Tovább… Tovább?
Dr. Indig Ilona (Anyu) és Gidáli Márk (Apu) 1939-ben
Dr. Gidáli Julianna vagyok, 1937-es születésű holokauszt-túlélő. Rossz időpontban születtem, a háború lehetőségével már sokan számoltak, a korosztályomban nem volt ritka a testvér nélküli („egyke”) gyerek, majdnem az összes barátnőm egyke volt. A szülők nem merték vállalni a második gyereket, mert nem volt sok esély arra, hogy fel is tudják nevelni.
Amikor születtem, szüleim jómódúak voltak. Ez azt jelentette, hogy a Lendvay utca 20-ban, közel a Hősök teréhez béreltek egy nagy lakást, amit Anyám nagyon szép bútorokkal rendezett be.
Apám, Gidály Márk a Lardoline Olaj-, Zsiradék- és Vegyiipar Rt. cégvezetője volt. Felsőipari technikumban kenéstechnikusként végzett Németországban. (Ez a mai MSc végzettségnek megfelelő képzés). Jó állásának köszönhetően Anyám megengedhette magának, hogy ingyen dolgozzon. Gyerekorvos volt, de állást nem kapott, ezért fizetés nélkül tette feladatát a Zsidókórház gyermekosztályán.
Ez azt jelentette, hogy mindketten egész nap távol voltak, rám német anyanyelvű osztrák nevelőnő vigyázott, akiről a megfelelő időpontban kiderült, hogy náci érzelmű, talán fel is jelentett minket a német megszállás kezdetén. Erre nem emlékszem biztosan és már nincs, akitől megkérdezzem.
(Gidáli Márk Kolozsvárott született 1898. június 9-én. Édesapja Gidáli Jakab, édesanyja Blau Borbála voltak. Felesége dr. Indig Ilona orvos, gyermekgyógyász volt. Brassóban született 1905. január 19-én. Szülei Indig Hersch Sándor és Törzs Antónia. A szerk.)
A Vörösmarty utcai Budapesti Református Skót Misszió iskolájában jártam az első osztályt. A másodikba már zsidóként nem vettek fel. 1944 júniusában törvény kötelezett minket, hogy költözzünk el egy csillagos házba. Ott kellett hagynunk a lakást, bútort és a Tátra utca 15/a-ba, két szoba hallba költöztünk egy baráti családdal összeköltözve. A gyerekeknek nem volt rossz sora, voltak korombeli gyerekek, iskolába nem jártunk, de egy lány a házban tanított minket számtanra, helyesírásra. Amikor már nem volt villany és csak gyertyával világítottunk, bedugtam az ujjamat a megolvadt parafinba, majd a megdermedt parafint leszedtem az ujjamról, a cipőfűzőből kanócot csináltam, köré nyomtam a „lopott” parafint. Így lett gyertyám az olvasáshoz. Októbertől már nagyon tele volt a lakás, szerintem több, mint húszan laktunk ott. Néhány fekvőhely volt csak, keresztben feküdtünk az ágyon öten-hatan, hogy jobban elférjünk. Már bombázták Budapestet, az egyik bomba épp a házunk előtt robbant. A bombázásokkor kötelező lett volna lemenni az óvóhelyre, de ott gyakran razziáztak a nyilasok és szüleim úgy gondolták, hogyha a nyilasok és a bomba között kell választani a bomba kevésbé veszélyes, tehát maradtunk a lakásban.
A nyilas hatalomátvétel után a család úgy gondolta, hogy engem biztonságba helyeznek. Valamilyen családi kapcsolattal elintézték, hogy a Fehér Kereszt Gyermekkórház (az Orvosegyetem későbbi 2. sz. Gyermekklinikája) betegként felvegyen. Ehhez kellett a Kórház akkori vezetőjének, dr. Petényi Gézának jóindulatú „félrenézése”. [Petényi Géza (Budapest, 1889. október 28. – Budapest, 1965. szeptember 4.) Kossuth-díjas belgyógyász, gyermekgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A történethez tartozik, hogy amikor a bombázások során Petényi dr. súlyosan megsérült, több budapesti kórház nem akarta betegei közé felvenni, olyan szinten ismert volt embermentő tevékenysége.
Előzőleg megtanították nekem a Miatyánkot, a Hiszekegyet és elmagyarázták, hogy az egész korábbi életemet egy időre el kell felejtenem. Nem pontosan értettem, miért, de úgy csináltam, ahogy a család kérte.
