Ernő minden nap, miután ledolgozott 8 órát, elment egy barátjának a bátyjához, aki a csehországi Liberec textilipari főiskoláján tanult, és esténként tőle próbálta elsajátítani az ott tanultakat. 16 évesen „felszabadult”, azaz segédből önálló alkalmazott lett, azonban nem sokkal később el is bocsájtották a gyárból, mert nem volt elég alapanyag a gépek működtetéséhez.
György ugyanekkor a Kovács-szállóban dolgozott cukrászinasként. A mester, aki mellett tanult, sokszor megverte, csak azért, mert zsidó volt. György egyszer megelégelte a verést, és visszaütött, utána a mestere többet nem emelt kezet rá. Mikor 18 évesen „felszabadult”, a mestere bevonult katonának, ezért attól kezdve önálló cukrászként ő irányította a szálloda cukrászatát. A keresett pénzt mind a két fiú hazaadta a családi kasszába. A munka mellett, amíg lehetett, a fiúk aktívan sportoltak, Ernő birkózott, György bokszolt és motorversenyezett.
Nővérük, Magda 1941-ben házasodott össze Malcsiner Tiborral. A fiatal pár a Fleischer családdal lakott, egy külön szobában. 1942-ben megszületett Judit nevű kislányuk. Mikor a kislány hathónapos volt, Tibort behívták munkaszolgálatra, ahonnan soha többé nem tért vissza.
A közhangulat a 1940-es évek elejétől egyre erősebben antiszemita lett. A Fleischer-házból elmaradtak a tánciskolás barátok, a kifőzdéből a nem-zsidó kosztosok, az utcán már nem ismerték meg a zsidókat a korábbi nem zsidó ismerősök, „barátok”. Visszatérő kérdés, vajon tudtak-e a szombathelyi zsidók a deportálásokról, lágerekről, gázkamrákról? És ha tudtak róla, miért nem tettek semmit? Fleischer Ernő a vele készített szóbeli interjúkban (United States Holocaust Memorial Museum, illetve Yad Vashem – The World Holocaust Remembrance Center) többször megpróbálta elmagyarázni, hogy ezeket a kifejezéseket egyszerűen nem értették. Elmesélte, hogy 1942-ben Szombathelyre került egy fiatal lengyel lány, akit Ráchelnak hívtak és pár évvel volt idősebb a Fleischer-fiúknál. Ráchel valahogy megszökött a treblinkai haláltáborból. Egy gazdagabb zsidó család fogadta be, ahol a gyerekekre vigyázott. A lány állandóan arról beszélt mindenkinek, hogy milyen borzalmakat művelnek a zsidókkal Lengyelországban, elpusztítják őket, de senki nem hitte el, hogy igaz, amit mond, a háta mögött azt mutogatták, hogy bolond.
1944. március 19-én a németek bevonulásával tovább rosszabbodott a helyzet. A zsidókat végleg elbocsájtották az állásukból, ekkor már az otthoni kifőzde sem működött. 1944. április 5-én már kötelezően sárga csillagot kellett hordani. A család az angol rádiót hallgatta, és nagyon bízott abban, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak. Tudták, hogy az oroszok sikeresen nyomulnak előre és amerikaiak már Olaszországot is elérték, ezért remélték, hogy már nem sokáig kell ezt a helyzetet kibírni.
1944 májusában megkezdték a zsidók gettóba terelését. A Fleischer-család háza (Rákóczi Ferenc u. 6 sz.) a gettó területén volt, ezért ők nem költöztek, de a városból szinte az összes rokon hozzájuk költözött. A 20 és 45 év közöttiek ekkor már munkaszolgálatosok voltak, de mivel a magyar hadseregnek szüksége volt még munkaerőre, ezért besorozták a 18-20 és a 45-48 év közöttieket is. Ernő ezért csak pár napot töltött a gettóban – amit akkor még nem zártak le –, egyből elvitték munkaszolgálatra. Györgyöt több munkaszolgálatos társával egy helyi földbirtokoshoz vezényelték ki mezőgazdasági munkavégzésre. Később visszaszállították a gettóba és a család (illetve a szombathelyi zsidó közösség) többi tagjával együtt deportálták Auschwitz-Birkenauba. A szűk családból egyedül Fleischer Ernő és György élték túl a háborút, a tágabb Fleischer–Grosz családból 33-an estek a Holokauszt áldozatául.
Fleischer Ernő holokauszt-visszaemlékezése
Liebe Helga,
az 1994. január 20-án kelt levelét megkaptam, és a közben történt telefonhívása is nagyon felkavart. Nagyon nehéz józan ésszel felfogni, hogy ötven év után van valaki abban a városban, Treibitsch bajtársamat idézve: „…amit csak a drótkerítésen belül ismertem…”, akinek az az életcélja, hogy az ott történteket felfedje és megörökítse. Nekem közel 70 évnyi kemény és küzdelmes életemmel nehéz megérteni, hogy ilyen emberek is vannak még.
Barth városa (Németország) erősen foglalkoztatja a fantáziámat, különösen ködös napokon, ami ott nem volt ritka. Jól lehetett hallani a hajók kürtjét, és képzeletemben sokszor megszöktem. Gondolatban felkapaszkodtam egy csónakra és feleveztem Svédországba, aminek persze semmi reális alapja nem volt. Ezért volt nekem fontos, amikor 1990-ben feleségemmel és az idősebb lányommal Németországban és Auschwitzban jártunk, hogy én elkerüljek Oranienburgba (akkor találkoztam Silviával) és Barthba, hogy lássam a tengert, ami valóban közel volt a lágerhez. Akkor adtam le a címemet a városházán. Visszatérve a szökésre: körülbelül február közepén, egy esti Appellnál (létszámellenőrzés) észrevették, hogy két Häftling (rab) hiányzik. Nagy volt a felfordulás, órákig nem engedtek be minket a blokkokba… Rá egy pár napra zeneszóra vonultunk este a munkából az Appellplatzra (létszámellenőrzéshez használt gyülekezőhely). Egy emelvényen ott állt a két szerencsétlen rabtársunk, félig agyonverve, hatalmas táblával a nyakukban, amire több nyelven volt felírva: „Wir sind zurück von der Reise” (visszatértünk az utazásból). Én nem ismertem őket, csak hallottam, hogy lengyelek voltak, akik a kompresszorházban dolgoztak. Onnan sikerült nekik valahogyan megszökni. Mind a kettőt az egész láger szemeláttára agyonverték.Liebe Helga,
most megpróbálok mind a 27 kérdésre felelni, amihez felhasználom Ravensbrückben írt feljegyzéseimet. Mint később konstatáltam, e feljegyzések nagyon pontosak, és egyeznek a német dokumentumokkal.Szombathelyen születtem, 1925. május 22-én. Városunk csak egy pár kilométer távolságra van az osztrák-magyar határtól. Itt éltünk a családunkkal 1944. március 19-ig. Szüleim, leánytestvérem, az ő kétéves kislánya és ikertestvérem. Testvérem férje – sógorom – már két éve kint volt Oroszországban munkaszolgálaton. [A család tagjai: Fleischer Jakab (1882. március 25. – 1944), Fleischer Jakabné szül. Grosz Ella (1887. május 14. – 1944), Malcsiner Tiborné szül. Fleischer Magda (1919. április 24. – 1944), Malcsiner Judit (1942. április 5. – 1944), Malcsiner Tibor (1916. május 20. – 1945. április 10.), Fleischer György (1925. május 22. – 1996 február 7.) és Fleischer Ernő (1925. május 22. – 2015 augusztus 9.].