A kórházban senki sem látogathatott, néha valami levélféle eljutott hozzám, de nem tudtam szüleimről. Egészségesen ágyba dugtak, a kórház rémes volt, ráadásul nem egészen értettem, miért választottak el szüleimtől, azt hittem azért, mert Aput elvitték, és Anyu nem tud engem egyedül ellátni. Ha légiriadó volt, levittek minket éjjel a pincébe, itt egyszer elém pattant egy kislány és azt mondta: „Szervusz, Juli! Mondtam neki, hogy én nem Juli vagyok, és most menekültem el Szegedről. A kislány azt mondta: Hát nem emlékszel rám? Te vagy a Gidály Juli és osztálytársak voltunk. Én tagadtam. Rémes jelenet volt. A bombák potyogtak, a környező házak találatot kaptak, a kórházban kitört a skarlátjárvány, a mi kórtermünkben is meghalt egy fiú. Volt egy fejhallgatóm, amin rádiót tudtam hallgatni. Minden este azt hallgattam, no meg a doktor bácsi heves kifakadásait a zsidók ellen. (A fejhallgatós rádió minden éjjel a Szálasi indulóval fejezte be műsorát. Mai napig el tudom énekelni, a zsidózó doktor bácsival pedig orvostanhallgató koromban összekerültem. A Heim Pál Kórház osztályvezető főorvosa volt. Nem mertem mondani neki, hogy mi régről ismerjük egymást.)
Megtetvesedtem, és kaptam egy bőrfertőzést. Életem büszkeségét, majdnem derékig érő szép hosszú hajamat kopaszra nyírták. Nagyon sokat sírtam, és nem volt senkim, akinek panaszkodhattam volna. Valahogy valaki a Tátra utcai házból meglátogatott, elvitte a levelet, amit Anyunak írtam és elmesélte, hogy Apu hazajött. Végleg nem értettem, miért vagyok akkor én kórházban. Teltek a napok és december végén egy Tátra utcai lakótárs értem jött és hazavitt. Nem tudom miért nem Anyu, valószínűleg attól féltek, hogy akkor kiderül, hogy ki vagyok, és mindenki bajba kerül. Nagyon boldog voltam, hogy láthatom Anyut és Aput. Anyu mesélte később, hogy nem ismert meg, kopaszon, soványan, tele sebbel. Sokkal később mondta, hogy ő követett el mindent, hogy hazakerüljek, arra gondolt, úgyis mindannyian meghalunk, akkor legalább legyünk együtt.
Közben Budapestet körbezárták az oroszok és megkezdődött az ostrom: állandó harcok, lövöldözés, bombázás és a nyilasok mérhetetlen kegyetlenkedése. Kijárási tilalom volt érvényben a zsidók számára, 10-16 óra között lehetett csak kimenni az utcára. Így esett, hogy egy bombázás után nagynéném csak reggel tudott átrohanni a szemközti házból megnézni, élünk-e még. Nálunk nem halt meg senki, csak egy kaucsuk baba sérült meg. De a szemben levő házban, ahol ők laktak, két ember meghalt a repeszektől. A bomba darabjának helye sokáig látható volt a Wallenberg utca úttestén. Sokat fáztunk (ablaküvegek már régen nem voltak, helyük zsírpapírral voltak beragasztva), ennivaló sem igen akadt. Gyakran voltak „igazoltatások”. Ez azt jelentette, hogy az összes lakónak le kellett mennie az udvarra és ott a nyilasok – rendszerint 16-20 éves kölykök – „ellenőrizték”, hogy rendben vannak-e az iratok, vagyis a svéd menlevelünk, amiben a Svéd Állam igazolta, hogy a védelmük alatt állunk. Ha valakinek nem voltak rendben a „papírjai”, vitték egyenesen a Duna partra, ahol ma a cipők állnak emlékül. Egy ilyen alkalommal csak a felnőtteknek kellett lemenni az udvarra és Anyu odament az egyik nyilashoz megkérni, hogy ne ijessze meg a kislányát, aki fent maradt egyedül a lakásban. A fiú visszajött és odaszólt Anyunak: Julika jól van, ül az ágyon és a Szálasi-indulót énekli. Vagyis nem mindenki egyformán volt gazember, voltak árnyalatok.
Januárban betegségben meghalt Nagymamám. El tudták rendesen temetni egy játszótéren, de a temetést észrevevő nyilasok biztatták a rokonokat: elég mélyre ássátok a sírt, hogy ti is beleférjetek.
Ekkor már hallottuk a hangosbeszélőt a Nyugati térről, tudtuk, hogy már ott vannak az oroszok, tudtuk, hogy ez nekünk az életet jelenti. De még több mint egy hetet kellett várni arra, hogy a Tátra utcáig elérjenek, mert a németek és a nyilasok minden egyes házat fegyverrel védtek.
Egy januári napon megjelent az első orosz katona nálunk is. Kis termetű mongol külsejű, kedves fiú volt, mindig nevetett rajtam és utánozott, ahogy megkérdeztem „ki az?” – amikor kopogott az ajtón.
Ezzel számunkra véget ért a háború, de csak Pest szabadult fel, Budáról átlőttek, több ember meghalt ilyen lövésektől.
A holokauszt során Apám családját nagyon sok veszteség érte. A testvérei Auschwitzban pusztultak el, sógornője a menetoszlopban, egy árokban. Apám megmenekülésének története, ami dokumentumokkal igazolhatóan igaz, a csoda kategóriájába tartozik.
1939 március 7-én megjelent a Magyar Nemzetben egy cikk Izsáky Margittól Mit láttam az erdélyi székely zsidók között címmel. Egy bekezdését idézem.
„A bözödújfalusi székely zsidók… azt akarják bizonyítani, hogy tiszta székely származásúak, szombatosok voltak és csak 1868-ban tértek át az ősök zsidónak”. [Az erdélyi székely szombatosok visszaállították vallásukba a zsidóság hagyományait, elsősorban a szombat szentségének őrzését. A gettósítás idején a bözödújfalui szombatosok egy része hivatalosan visszatért az Unitárius Egyház kebelébe, de végül az egész közösséget a marosvásárhelyi gettóba hurcolták. Itt hatvan kimentett emberen kívül a bevagonírozott és Auschwitzba küldött marosvásárhelyi zsidóság sorában osztoztak. A szerk.]
Előhozzák az anyakönyvet. Az első beírás, amit látok Gidáli Farkas 1815. Tudniillik akkor született, de csak 1868 után lett zsidó. Gidáli Farkas volt tehát az első tagja a bözödújfalui zsidó székely közösségnek.
Nem tudom, volt-e közünk ehhez a Gidáli Farkashoz. A Gidáli (Gidály) név nem gyakori, de nem is teljesen ritka, nekem volt Gidály nevű osztálytársam, aki nem volt rokon; izraeli pen friendem (levelezőtársam) anyja szintén Gidály volt, de nem rokon.
Apámat Gidály Márk néven anyakönyvezték 1898-ban, de a Gidály család hol y-nal, hol i-vel írta a nevét. Apám és testvérei Gidály-nak írták, az iratokból úgy láttam, hogy egyiket zárójelbe tették néha, így váltogatták. Amikor a zsidótörvények miatt a Trianonban elcsatolt területekről származó zsidóknak állampolgársági bizonyítványt kellett szerezniük, Apám nevét az „állampolgársága fenntartására irányuló szándékát igazolandó” Kolozsvárról átküldött igazolásban már Gidáli-nak írták. Így írom én is a nevemet. [A marosvásárhelyi holokauszt áldozatok között 31 főt tartanak nyilván ezzel a családnévvel.]
A Magyar Nemzet cikke Apám életét mentette meg. A nyilas hatalomátvétel után, 1944 novemberében gyalog hajtották a pesti zsidókat Hegyeshalom (és mint ma már tudjuk, utána Németország, a dachaui haláltábor) felé. Apám valahogy az útról haza tudott juttatni egy levelet, és Héderváron feladott egy búcsútáviratot. Nem tudom, hogyan oldotta meg, de valahogy elintézte. Nem sikerült még a svéd „Schutzpass” (Menlevél, véldlevél. A szerk.) eredetijét sem eljuttatni hozzá, sem a svéd követség, Wallenberg aláírásával ellátott igazolását arról, hogy ő svéd állampolgár, tehát reménytelen volt a helyzete. Már a hegyeshalmi határon állt a csoport és felsorakozott az SS átvenni a magyar csoportot, amikor Apámnak eszébe jutott az erdélyi szombatosok története, odament a magyar tiszthez és azt mondta:
– Hadnagy Úr, én nem akarom ezt a szent magyar földet elhagyni. Ne adjon át a németeknek! Nem zsidó vagyok, hanem erdélyi szombatos, nézzen majd utána, csak „ezek” nem tudnak különbséget tenni.