Fivéremmel együtt 14 éves korunkban abbahagytuk a tanulást, mert akkor már meglehetősen nagy volt az antiszemitizmus. Tudnivaló, hogy Magyarországon már a ’20-as évektől volt numerus clausus. Mindketten szakmát tanultunk. Fivérem, aki hét perccel fiatalabb nálam, cukrász lett. Én egy kisebb gyárban textilipari technikus és géplakatos lettem. Március 19-től gyorsan peregtek az események. Fivérem nem maradhatott az állásában egy szállodában, ezért elment dolgozni földművesként egy környékbeli faluba. Így történt, hogy májusban, amikor a gettózás elkezdődött, ő nem volt otthon. Engem a többi zsidóval együtt a gettóba tereltek (a szombathelyi gettót 1944 májusában állítottak fel, az összegyűjtött zsidókat június végén a Magyar Motor és Gépgyár Rt. vasúti állomására vitték, és július 4-én bevagonírozták őket, majd útnak indították Auschwitz felé.). Itt összeállítottak egy 18-48 éves férfiakból álló csoportot és bevonultatták Kőszegre, 20-30 km-re a városunktól. Itt említem meg, hogy a gettóban több mint 5000 ember volt, amelyből mindössze 180-an kerültünk vissza. Fivéremet a deportálás előtt visszahozták Szombathelyre és a gettóból vitték el a szüleimmel, nővéremmel és kis unokahúgommal együtt Auschwitzba.
Fivérem György túlélte Auschwitzban a szelektálást és rövid ideig a Sonderkommandonál dolgozott a szabad máglyáknál. (A gázkamrákban és a táborban megöltek holttesteit elégető, főleg zsidókból álló munkacsapat, melynek tagjait kb. négyhavonta megölték és új emberekkel helyettesítették, hogy a tömegpusztításnak ne menjen híre. Amikor a krematóriumok már nem bírták a terhelést, akkor a holttesteket szabadtéri máglyákon égették el.) Egy csoda folytán sikerült ezt túlélnie és elkerült München mellé, Mühldorfba, az Inn folyó medrében folyó hatalmas építkezéshez. Ott nemsokára bekerült az SS-konyhára konditornak (cukrász).
Nekünk, akik életben maradtunk, mindannyiunknak megvan a maga csodával határos története. Akiknek ez nincs, az az elpusztult hatmillió zsidó. Fivéremmel, Györggyel szintén egy csodálatos véletlen folytán találkoztam a felszabadulás után Linzben az utcán, 1945. július 29-én. Onnan együtt folytattuk az utat hazafelé, míg végül hazaérkeztünk szülővárosunkba, remélve, hogy szeretett sógorunkkal találkozunk. De ő is megfagyott valahol Oroszországban (megj.: Malcsiner Tibort munkaszolgálatosként deportálták Flossenbürgbe és a Dachauba tartó halálmenetben vesztette életét, Pielenhofen településen). Szüleim, Nővérem és kis unokahúgom sorsáról Fivérem első kézből volt informálva; Auschwitzban máglyára kerültek…
Visszatérve az én történetemhez: Kőszegen – ahova bevonultunk –munkaszázadot alakítottak a magyarok. Kétszáznegyvenen voltunk. Ehhez körülbelül harminc katona tartozott. E tisztek és altisztek képezték a „keretet”.
Kőszegről Lesencetomajra (a Balaton mellé) kerültünk egy repülőtér építéséhez 1944. június 2-án. A századunk a 103/302-es vegyes munkaszolgálatos század volt. 1944. október 15-én az úgynevezett Horthy-proklamáció Budapesten ért bennünket. Október 30-án indítottak útnak bennünket az osztrák határ felé gyalog. November 10-én érkeztünk oda. Ott ért utol bennünket egy asszony (megj.: Stern Jenőné szül. Kovács Eszter), aki 52 társunknak úgynevezett Schutzpasst (Magyarországon működő külföldi diplomaták által magyar zsidóknak kiadott dokumentum, amely bizonyította, hogy tulajdonosa a kibocsátó ország védelme alatt áll.) hozott Az 52-ből 50-en túlélték Budapesten az ostromot.
Ugyanekkor érkeztek meg a boriak. Ez a csoport körülbelül nyolcszáz zsidó katonaköteles emberből állt. Ezek a kiéhezett, félig agyonvert emberek maradványai voltak annak a háromezer embernek, akiket gyalog elindítottak Jugoszlávia déli részéből két hónappal korábban. Ott egy hatalmas rézbányában dolgoztak a Todt-szervezet égisze alatt. (Német építőipari vállalat, mely 1941 áprilisában bekapcsolódott a bori rézbányák működtetésébe, ahol mintegy 6000 magyar munkaszolgálatos dolgozott.)
Útközben szörnyű borzalmakon mentek keresztül. Az egyik ilyen eset – ahogy nekem már Barthban elmesélték – Cservenkán történt: német és magyar katonák rájuk gyújtották az istállókat, ahova be voltak zárva; aki a tűzből menekült, azt legépfegyverezték. 1944. október 7-én éjszaka mintegy 700-1000 bori zsidó munkaszolgálatost végeztek ki a téglagyárak különböző pontjain. Azokat, akik mégis életben maradtak, összeszedték, és továbbindították az osztrák határ felé. Ezzel a csoporttal való találkozásom nekem nagyméretű lelki válságot okozott, mert mi hozzájuk képest sokkal jobb körülmények között voltunk.
November 11-én a magyarok átadtak minket a németeknek. A határon ők vonatra tettek és november 13-án megérkeztünk Sachsenhausenba. Ott elvettek mindenünket, hajunkat lenyírták, rendkívül kevés ruhába öltöztettek, facipőt adtak, így az éhezéssel, fázással veréssel egyszerre ismerkedtem meg. Emlékszem, hogy egy régi Häftling felírta az adatainkat. A 116… számot kaptam, az utolsó három számra már nem emlékszem. Másnap, november 14-én a déli órákban Oranienburgon keresztül átvittek az úgynevezett Heinkel-Werke fegyvergyárba. Ezt a pár kilométeres utat amíg élek nem felejtem el. Nekem, aki jó kondícióban voltam, bori emberroncs társamat kellett cipelnem.
Az út nagy kövezete, meg a facipő, plusz még egy embert vinni, bizony nehéz volt a többiekkel lépést tartani. Egy fiatal – velem egykorú – SS-katona egész úton vert. Az utca tele volt emberekkel és én megpróbáltam szemkontaktust keresni a járókelőkkel, ami persze nem sikerült. Az volt az érzésem, hogy valami varázslat folytán csak én látom őket, de ők nem látnak engem.
Egy pár napot voltunk a gyár udvarán, a szabad ég alatt éjjel-nappal éhezve és fázva. November 18-án egy civilbe öltözött csoport kiválasztott közülünk fém-szakmunkásokat és visszavittek Sachsenhausenba, ahonnan újra elindítottak Barthba. November 22-én érkeztünk oda és én a 12330-as számot kaptam. Már nem emlékszem, mi volt a barakkunk száma. A láger többemeletes, jól épített házakból állt. 1990-ben odalátogattam, és az volt az érzésem, hogy még most is állnak, de nem tudtam pontosan tájékozódni. 45 év nagy idő!
Mi tízen, akik Kőszegen is együtt voltunk, egy szobába kerültünk. Nem emlékszem, hogy más is lakott-e a szobában. A szoba maga elég kicsi volt, de mivel háromemeletes faágyak voltak, nem éreztünk zsúfoltságot. Az első napokban a 8-as Halleban (csarnok) dolgoztam. Repülőgépek szárnyát és elejét szereltük össze, úgy hiszem Heinkel He 111-es bombázó (a német Luftwaffe második világháborúban használt közepes bombázója) volt. Én egy velem egykorú orosz Häftling mellé kerültem, aki már régen ott dolgozott, és akivel nagyon jó barátságba kerültem. Egy Vorrichtungon (konstrukció) dolgoztunk többen, nem emlékszem pontosan hányan. A Halleban több ilyen Vorrichtung volt, és körülbelül kétnaponként elkészült egy fél, motor nélküli repülőgéptörzs. Ezt speciális szállítókocsin továbbították valahova. Azt hiszem, hogy a Halle nem is volt eredetileg repülőgépgyárnak építve, inkább hangár volt. A munkaeszközök jók és modernek voltak. Ott került a kezembe Presslufttal (sűrített levegő) működő fúrógép, tittelő és fémolló. Minden Presslufttal működött, elektromos kis gépek és munkaeszközök nem voltak.
November 28-án több szobatársammal és – akkor már névről ismert – bori bajtársakkal a 6-os Halle-ba kerültünk dolgozni. Itt egy új típusú munkaasztalokkal felszerelt Schlosserei (lakatosműhely) volt. Egy Heinkel gép összeszerelésén dolgoztunk, minden asztal mellett négyen. Mindenkinek megvolt a saját szerszáma. Volt vagy száz ilyen munkaasztal, az utolsó sorban lévő 12-es és 16-os asztalnál együtt dolgoztam Götzel Ferenccel, aki 1948-ban apósom lett. Ő volt a Vorarbeiter (munkavezető), mert mérnöki tudása volt, azonkívül perfekt beszélte a német nyelvet és így neki volt közvetlen kapcsolata a mögöttünk lévő irodában ülő Heinkel-mérnökkel. Ő egy harmincon aluli magas fiatalember volt, rajta kívül még dolgozott a Halle-ban egy civil Heinkel-alkalmazott, aki a tervrajzok szerint kontrollálta az általunk elkészített darabokat. Persze 90%-ban a munka nem volt pontos, és akkor nagy szitkozódva visszalökte azokat. Azonkívül hisztérikusan félt, nehogy valamelyikünk hozzáérjen, mert mindnyájan tetvesek voltunk. Ezenkívül még dolgozott velünk egy pár, ötven év körüli civil, akik biciklin jöttek munkába és a fal melletti székeken ültek. Semmi kapcsolatunk nem volt velük és nemigen értettük, miért voltak ott. Az egyikkel, aki az én munkaasztalomhoz közel ült, egy néma kapcsolat alakult ki, ami barátságos volt és nagyon jól esett. Ki tudja? Talán volt neki a fronton egy velem egykorú fia?
A gyárban hét napon keresztül napi 12 órát dolgoztunk egy nagyon rövid ebédszünettel. Az ebédet egy rózsaszín vinklis (homoszexualitása miatt deportált), alacsony német kápó osztotta ki, akit valami oknál fogva Kinder kápónak hívtak. Ő – a többi kápótól eltérően – csak a tálalókanállal vert. Meg kell jegyeznem, hogy az Appelloknál a kápók és a Stubendienstek (szobaparancsnok) nemigen beszéltek, hanem botokkal és gumikábelekkel vertek. Úgy gondolták, hogy ezt biztosan mindenki megérti!!!
A gyárban még volt egy magas, félkezű, zöld vinklis (köztörvényes bűnözőként deportált) német Lagerschütz (a biztonsági szolgálat tagja, maga is rab), akivel nekem is bajom volt. Karácsony előtt az a hír terjedt el, hogy kapunk egy szabadnapot. A tizenkét órás munkaidő nagyon hosszú, unalmas és egyhangú volt. Elhatároztam, hogy a gyárban lévő metálhulladékokból sakkfigurákat csinálok. A mellettem dolgozó társam figyelmeztetett, hogy a Halle túlsó végén bejött a Lagerschütz. Én felemeltem a fejem, amit ő észre is vett rögtön. A figurákat gyorsan az asztalon lévő, levágott csődarabba rejtettem. A Lagerschütz kb. egy óra múlva került az én asztalomhoz. Egyenesen felemelte a levágott csődarabot, megnézte a figurákat és tetszését fejezte ki. A már kész figurákat zsebre tette, felírta a számomat, majd elővett egy gumikábelt és azzal kegyetlenül összevert.
Este az Appellnál hívták a számomat, bevittek egy szobába, ahol állt egy speciális, erre készült asztalforma. Erre rákötöttek, és huszonötöt rám vertek. A kikötést és a verést szintén Häftlingek csinálták, és meg is mondták, hogy örülnöm kell, hogy nem ötven botütést kaptam, mert azt még senki sem élte túl! Utána napokig véres volt a vizeletem! A dolognak még volt folytatása…
Egy pár hét után hozzám fordult a Vorarbeiter, későbben apósom, aki apai szeretettel vigyázott ránk, és megkérdezte tőlem, hogy akarok-e a mérnöknek valami munkát csinálni. Boldogan vállaltam, mert ha az ember alkotómunkával volt elfoglalva, gyorsabban telt az idő és a szörnyű éhséget kevésbé éreztem. Talán erre célzott a cinikus felírás, ami minden KZ tábor kapujára fel volt írva: Arbeit macht frei! („A munka szabaddá tesz!” felirat számos láger kapuján szerepelt Theodor Eicke SS parancsnok utasítására.)
A mérnök pontosan elmagyarázta és lerajzolta mit akar: alumíniumlemezből készült, zsarnival és csavarokkal ellátott noteszkönyvet az iratainak. Az alkotómunka öröme nyilván elvette a józan eszemet, mert amikor a Lagerschütz bejött a Halleba én már a félig kész darabokat magasba emelve messziről provokáltam. Ez nyilván felbosszantotta, mert futott felém. Én a rossz lábam dacára gyorsabb voltam és sikerült őt megelőzve a mögöttem lévő irodába beugrani. Az ott ülő mérnöknek sikerült felhívnom a figyelmét veszélyeztetett helyzetemre. Ő rögtön kiugrott és általam nem értett tájszólással leszidta és elkergette a Lagerschützöt, aki végül is szintén Häftling volt. Ezután, mikor már a mérnök visszament az irodájába, odaszólt nekem a Lagerschütz: „Ich werde dich umbringen!” (Meg foglak ölni!) Ez több volt, mint egy jogerős halálos ítélet, hiszen én is már több ízben tanúja voltam, mikor valamelyik szerencsétlen társamat agyonverte. Nekem szerencsém volt… Másnap halottam, hogy még aznap éjjel agyonverték.