Addig mondta, mondta, míg félreállították, leültették az árokpartra a Horthy menlevelesek (ez volt az aránylag legbiztosabb oltalom) mellé és egy gépelt levél kíséretében hazaengedték Budapestre. A felszabadulást Budapesten érte meg.
Apám 1938-tól a Magyar Szociáldemokrata Párt tagja volt, Anyám 1945-ben ugyancsak az SzDP-be lépett be.
Apám 1947-ben az Ásványolajipari Igazgatósághoz került, itt dolgozott 1948-ig, amikor a MAORT-per kapcsán Központi Ellenőrző Bizottság eljárás indult ellene. Mint jobboldali szocdemet kizárták a pártból és elvesztette állását. Egy-két év állásnélküliség után a Budapesti Vegyiművekhez került, ott a Termelési Osztály fődiszpécsereként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. 1970-ben halt meg.
A Vörösmarty utcai Budapesti Református Skót Misszió iskolájában jártam az első osztályt. A másodikba már zsidóként nem vettek fel. 1944 júniusában törvény kötelezett minket, hogy költözzünk el egy csillagos házba. Ott kellett hagynunk a lakást, bútort és a Tátra utca 15/a-ba, két szoba hallba költöztünk egy baráti családdal összeköltözve. A gyerekeknek nem volt rossz sora, voltak korombeli gyerekek, iskolába nem jártunk, de egy lány a házban tanított minket számtanra, helyesírásra. Amikor már nem volt villany és csak gyertyával világítottunk, bedugtam az ujjamat a megolvadt parafinba, majd a megdermedt parafint leszedtem az ujjamról, a cipőfűzőből kanócot csináltam, köré nyomtam a „lopott” parafint. Így lett gyertyám az olvasáshoz. Októbertől már nagyon tele volt a lakás, szerintem több, mint húszan laktunk ott. Néhány fekvőhely volt csak, keresztben feküdtünk az ágyon öten-hatan, hogy jobban elférjünk. Már bombázták Budapestet, az egyik bomba épp a házunk előtt robbant. A bombázásokkor kötelező lett volna lemenni az óvóhelyre, de ott gyakran razziáztak a nyilasok és szüleim úgy gondolták, hogyha a nyilasok és a bomba között kell választani a bomba kevésbé veszélyes, tehát maradtunk a lakásban.
A nyilas hatalomátvétel után a család úgy gondolta, hogy engem biztonságba helyeznek. Valamilyen családi kapcsolattal elintézték, hogy a Fehér Kereszt Gyermekkórház (az Orvosegyetem későbbi 2. sz. Gyermekklinikája) betegként felvegyen. Ehhez kellett a Kórház akkori vezetőjének, dr. Petényi Gézának jóindulatú „félrenézése”. [Petényi Géza (Budapest, 1889. október 28. – Budapest, 1965. szeptember 4.) Kossuth-díjas belgyógyász, gyermekgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A történethez tartozik, hogy amikor a bombázások során Petényi dr. súlyosan megsérült, több budapesti kórház nem akarta betegei közé felvenni, olyan szinten ismert volt embermentő tevékenysége.
Előzőleg megtanították nekem a Miatyánkot, a Hiszekegyet és elmagyarázták, hogy az egész korábbi életemet egy időre el kell felejtenem. Nem pontosan értettem, miért, de úgy csináltam, ahogy a család kérte.