Egy pár nappal előbb megérkezett Auschwitzból – amit azokban a napokban evakuáltak – egy csoport jólöltözött és jóltáplált férfi. Ezek lengyel keresztények voltak. A Lagerschütz halálát megelőzőleg – talán 2-3 nappal előtte – láttam, hogy vagy 8-10 közülük összeverve, falhoz állítva áll az SS-irodák előtt. A lágerhírközlés azt jelentette, hogy ezek az auschwitzi Sonderkommandoban dolgoztak. Sonderkommando és Vernichtungslager (megsemmisítőtábor): ezeket a szavakat már az első napokban még Sachsenhausenban hallottam, csak nem tudtam az értelmüket. Ezeknek a lengyeleknek nem csak jó ruhájuk volt, hanem aranyaik és más értékek. Ezt keresték az SS-ek a Lagerschütz buzgó segítségével. Ezek az emberek tudták, hogyan alkalmazzák azt az Appellokon többször kihirdetett lágertörvényt, hogy a verekedés tilos halálbüntetés terhe alatt; ellenben az agyonverés meg volt engedve! A lágerhírközlés úgy szólt, hogy azon az éjjelen pokrócot dobtak a Lagerschützre és eszméletlenre verték. Ilyen állapotban bevitték a Revierbe (tábori kórház), és az ott dolgozó lengyel orvos egy pohár víz segítségével bevégezte a halálos ítéletet. Így menekültem én meg a biztos haláltól! Előtte és utána is nagy szerencse kellett. Talán tudja valaki, hogy ez így igaz-e; mert én csak hallottam, de tény, hogy soha többet nem láttam!
A másik szerencse, ami ért Barthban összefügg Herbert Seifert nevével, de önmagában odakerülni is már nagy szerencse volt. Ugyanis a másik kőszegi vegyes munkaszolgálatos század, a 103/302-es alakulat 180 emberéből – akik az oranienburgi Heinkel-gyárban maradtak – csak kettő maradt meg, és azok nem tudtak feleletet adni, hogy mi lett a többivel. Silvia Heinkel szerint Liberoseba (kényszermunkatábor) kerültek, ott pusztultak el valamennyien.
Nem tudom, hogy Boxernak mi volt a rangja, mert az SS rendfokozataival nem voltam tisztában. Ő nem jött be soha az Appellok alatt a lágerbe, csak kint várt vigyorogva és szemmel láthatóan türelmetlenül, hogy a lágerkapu kinyíljon, és mikor megindultunk a gyár felé (kb. másfél kilométer), akkor jött ő elő és bottal vert, miközben mi futottunk ötös sorokban, majd köveket dobált ránk. Mindezt tudva, néma harc volt az Appelloknál, hogy ki NE kerüljön az első vagy az ötödik sorba. Azonkívül volt még egy kegyetlen szokása: a Halleba hatalmas tolóajtókon lehetett volna bemenni, de ezek le voltak zárva, és csak egy kis, harmincöt centiméteres rés lett nyitva hagyva. Ezen kellett nekünk átlépni, ami lelassította a bejutást. Boxer előttünk beugrott a Halleba, majd az ott lévő vascső darabbal verte a lábszárunkat. Egy ilyen ütés az én jobb sípcsontomat érte, ami el is tört. Maga a törés nem lett volna baj, de a rosszul tápláltság miatt nálunk minden seb elgennyesedett rögtön. Az én lábam feldagadt, mint egy tuskó. Egyik éjjel lecsúszva a harmadik emeleti fekvőhelyemről, hogy szükségletemet elintézzem, felszakadt a seb és vagy kétliternyi gennyes váladék folyt ki belőle a padlóra. Szerencsémre a mosdóban sikerült találni egy vödröt meg egy felmosórongyot, és sikerült feltakarítani. Így megmenekültem a Stubendienst (szobaparancsnok) szörnyű verésétől, ami gyakran halállal végződött.
Emlékszem az egyik reggeli Zahlappellra (tábori létszámellenőrzés), amikor egy ember hiányzott, mire a Stubendienstesek futva, ugatva átfésülték a blokkokat, meg is találták, akit kerestek. Egy Häftling-társunkat találták a WC-n ülve, olyan rettenetes dizantériája (vérhas) volt, hogy nem tudott onnan fel sem állni. Ugatva és szörnyű verés kíséretében kikergették, és egyenesen az aznapi Zahlappell halottaihoz dobták. Szándékosan írom, hogy ugatva, mert a Stubendienstesek inkább hasonlítottak a kutyákhoz, mint az emberekhez, bocsánat a kutyáktól!!
Visszatérve a lábamon lévő sebre: hatalmas nyílt seb keletkezett az alsó lábszáramon. A Reviert, aki csak tudta, elkerülte az ottani szörnyű állapotok miatt. Ketten feküdtek egy ágyon, enni alig kaptak, orvosi kezelés, kötszer, orvosság nem volt. Így én továbbra is – húzva a lábamat – mentem a gyárba, tizenkét órát állva a lábamon és próbáltam dolgozni. Végül is nehéz állapotomat nem tudtam tovább palástolni, és Heinkel eltávolított a gyárból 1945 március 4-én.
A nemdolgozás úgy kezdődött, hogy délben nem kaptunk enni, egész nap a lágerudvaron tetvészkedtünk. A blokkba csak az esti Appell után mehettünk be. Volt egy csoport, amit a lágernyelv Boxerkommando-nak nevezett. Az SS-ek Hundertkommandonak hívták, ez egy száz emberből álló, lapáttal ás talicskával felszerelt csoport volt, akit a Boxer kísért ki – általam szerencsére nem ismert – munkára. Ez a Boxerkommando minden este 4-5 talicskán tolt halottal jött vissza. Mindenki tudta, hogy ezeket a boxerek személyesen verték agyon. Reggelenként ezeket az embereket a lágerbéliekkel pótolták. Március 10-én, a reggeli Appellnál az SD (szobaparancsnok) engem ragadott ki a sorból és lökdösött feléjük. A földre estem és nem keltem fel onnan, akárhogy lökdöstek, rúgtak, vertek, tudva azt, hogy vagy ők vernek halálra, vagy a Boxer, hiszen nem tudtam dolgozni. Valahogy otthagytak. Feltápászkodtam, éhesen, megverve félrehúzódtam a lágerudvaron, és rettegve gondoltam rá, mi lesz, ha visszajönnek? Körülbelül a déli órákban jött oda hozzám a Herbert (Herbert Seifert). Ismertem őt névről, véletlenül még azt is tudtam, hogy egy vagonban jöttünk Barthba. Herbert azonkívül, hogy nem volt egészen normális, még nehezen is beszélt. Ő látta, mi történt velem a Lagerplatzon és úgy, ahogy tudta, tudomásomra hozta, hogy menjek ide és ide, és iratkozzak fel a Neuer Transportra (új szállítmány), az biztos jó! Ő is feliratkozott, mert már ő sem dolgozott. Én hittem neki, mert mint német jobban volt informálva. Szó nélkül fel is írtak, és mikor láttam, hogy ez könnyen megy, megkeresetem a Vili bácsit (Holczer Vilmos, rabszáma 12264), akit gyerekkoromtól ismertem, aki szintén munka nélkül és nagyon rossz állapotban volt. A szó szoros értelmében odahúztam, és sikerült őt is felíratni.