A kórházban senki sem látogathatott, néha valami levélféle eljutott hozzám, de nem tudtam szüleimről. Egészségesen ágyba dugtak, a kórház rémes volt, ráadásul nem egészen értettem, miért választottak el szüleimtől, azt hittem azért, mert Aput elvitték, és Anyu nem tud engem egyedül ellátni. Ha légiriadó volt, levittek minket éjjel a pincébe, itt egyszer elém pattant egy kislány és azt mondta: „Szervusz, Juli! Mondtam neki, hogy én nem Juli vagyok, és most menekültem el Szegedről. A kislány azt mondta: Hát nem emlékszel rám? Te vagy a Gidály Juli és osztálytársak voltunk. Én tagadtam. Rémes jelenet volt. A bombák potyogtak, a környező házak találatot kaptak, a kórházban kitört a skarlátjárvány, a mi kórtermünkben is meghalt egy fiú. Volt egy fejhallgatóm, amin rádiót tudtam hallgatni. Minden este azt hallgattam, no meg a doktor bácsi heves kifakadásait a zsidók ellen. (A fejhallgatós rádió minden éjjel a Szálasi indulóval fejezte be műsorát. Mai napig el tudom énekelni, a zsidózó doktor bácsival pedig orvostanhallgató koromban összekerültem. A Heim Pál Kórház osztályvezető főorvosa volt. Nem mertem mondani neki, hogy mi régről ismerjük egymást.)
Megtetvesedtem, és kaptam egy bőrfertőzést. Életem büszkeségét, majdnem derékig érő szép hosszú hajamat kopaszra nyírták. Nagyon sokat sírtam, és nem volt senkim, akinek panaszkodhattam volna. Valahogy valaki a Tátra utcai házból meglátogatott, elvitte a levelet, amit Anyunak írtam és elmesélte, hogy Apu hazajött. Végleg nem értettem, miért vagyok akkor én kórházban. Teltek a napok és december végén egy Tátra utcai lakótárs értem jött és hazavitt. Nem tudom miért nem Anyu, valószínűleg attól féltek, hogy akkor kiderül, hogy ki vagyok, és mindenki bajba kerül. Nagyon boldog voltam, hogy láthatom Anyut és Aput. Anyu mesélte később, hogy nem ismert meg, kopaszon, soványan, tele sebbel. Sokkal később mondta, hogy ő követett el mindent, hogy hazakerüljek, arra gondolt, úgyis mindannyian meghalunk, akkor legalább legyünk együtt.
Közben Budapestet körbezárták az oroszok és megkezdődött az ostrom: állandó harcok, lövöldözés, bombázás és a nyilasok mérhetetlen kegyetlenkedése. Kijárási tilalom volt érvényben a zsidók számára, 10-16 óra között lehetett csak kimenni az utcára. Így esett, hogy egy bombázás után nagynéném csak reggel tudott átrohanni a szemközti házból megnézni, élünk-e még. Nálunk nem halt meg senki, csak egy kaucsuk baba sérült meg. De a szemben levő házban, ahol ők laktak, két ember meghalt a repeszektől. A bomba darabjának helye sokáig látható volt a Wallenberg utca úttestén. Sokat fáztunk (ablaküvegek már régen nem voltak, helyük zsírpapírral voltak beragasztva), ennivaló sem igen akadt. Gyakran voltak „igazoltatások”. Ez azt jelentette, hogy az összes lakónak le kellett mennie az udvarra és ott a nyilasok – rendszerint 16-20 éves kölykök – „ellenőrizték”, hogy rendben vannak-e az iratok, vagyis a svéd menlevelünk, amiben a Svéd Állam igazolta, hogy a védelmük alatt állunk. Ha valakinek nem voltak rendben a „papírjai”, vitték egyenesen a Duna partra, ahol ma a cipők állnak emlékül. Egy ilyen alkalommal csak a felnőtteknek kellett lemenni az udvarra és Anyu odament az egyik nyilashoz megkérni, hogy ne ijessze meg a kislányát, aki fent maradt egyedül a lakásban. A fiú visszajött és odaszólt Anyunak: Julika jól van, ül az ágyon és a Szálasi-indulót énekli. Vagyis nem mindenki egyformán volt gazember, voltak árnyalatok.
Januárban betegségben meghalt Nagymamám. El tudták rendesen temetni egy játszótéren, de a temetést észrevevő nyilasok biztatták a rokonokat: elég mélyre ássátok a sírt, hogy ti is beleférjetek.
Ekkor már hallottuk a hangosbeszélőt a Nyugati térről, tudtuk, hogy már ott vannak az oroszok, tudtuk, hogy ez nekünk az életet jelenti. De még több mint egy hetet kellett várni arra, hogy a Tátra utcáig elérjenek, mert a németek és a nyilasok minden egyes házat fegyverrel védtek.
Egy januári napon megjelent az első orosz katona nálunk is. Kis termetű mongol külsejű, kedves fiú volt, mindig nevetett rajtam és utánozott, ahogy megkérdeztem „ki az?” – amikor kopogott az ajtón.
Ezzel számunkra véget ért a háború, de csak Pest szabadult fel, Budáról átlőttek, több ember meghalt ilyen lövésektől.
Apám szabadulásának története, mert csodákról is írni kell
A holokauszt során Apám családját nagyon sok veszteség érte. A testvérei Auschwitzban pusztultak el, sógornője a menetoszlopban, egy árokban. Apám megmenekülésének története, ami dokumentumokkal igazolhatóan igaz, a csoda kategóriájába tartozik.
1939 március 7-én megjelent a Magyar Nemzetben egy cikk Izsáky Margittól Mit láttam az erdélyi székely zsidók között címmel. Egy bekezdését idézem.
„A bözödújfalusi székely zsidók… azt akarják bizonyítani, hogy tiszta székely származásúak, szombatosok voltak és csak 1868-ban tértek át az ősök zsidónak”. [Az erdélyi székely szombatosok visszaállították vallásukba a zsidóság hagyományait, elsősorban a szombat szentségének őrzését. A gettósítás idején a bözödújfalui szombatosok egy része hivatalosan visszatért az Unitárius Egyház kebelébe, de végül az egész közösséget a marosvásárhelyi gettóba hurcolták. Itt hatvan kimentett emberen kívül a bevagonírozott és Auschwitzba küldött marosvásárhelyi zsidóság sorában osztoztak. A szerk.]
Előhozzák az anyakönyvet. Az első beírás, amit látok Gidáli Farkas 1815. Tudniillik akkor született, de csak 1868 után lett zsidó. Gidáli Farkas volt tehát az első tagja a bözödújfalui zsidó székely közösségnek.
Nem tudom, volt-e közünk ehhez a Gidáli Farkashoz. A Gidáli (Gidály) név nem gyakori, de nem is teljesen ritka, nekem volt Gidály nevű osztálytársam, aki nem volt rokon; izraeli pen friendem (levelezőtársam) anyja szintén Gidály volt, de nem rokon.
Apámat Gidály Márk néven anyakönyvezték 1898-ban, de a Gidály család hol y-nal, hol i-vel írta a nevét. Apám és testvérei Gidály-nak írták, az iratokból úgy láttam, hogy egyiket zárójelbe tették néha, így váltogatták. Amikor a zsidótörvények miatt a Trianonban elcsatolt területekről származó zsidóknak állampolgársági bizonyítványt kellett szerezniük, Apám nevét az „állampolgársága fenntartására irányuló szándékát igazolandó” Kolozsvárról átküldött igazolásban már Gidáli-nak írták. Így írom én is a nevemet. [A marosvásárhelyi holokauszt áldozatok között 31 főt tartanak nyilván ezzel a családnévvel.]
A Magyar Nemzet cikke Apám életét mentette meg. A nyilas hatalomátvétel után, 1944 novemberében gyalog hajtották a pesti zsidókat Hegyeshalom (és mint ma már tudjuk, utána Németország, a dachaui haláltábor) felé. Apám valahogy az útról haza tudott juttatni egy levelet, és Héderváron feladott egy búcsútáviratot. Nem tudom, hogyan oldotta meg, de valahogy elintézte. Nem sikerült még a svéd „Schutzpass” (Menlevél, véldlevél. A szerk.) eredetijét sem eljuttatni hozzá, sem a svéd követség, Wallenberg aláírásával ellátott igazolását arról, hogy ő svéd állampolgár, tehát reménytelen volt a helyzete. Már a hegyeshalmi határon állt a csoport és felsorakozott az SS átvenni a magyar csoportot, amikor Apámnak eszébe jutott az erdélyi szombatosok története, odament a magyar tiszthez és azt mondta:
– Hadnagy Úr, én nem akarom ezt a szent magyar földet elhagyni. Ne adjon át a németeknek! Nem zsidó vagyok, hanem erdélyi szombatos, nézzen majd utána, csak „ezek” nem tudnak különbséget tenni.
Addig mondta, mondta, míg félreállították, leültették az árokpartra a Horthy menlevelesek (ez volt az aránylag legbiztosabb oltalom) mellé és egy gépelt levél kíséretében hazaengedték Budapestre. A felszabadulást Budapesten érte meg.
A család további rövid története
Apám 1938-tól a Magyar Szociáldemokrata Párt tagja volt, Anyám 1945-ben ugyancsak az SzDP-be lépett be.