Az ezt követő tíz napon keresztül a Neuer Transport emberei külön sorakoztak, és onnan nem vettek el egy embert sem a Boxerkommando kitöltéséhez. Március 21-én elindítottak bennünket Ravensbrückbe és öt napi utazás után (március 26-án) megérkeztünk. Mielőtt folytatnám az események leírását, visszatérek Barthba…
Ma már nem emlékszem, hogy rajtunk kívül volt-e más zsidó csoport a lágerben. December végén, január elején megérkezett egy csoport magyar a lágerbe, de ezek nem zsidók voltak, hanem cigányok. Találtam köztük két szombathelyit, akiket fel is kerestem időnként a szomszédos blokkban. Mindkettő nagyon rövid idő alatt elpusztult. Volt ott egy Dolmetscher (tolmács), aki magyarul is beszélt. Hozzánk sohasem szólt addig, nem is szerettük, mert mint minden karszalagot viselő egyén, ő is vert bennünket. Mindig az SS-ek mellett állt, hosszú lágerkabát volt rajta, erős kellemetlen hangja volt, közepes magasságú és rettenetesen nagy úr volt a lágerben! Már érdeklődtem a düsseldorfi rabbinál, de nem ismerte. Megígérte, ha tud valamit, értesít, azonkívül itt is tovább nyomozok, és ha tudok majd valamit, informálni fogom.
December 8-án volt az általam elnevezett „pizsamabál”… Ezen a napon minden ruhadarabot a szobánkban kellett hagyni és a pizsamánál is vékonyabb ruhadarabokba öltözve 24 órát álltunk a lágerudvaron megfagyva, miközben fertőtlenítették a blokkokat.
Január 29-én volt az úgynevezett „hótiprás”. Ezen a napon, ami különösen hideg hófúvásos volt, kivitték az egész lágert a gyár mellett lévő repülőtérre, és ott kellett taposnunk a havat, nem tudom minek. Egyetlen egy repülőgépet sem láttunk! Nem lehet szavakkal kifejezni, milyen borzalmas volt! Amint ezt olvastam, Treibitsch bajtársam is beszámolt erről.
Amíg dolgoztunk, a napi étrendünk a következő volt: reggelire kávénak nevezett forró vizet kaptunk, délben egy nagy merőkanál vízbefőtt marharépát vagy két-három héjában főtt krumplit, vacsorára 12-en kaptunk egy kenyeret és a kávénak nevezett vizet. A kenyeret nekünk magunknak kellett szétosztani egymás között, amit a mi blokkunkban Götzl Ferenc társunk vállalt, aki igazságos is volt. A mi szobánkban lakott még Lakos Tibor (12288), aki a bori csoporttal került oda. (Lakos Tibor Mocsányi Lászlóval Two Jazzers néven az első igazi európai jazzvokál volt.) Őt néha behívták a Lagerältestehez (a tábor rangidőse, a koncentrációs táborok belső hierarchiájának csúcsán állt, aki a rabok felett rendelkezett a kápók és blokkvezetők közreműködésével), ahol volt néhány SS is, adtak neki egy hegedűt és egy szelet kenyérért szórakoztatta őket. Én nagyon szerettem őt, nagyon jó barát volt. Utoljára röviddel a felszabadulás után láttam a ludwigslusti lovassági laktanyában, ahol az amerikaiak egy tábori kórházat állítottak fel. Infúzióval a karjában feküdt nagyon legyengült állapotban. Máig sem tudom, mi történt vele (A felszabadulás után nemsokkal meghalt. Fleischer Alexandra közlése.)
Lehetséges talán, hogy a Lagerältestet Tillmannak hívták? Vagy ötven év után valami más névvel keverem össze? Volt ott még egy Berger nevű SS altiszt, erdélyi származású sváb. Rendesen viselkedett, Götzl Ferenccel többször elbeszélgetett. Azonkívül még szolgáltak a lágert körülvevő tornyokon magyarul beszélő SS-ek. Nem emlékszem, hogy zsidó voltom miatt több verést kaptam-e, mint mások. Zsidó voltunkat mindenki láthatta, mert a ruhánkra varrt szám feletti piros vinkli felső része sárga volt (a zsidó foglyoknál a piros vinklit, azaz háromszöget kis sárga háromszögekkel egy Dávid-csillag egészítette ki.)
Volt a lágerben még egy csoport norvég Häftling, akik a saját ruhájukban jártak és a hátuk közepén volt egy 20x20 cm-es „ablak”, amibe a csíkos lágeranyag volt bevarrva (a mi civil ruháink is így voltak preparálva). Őrajtuk láttam először norvég mintás pulóvert. Azt hiszem, ők kaptak csomagokat a svéd rokonaiktól. Többször láttam a számomat azon a listán, ami a blokkban volt kifüggesztve, hogy egy doboz cigarettát kapok. Minden valószínűség szerint ez a már említett német civil munkája volt, akit nem felejtek el soha! A cigaretta nagyon sokat jelentett, mert a lágerárfolyamon 3 db egy napi kenyéradagot jelentett. Én, aki soha nem dohányoztam, természetesen elcseréltem. Volt a szobánkban egy városunkbeli, sokkal idősebb ember, Feigelschtock József (rabszáma 12228), aki szenvedélyes dohányos volt, és mindennapi kenyerét elcserélte cigarettára (ő nem szerepelt soha a listán). Vele sosem csináltam üzletet, sőt, mindnyájan szidtuk, hogy megöli magát! De nem hallgatott senkire. Az volt a teóriája, hogyha cigarettázik, akkor nem érzi az éhséget. Szerzett valahol egy széklábat, azt egy üvegdarabbal kaparta és valami papírba csavarva azt szívta. Nagyon rövid idő alatt meghalt.
Most visszatérek Ravensbrückbe, ahová, mint már említettem 1945. március 26-án érkeztünk. Nem emlékszem, hányan voltunk a csoportban, de egy hatalmas Lagerkomplexen mentünk keresztül, ahol csak nőket láttam. Meglehetősen hosszú út után az úgynevezett férfi lágerbe kerültünk, ahol le kellett dobni a tetves ruháinkat. Lenyírták a hajunkat és minden szőrt rólunk és egy fürdőbe kerültünk. Mellékesen megjegyezve: Barth-ban 2-3 hetenként belenyírtak a hajunkba egy úgynevezett „Lager Strasse”-t. Ez úgy történt, hogy mi sorokban álltunk, egy ládán állt egy lágerborbély, és az egy villanygéppel elölről hátrafelé egy csíkot nyírt a hajunkba. Ravensbrückben ezt nem így csinálták, hanem a fülünk mellett oldalt nyírtak kopaszra. Fürdő után orvosi vizsgálaton estünk át, onnan én és Onkel Wili bekerültünk a Revierre. A vizsgálatokhoz tartozott még a testsúlymérés. Volt ott egy személymérleg, amin tolós súlyok voltak. Az orvos felszólítására magam kellett lemérnem magam. Tologattam ide-oda a súlyokat és semmi sem stimmelt. Elkezdtem rázni a mérleget, mikor az orvos rám szólt, hogy a mérleg jó és az a súlyom, amit mutat. 45 kg voltam. Ekkor tudtam meg, hogy én is „muzulmán” lettem. Így hívták azokat a csonttá és bőrré vált, minden emberi mivoltukat elvesztett embereket, akik aztán nem is maradtak élve sokáig! 1944. november 11-ig 85 kg-ot nyomtam, csupa izom, rendkívül erős, magabiztos fiatalember voltam.
Az orvosi és egyéb vizsgálatokat egy rendkívül szimpatikus francia orvos végezte, aki rögtön kezelésbe vette a sebes kezeimet és lábamat. A Revierben 12 fekvőhely volt (4 db háromemeletes ágy), az ágyakon fehér lepedő, a szoba közepén egy vaskályha, ami kellemes meleget árasztott, úgyhogy, ha enni is kaptunk volna azt hittem volna, hogy a mennyekben vagyok…
Az étrend itt sem volt jobb, mint Barthban. Éheztünk, de különben feküdhettem az ágyamon addig, amíg jólesett, nem voltak tetveim és nem fáztam. A francia orvos naponta kezelte a lábamat, ollóval nyírta a nem odavaló húsdarabokat és kevés papírkötszerrel bekötötte. A többi szobatársam nálam sokkal nagyobb sebekkel szenvedett, egy részük még az ágyról sem tudott leszállni. Nem emlékszem, hogy volt-e köztünk zsidó rajtam kívül. Egy zsidó kisfiú feküdt az én ágyam alatt lévő priccsen, rendkívül intelligens gyermek volt, 8-9 év körüli, perfekt beszélt több nyelvet, ő szlovákiai volt. A francia orvos foglalkozott vele, ellátta ennivalóval és így a gyermek nagyon jó állapotban volt. Mikor a Revierből április 20-án mindenki eltűnt, az orvos őt is magával vitte. Szeretném tudni mi lett vele (Hosszas keresés után sikerült megtalálni az azóta felnőtt „kisfiút”, aki túlélte a lágert, és akivel Fleischer Ernő Csehországban találkozott. Fleischer Alexandra közlése.)
Onkel Wili az izolációs szobába került, a nyitott ajtón át próbáltam vele beszélni, de nem volt olyan állapotban, hogy felelni tudott volna. Április 9-én jöttek mondani nekem az ápolók, hogy meghalt. A Revierben minden ruhadarabom egy hosszú fehér flanel alsónadrág és egy flaneling volt. Napos délelőttönként megengedték, hogy pokrócba takarva és fapapuccsal felszerelve kint sétáljunk a lágerudvaron.
Az egész udvar alatt volt egy pince, amiből szellőzőcső nyúlt ki. Itt krumpli volt, ami áprilisban már rothadt szagot árasztott, és ez rendkívül izgatta éhes fantáziámat. Kiválasztottam egy megfelelő szellőzőcsövet, amit éjjel nem világítottak meg az őrtoronyból a reflektorok. Hosszas lenne leírni, hogyan szereztem botot, szögeket, kötelet és általam fabrikált zsákot és sikerült onnan egy pár burgonyát kikaparni. A szobában lévő kályhánál megsütöttem és megettem. Április 19-én mindenki kapott originál csomagot, amiben 10 csomag cigaretta, cukor, margarin, tejpor, sajt és nescafe volt. Minden amerikai gyártmány. Április 20-án kiürült a láger, de még előtte kétszer kaptunk vöröskeresztes csomagot, ami pár szem kockacukorból, kevés cigarettából és margarinból állt. Pár órára rá, hogy a láger kiürült, egymás után érkeztek különböző helyekről vagonok, az érkezők mind zsidók voltak. Rendkívüli örömmel találkoztam Barthban maradt társaimmal, akiknek én lettem a vendéglátója. Hamar elterjedt a hír, hogy átadnak bennünket a svédeknek. A hírt megerősítette az a tény, hogy svéd civilek érkeztek, akik egy ablakon keresztül csomagot osztottak kétszer-háromszor is.
Április 21-én be kellett szállnunk az ott állomásozó vagonokba, amiknek az ajtaja nyitva volt. Minden vagonban két idősebb Wermacht-katona ült, nem volt agyonzsúfolva és akkor szálltunk ki, amikor akartunk. Mikor a vonat váratlanul elindult, futottunk utána, nehogy lemaradjunk „Svédországról”. Öt napon át utaztunk, többet állt a vonat, mint haladt, nem tudom merre jártunk, csak arra emlékszem, hogy rengeteg tó mellett utaztunk el.
Újból találkoztam Lakos barátommal, és az ő angoltudását felhasználva ismerkedtem meg a nescafeval. Melegvizet a mozdonyvezetőtől kaptunk. Egész úton a csomagokban lévő Hershey csokoládét ettem. Ellentétben a többi társammal, akkor már nem voltam nagyon kiéhezve. Az egyik társam „főzött” egy remekművet: összekevert tejport, cukrot, margarint, tojásport, azt krémmé keverte és megkínált engem is. Kétségbeesve próbáltam visszatartani, hogy elfogyassza, de nem sok eredménnyel. Liebe Helga, merem állítani, hogy ezek a jóindulattal küldött csomagok legalább annyi társamat pusztították el, mint a Boxer verése. Nem tudom végül is miért nem kerültünk ki Svédországba. Lehet, hogy a gyorsan előrenyomuló Vörös Hadsereg elvágta az utakat, vagy ahogy később megtudtam, Bergen-Belsenben a Ralf Kellerrel való beszélgetésemből, Himmler parancsot adott, hogy május 15-ig minden életben maradt Häftlinget el kell juttatni a Keleti-tengerhez (Balti-tenger), és ócska hajókra rakva elsüllyeszteni.
Április 26-án Wöbbelinbe érkeztünk. Borzalmas hely volt! 3000 ember lehetett itt összezsúfolva. A barakkokba nem lehetett bemenni, mert tele voltak emberi ürülékkel és mindenütt halottak feküdtek. A halottakat már nem temették el, hanem két ember, akiknek ez volt a feladata, behurcolta őket az úgynevezett Waschraumba (mosdóhelyiség), ahol felstócolták őket. Ez egy 30-40 méter hosszú barakk volt, a halottakat 3-4-es sorokba rakták. A mi csoportunk az udvaron állva, tele csomagokkal próbált védekezni a már régebben ott levő, jól szervezett, főleg oroszokból álló emberektől. Nem nagy eredménnyel. Pár óra múlva már semmink sem maradt.
Engem közben kineveztek Hundertschaftsführernek, ami azt jelentette, hogy minden nap jelentkezni kellett a konyhán és kaptam 100 emberre való kenyeret, amit nekem kellett szétosztani 7 társammal együtt. Sajnos minden nap kevesebb emberem maradt, és így minden nap több jutott a még megmaradt élőknek. Ebben a lágerben rendkívül aktív voltam és mindenben részt vettem. Egyik nap egy gyermekkori barátom elcserélte a még megmaradt cigarettáját egy darab húsra. Kétségbeesve jöttem rá, hogy a sült hús az egyik halott-összeszedőből származik.