Apám 1947-ben az Ásványolajipari Igazgatósághoz került, itt dolgozott 1948-ig, amikor a MAORT-per kapcsán Központi Ellenőrző Bizottság eljárás indult ellene. Mint jobboldali szocdemet kizárták a pártból és elvesztette állását. Egy-két év állásnélküliség után a Budapesti Vegyiművekhez került, ott a Termelési Osztály fődiszpécsereként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. 1970-ben halt meg.
 |
A család a Balatonnál 1947 augusztusában |
***
Anyám 1945-től, kezdetben ingyen (Nemzeti Segély) dolgozott, majd különböző helyeken, (Gyapjúmosó és Finomposztó Gyár Rt., Kőbányai Sörgyár) óvodai orvosként, részállásban. Végül a VI. kerületi Rendelőintézetben (Csengery utca) volt gyerekorvos, 1955-től rendelőintézeti főorvos. 1960-tól a VI. kerületi egységes gyermekellátás főorvosa lett és ezt az állást 1976-ig, nyugdíjazásáig töltötte be. Nagyon megbecsülték. A Szocialista Munkáért Érdemérmet kapott a budapesti VI. ker. Tanács Csengery utcai Szakorvosi Rendelőintézete gyermekgyógyászati vezető főorvosaként 1956-ban, és Érdemes Orvos címet 1975-ben.
Jómagam a Sziget Utcai Általános Iskolába jártam hét éven át, innen kerültem a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba, majd átszervezés miatt a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba, ahol 1955-ben érettségiztem. 1961-ban végeztem „summa cum laude” általános orvosként a mai SOTE-n.
 |
| Dr. Gidáli Julianna és dr. Fehér Imre esküvője 1963. július 27-én |
25 éven át dolgoztam az Országos „Frédéric Joliot-Curie” Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézetben. Kezdetben, mint tudományos segédmunkatárs, majd tudományos munkatárs, végül tudományos főmunkatárs. 1987-től az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézet tudományos főmunkatársa, majd osztályvezető főorvosa voltam nyugdíjazásomig.
Tudományos munkáim zöme a kísérletes csontvelőátültetés témakörében zajlott. Kandidátusi értekezésem (1973) a vérképző őssejtnek, mint a csontvelőátültetés alapsejtjének osztódás- és differenciálódás- szabályozásával foglalkozott. MTA doktori értekezésem (1984) a vérképzőrendszer sugársérülésével és kisdózisú besugárzás utáni regenerációjával foglalkozott. Ezzel nyertem el az Orvostudomány Doktora címet.
Kilenc éven át voltam a Magyar Biofizikai Társaság főtitkára. A Nemzetközi Atomenergia Bizottság ösztöndíjasaként egy évet dolgoztam az Egyesült Királyság jónevű rákkutató intézetében. Kitüntetéseim közül a Kiváló Orvos kitüntetést és a MTESZ díjat említem.
Férjem, prof. Fehér Imre, az MTA doktora (orvostudomány) kutatóként, osztályvezető főorvosként ugyanebben a témakörben dolgozott nyugdíjazásáig. 35 évet dolgoztunk együtt. Jó volt közös munkáink sikerének együtt örülni, a bukásokat együtt elviselni. Közel 50 évet éltünk együtt.
Gyerekünk, Fehér Tamás szoftvermérnök a BME Villamosmérnöki Karán végzett.
Két lányunokám van, a nagyobbik az ELTE Társadalomtudományi Karának hallgatója, a kisebbik az ELTE Radnóti Gimnázium 10. osztályát fejezi be.
 |
| A gyémántdiploma átadása 2021 október 1. |
***
Eredetileg csak túlélésünk történetét, s ezen is belül Apám csodával határos megmenekülésének kívántam megírni.
A család további történetét azért írtam meg, hogy illusztráljam, a tényleges emberéletek elvesztése következményeként milyen értékeket vesztett el Magyarország a holokausztban elpusztult családokkal/ gyerekekkel.
Úgy éreztem, hogy kötelességem megtenni azok helyett, akik nem élték túl. Ha pedig kötelesség, akkor erről nem is lehet vitatkozni, a feladatot el kell végezni – ezt tanultam otthon. Örülök, ha ez a történet egy kis reményt ad. Ránk fér!
Gidáli Júlia, Budapest, 2024