Május elsején már ágyúzást hallottunk meglehetősen közelről és a délutáni órákban bevagoníroztak bennünket. A drótkerítéshez közel egy szerelvény állt nyitott vagonokkal. Több órán át tartott a bevagonírozás. Először 90 ember állt a vagonokban, leülésről szó sem lehetett. Később még 30 embert nyomtak be, úgyhogy 120-an voltak összepréselve. Az ajtók nyitva voltak, kint havazott és egész éjjel vártunk a mozdonyra, ami nem jött. Reggel az SS-ek lövöldözéssel visszakergettek a lágerbe. Rengeteg agyontaposott, lelőtt társunk maradt a sínek között, meg a vagonokban. 10 óra felé jól lehetett látni, hogy a láger közelében lévő SS-barakkokból fejvesztve menekülnek a katonák és csak egy pár idősebb maradt a láger kapujában. Úgy 12 óra felé az udvaron állva azt láttam, hogy a tömeg megy neki a kapunak, ami kitárult és az emberek özönlöttek ki az ott állomásozó vagonok felé, amik tele voltak élelmiszerekkel. Pár perc múlva megláttam, mi történik. A lágerkapu jobb oldalán levő kerítésnél két amerikai katona állt… Lakos Tibi barátommal mentünk üdvözölni őket. Felszabadultunk!
 | |
|
Mi nyolcan, akik megmaradtunk a tíz kőszegi társakból, még egynéhány bori társunkkal bementünk az egyik SS barakkba. Továbbra is Götzl Ferenc volt az irányítónk, ő is meglehetősen jó állapotban volt. Ott vettük észre, hogy a legtöbb társunk teljesen le volt gyengülve és súlyos dizentériában szenvedett. Olyannyira, hogy nadrág nélkül, pokrócba csavarva közlekedtek, illetve futottak az ágy és az udvar között. WC-ről szó sem volt. Én rögtön nekiindultam élelmiszert szerezni a társaságnak, ami sikerült is. Csak másnap jöttek az amerikaiak. Csatlakoztam egy fényképezőgéppel felszerelt tiszthez, és próbáltam nyelvtudás nélkül vezetni a lágerben. Próbáltam bevinni az ún. Waschraumba, ahol fel voltak stócolva a halottak. Képtelen volt belépni, visszariadt a szagtól, amit én már akkor egyáltalán nem éreztem. Megszoktam. A felszabadulást követő harmadik, negyedik napon az amerikaiak átszállítottak minket teherautókon a közeli Ludwigslustba. Ott beszállásoltak bennünket egy volt lovassági laktanyába, ahol elfoglaltuk a lókórház operációs termét. Egy pár társam meg én a ló-műtőasztalon aludtunk. Az ott szerzett hőmérő segítségével megállapítottam, hogy lázas vagyok. Továbbra is járkáltam a lábamon, meglátogattam a régi barátaimat, akik az amerikaiak által felállított kórházban feküdtek élet-halál között.
Egy pár nap után elszállítottak minket Ludwigslustból Lüneburgba, mert a várost a jaltai egyezmény következtében át kellett adni az oroszoknak. Erre az utazásra csak nagyon halványan emlékszem, mert akkor már magas lázam volt. Lüneburgban angol katonák voltak és itt derült ki a mi furcsa státuszunk… Ugyanis magyar állampolgárokként az ellenséghez tartoztunk, ugyanakkor náci üldözöttek voltunk. Ezt az angol katonai kormányzat úgy oldotta meg, hogy Lüneburg városát kötelezték, hogy gondoskodjanak rólunk. A városházán egy kis Gasthausban szállásoltak el, elláttak élelmiszerjegyekkel; mindezt nyolcunknak, mert annyian voltunk. Emlékszem, hogy a vendéglősné nem akart beengedni, így magas lázzal a kapu alatt feküdtem a földön. Götzl Ferenc vitt be engem egy iskolában felállított kórházba, ahol csak Häftlingek voltak. Egy pár nap múlva elvesztettem az eszméletem, a mellettem lévő ágyba befektettek egy embert, akit a halottak közül húztak ki élve. Ebben az időben én már megszoktam az ilyen látványokat, de ezt, míg élek, nem fogom elfelejteni!
A kórházban dolgozott egy nem zsidó és nem Häftling magyar orvos, azonkívül bejártak a szomszédos Bergen-Belsenből korábban felszabadult magyar lányok, akik szépen törődtek velünk. A kórház parancsnoka egy angol tiszt volt, és az ő vállán láttam egy Magén Davidot (héberül Dávid-csillag). Csak későbben értettem meg, hogy a palesztinai brigádhoz tartozott. (A brit hadsereg palesztinai zsidó egységeként működő Zsidó Brigád 1944 vége felé jött létre. – A szerk.).
Május 22-én tértem magamhoz egy újabb – általam ismeretlen – helyen. A dátumra azért emlékszem, mert amikor kinyitottam a szemem, ott állt az ágyamnál egy idősebb német ápolónő és gratulált a 20. születésnapomhoz, amit az ágyamon lévő fejlapról olvasott le. A kórház a Lüneburger Heideben lévő Kurhausban (szanatórium) volt és az ápoltak mind német katonák voltak, jó részük nemibeteg.
Nagyon rosszul éreztem magam ebben a környezetben, úgyhogy minden erőmet összeszedve, valahol valami ruhadarabot szerezve kiszöktem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Egy vadászkutya ösztönével eljutottam abba a kórházba, ahol elvesztettem az eszméletem. Az ott lévő magyar orvos fogadott, de félt közeledni hozzám, mert ő tudta, hogy tífuszos vagyok. Ezért visszavitetett az angol katonai rendőrséggel a szanatóriumba, de megígérte, hogy értesíti a társaimat hollétem felől. Egy pár nap után annyira összeszedtem magam, hogy június 1-jén kiengedtek a kórházból.
Társaim újságolták, hogy Himmler öngyilkos lett itt, Lüneburgban és a városházán van kiterítve közszemlére. (Heinrich Himmler, az SS főparancsnoka, „birodalmi vezetője” 1945. május 20-án brit hadifogságba került, majd május 23-án öngyilkos lett.) Az angol katonai kormányzat nem engedte, hogy Lüneburgban maradjunk, és teherautóval átküldtek minket Hannoverbe. A Pelikan írószergyár melletti elhagyott gyárépületben laktunk. Itt kapta egy bori társunktól az értesítést Götzel Ferenc, hogy felesége és leánya, az én jövőbeli feleségem, Dillichben vannak. Ő a rendkívül nehéz utazási lehetőségek dacára azonnal elutazott hozzájuk, és egy pár nap múlva jött vissza értünk. A kasseli pályaudvaron szerzett egy vagont. Akkor már a társaság 30-35 embere, nők, férfiak, vegyesen voltunk együtt, és többnapi utazás után megérkeztünk Linzbe. Ez akkor amerikai zóna volt, s nem voltak érdekelve az amerikaiak, hogy hazakerüljünk az orosz zónába.
Itt összetalálkoztam véletlenül az ikertestvéremmel (Fleischer György), aki mindenáron le akart beszélni, hogy hazamenjünk. Ő tudta, hogy senkink sem maradt életben és nincsen ott mit keresnünk. Azt ajánlotta, hogy valahol messze kezdjünk új életet megpróbálva elfelejteni a történteket. Végül mégis úgy határoztunk, hogy visszamegyünk, talán megtaláljuk szeretett sógorunkat. A cionizmus fogalmát akkor még nem ismertük. Az emberek kilencven százaléka úgy határozott, hogy visszamegy, hiszen már generációk óta ott volt a „hazánk”.
Az amerikai hatóságok koncentráltak minket egy Linztől vagy 20 km-re eső táborba. Ezt a területet és a tábort átadták augusztus közepén az oroszoknak. A tábort vezető orosz százados amikor látta, hogy nincsen mit ennünk, azonnal útnak indított gyalog a magyar határ felé. Úgy kísértek, mintha hadifoglyok lennénk! Az orosz katonák a szó szoros értelmében rongyokba voltak öltözve, de automata fegyvere mindnek volt. Sajnos ezt használták is, és vagy 5-6 társunkat agyonlőtték, mert krumplit szedtek. Öt napot gyalogoltunk, az oroszok éjjelenként elvették tőlünk azt a keveset is, amink volt, a nőket megerőszakolták. Az ötödik napon testvéremmel és két másik társunkkal megszöktünk St. Pölten előtt egy pár km-re. Két napra rá visszakerültünk városunkba Szombathelyre!
Fleischer Arje (Ernő), Jeruzsálem, 1994
Élet a háború után
Fleischer Ernő és György hazatérése nem volt egyszerű. Szombathelyen a házukban már idegenek laktak, akik a deportálás után költöztek be, a bútorok, személyes holmik nagy részét pedig széthordták. Megpróbálták hivatalos úton visszaigényelni a volt házukat, de az Országos Földhitel Intézet szűkszavú válaszlevélben biztosította őket arról, hogy „a jelenleg fennálló törvényes rendelkezések akadályul szolgálnak arra, hogy folyó évi november 20-án hozzánk érkezett sajátos hangon megszövegezett felhívásukat teljesíthessük”. Végül az önkormányzat utalt ki nekik egy lakást a város főterén, ahol sokadmagukkal – mind lágerből visszajött, elárvult fiatalok – laktak.
Közben a helyi nyilasok, keretlegények és háborús bűnösök felkutatásában is aktívak voltak, hittek abban, hogy ezután egy jobb világ jön majd. A háborús bűnösök felelősségre vonása nem volt zökkenőmentes; az elkövetők egy része külföldre szökött, nagyon kevés élő tanú maradt, valamint a magyar társadalom nehezen nézett szembe a történtekkel. Míg az egyik hírhedten kegyetlen volt nyilas alezredes ügyének tárgyalásához a népbíróság hirdetményben további tanúkat keresett a tárgyalás folytatásához, addig (egy korabeli újságcikk tanúsága szerint) Fleischer Ernő két társával saját kezébe vette az ügyet, és a volt nyilas századparancsnokot jól megverték.
A Fleischer fiúk csatlakoztak a helyi cionista mozgalomhoz is, ahol fiatalokat toboroztak a cionista állam, Izrael építéséhez. György 1948-ban kivándorolt Izraelbe, ahol részt vett a függetlenségi háborúban, majd később Dél-Izraelben telepedett le, ahol családot alapított. 1972-ben, 24 év Izraelben töltött év után, második feleségével visszatelepült Magyarországra és hazaköltözött Szombathelyre, ahol egészen a haláláig élt. Egy izraeli látogatás alkalmával, 1996. február 7-én halt meg Beer Sheva-n és ott is lett eltemetve.
 | |
|
Ernő 1948. október 27-én összeházasodott Götzl Mártával és együtt tervezték a kivándorlásukat. A fiatal pár 1950. március 25-én Márta szüleivel együtt szökött át az osztrák határon, mert ekkor már nem volt arra mód, hogy legálisan, útlevéllel hagyják el Magyarországot. Márta állapotos volt, és nem sok idő választotta el a szüléstől. Bécsben különböző nagykövetségeken adták be bevándorlási kérelmüket; szóba került Izrael, Ausztrália, Kanada és az Egyesült Államok is. Nem egészen egy hónappal később, április 23-án, megszületett a kislányuk, aki a Judit nevet kapta, Ernő Holokausztban meghalt unokahúga emlékére. A család egy újszülött kisbabával járt hivatalról hivatalra, bevándorlási vízumért folyamodva. Ernő elmondása szerint az egyik nagykövetségen félrehívtak az apósát, és az ügyintéző arra bíztatta, hogy ne hangsúlyozzák (azaz ne vallják be) zsidó származásukat, mert úgy gyorsan és zökkenőmentesen el lehet intézni a bevándorlási kérelmüket szinte bárhova. Ezen Ernő apósa annyira felháborodott, hogy ezek után kijelentette, hogy csak Izraelbe hajlandó menni. Így aztán családi döntés alapján Izraelbe adták be a bevándorlási kérelmüket.
1950 szeptemberében érkeztek meg Izraelbe, és Jeruzsálemben telepedtek le. Mivel Ernő és felesége a textiliparban szereztek képesítést a háború előtt, egy kisebb ruhagyárat alapítottak „Fleischer” néven. Ernő elbeszélése alapján saját ötleteik mellett többször utaztak Párizsba, hogy ruhaanyagokat vásároljanak, és a legújabb divatról tájékozódjanak. Az ott vásárolt holmik alapján Márta elkészítette a szabásmintát, ha kellett, módosítottak rajta, aztán legyártották. Az üzlet jól ment, több alkalmazottjuk is volt, köztük kelet-jeruzsálemi arab nők is.
Jeruzsálem keleti részén, Talpiyot Mizrach-ban egy régi arab házba költöztek be, amit folyamatosan bővítettek és szépítettek. Velük laktak Márta szülei, Götzl Ferenc és Rózsa, és egy ideig Márta nagynénje, Kató is. Ernő a nevét Arye-ra (jelentése: oroszlán) héberesítette. Két lányuk született, Judit az idősebb még Bécsben, a kivándorlás alatt 1950-ben. Edna a kisebbik már Izraelben, két évvel később. Judit később Belgiumba költözött férjével, ahol ruhagyárat alapítottak és ott született meg három gyerekük is. Edna közel maradt a szülőkhöz, a családi ház fölé épített lakrészbe költözött be férjével, és ott nevelték négy gyereküket.
Ernő és Márta nyugdíjazásuk után rengeteget utaztak, bejárták Európát és a Távol-Keletet. Ebben az időszakban látogattak el Ernő lágeréletének helyszíneire is. Ernő nyugdíjas éveiben is aktív volt, több szervezetnél önkénteskedett, pl. a „Kfar Shvedi” speciális szükségletű gyerekek intézményében volt karbantartó, majd a Yad Vashem étkezőjében dolgozott pénztárosként. Mellette a Héber Egyetemen szabad hallgatóként történelem előadásokra járt, amire nagyon büszke volt. Aktívan részt vett a lányai, unokái életében, és még három dédunokája születését is megélte.
 | |
|
Fleischer Ernő 90 éves korában, 2015. augusztus 9-én halt meg, felesége, Márta, pedig rá négy hónapra, 2015. december 31-én. Mindketten a Har Menuchot Temetőben vannak eltemetve (Givat Shaul, Jeruzsálem).
Kiegészítette: Fleischer Alexandra, György lánya, Ernő unokahúga, Midland, Canada, 2024