Anyukám, Eszter
Müller Eszter története
 |
| Eszti és Eszter |
Múlik az idő és napról-napra egyre kevesebben vannak közöttünk az emberiség történetének egyik legnagyobb tragédiájának, a holokausztnak a túlélői. Ahogy a szemtanúk száma rohamosan csökken, úgy erősödik a holokauszttagadók és a történelem hamisítók kórusa. A történelem hamisítása kormányrendeletek formájában folyik Lengyelországban, Litvániában és Ukrajnában is. Közönséges háborús bűnösök nemzeti hősöknek számítanak. Sajnos hasonló dolgok történnek Magyarországon és Szlovákiában is. Mi mindannyian ismerjük a horror történeteket a gettókról, a deportálásokról és a koncentrációs táborokról. Magyarországon ezek a borzalmak hónapokig tartottak, azonban Kelet-Európa többi országaiban ezek a szörnyűségek évekig. Nagyon nehéz belegondolni a mérhetetlen szenvedésbe, a rettegésbe, a végtelen éhezésbe, az embertelen életkörülményekbe.
Anyukám, Eszter a tizenharmadik gyereke volt Ida Müllernek és Josef Leib Fraimowitz szabó mesternek. Nagymamám Makón született és nem sikerült kiderítenem, hogy került Kárpátaljára. Először hat fiú született ebből a házasságból, majd hét lány. Csak négy fiú élte meg a felnőtt kort: egy meghalt csecsemőként, egy másik fiatal bóher volt és a Tereszva patakba fulladt. Eszter volt az egyetlen, aki valamilyen komplikáció miatt a kórházban született 1923-ban a munkácsi zsidó kórházban. Az összes többi testvére Munkácstól kb. 150 kilométerre, Keletre, Máramaros megyében, Gánya faluban a családi házban született.
A ház egyszerű faépítmény volt földpadlóval, amiben két szoba és egy konyha volt nagy kemencével. Hogyan fértek el ennyien, nem tudom? Egy kis sufniban állt nagyapám varrógépe. A vécé a ház mögött volt, a vizet a kútról kellett hozni. A faluban volt 600 zsidó es 1200 ruszin élt. [1941-ben a 4366 lakosból 3065 volt rutén, 718 jiddis és héber, 366 magyar, 79 cseh, 65 német, 55 román, 8 szlovák, 5 cigány, 3 angol, 1-1 orosz és francia. – A szerk.]
Minden épület fából készült a faluban, közöttük a két zsinagóga és a 350 éves orosz ortodox templom is. Ez a templom a szovjet templomrombolásoknak esett áldozatul a hatvanas években.
A falu zsidó lakói szegény emberek voltak. Voltak közöttük használtruha kereskedők, földművesek, favágók, sőt faúsztatók is. Nagyapám keményen dolgozott, hogy előteremtse a napi szükségeket, de sajnos nem volt egészséges. Az első világháború alatt egy orosz lovas egység tört be Kárpátaljára és sok zsidót meggyilkoltak. Nagyapámat is súlyosan bántalmazták, túlélte, azonban soha többet nem nyerte vissza az egészségét. Anyukám csak 3 éves volt, amikor nagyapám meghalt. Azon a télen óriási hó esett a hegyekben és egy hatalmas lavina zúdult a falura. A hó betemetett több zsidó házat. Nagyapám a többi falusival rohant kiásni a szerencsétleneket. Megfázott, tüdőgyulladást kapott és hamarosan meghalt. A gányai temetőben van eltemetve. Ebben az időben a két legidősebb fiú már megnősült, és nem nagyon tudtak segíteni. A két másik fiú jesivában tanult. Az összes leány otthon volt. Nagyanyám minden erejével próbált mindent előteremteni, de nem volt mindig elég ennivaló. Nagyon keserves idő volt.
Amikor elmentem anyám lakásába iratokat keresni, több zacskót találtam tele rozsdás szögekkel. A tragikus történet Eszter gyerekkorába nyúlik vissza. Az éhes gyerek Gányán keresgélt szögeket az utcán, amelyek kiestek az áthaladó szekerekből. Két nagy kővel kiegyenesítette a szögeket, és azt próbálta eladni. Két zsidó üzlet volt a faluban, ahol egy zsömlét vagy egy darab krumplicukrot kaphatott néhány fillérért.
Ezt a szomorú időszakot egy sokkal érdekesebb idő váltotta fel, amikor Eszter iskolába ment. Az iskola a két falu, Gánya, azaz Ganice és Nyéresháza, azaz Neresnice között volt. A gyerekek több kilométert gyalogoltak naponta. Sokan mezítláb, néhányan anyával kísérve. Az iskola egy hosszú istállószerű faépület volt két osztályteremmel. E két teremben tanult a 8 osztály. A tantermek mindkét végében voltak táblák. Különböző osztályba járó gyerekek ültek ugyanabban a teremben, csak arccal különböző irányba fordulva. A tanár körbejárt az osztályban, eltérő feladatokat adott a különböző csoportba tartozó gyerekeknek. A tanulók jiddisül beszelő zsidó kislányok, ruténul beszelő ruszin gyerekek, néhány német és magyar gyerek volt. A tanítás csehül folyt. Két tanár volt az iskolában. Egy idősebb cseh férfi és egy fiatal nő volt az igazgató. A tanároknak komoly kommunikációs problémáik voltak a gyerekekkel és tolmácsokat kellett használniuk.
A fiatal tanárnő kiválóan beszélt németül és remekül megértette magát Eszterrel is, aki jiddisül beszélt. A tanárnő hozott neki cseh könyveket és ottmaradtak iskola után cseh nyelvet tanulni. Egy idő után folyékonyan beszélt csehül, emellett ruténul és magyarul is. A tanárnő nagyon szerette ezt a tanulni vágyó kislányt. Eszter lett a tanárnő legfontosabb tolmácsa, ezért almákkal vagy körtével jutalmazta a munkáját.
Az első világháború alatt, amikor az orosz katonák betörtek Kárpátaljára az iskolát használták barakknak. Rengeteg törött vodkásüveget és szemetet hagytak hátra. A háború után az iskolát kitakarították, és a szemét egy részét az iskola mögötti fészerbe hordták. Ez a fészer, ahol a tűzifát tartották majdnem olyan nagy épület volt, mint az iskola. Az első világháború óta a fészer jelentős része be volt szegelve. Tíz évig itt nem történt semmi. A falusiak arról meséltek, hogy a fészerben éles lövedékeket és bombákat is hagytak az oroszok. A változás akkor történt, amikor egy fiatal tanárnő érkezett. Az ő szigorú utasítása ellenére mindig voltak fiúk, akik megpróbáltak bejutni a fészerbe, így a pálca rendszeresen suhogott az iskolában. Eszter jól ismerte a fészer történetét, mert az iskolai órák után a tanárnővel együtt ültek a tanteremben, és cseh tanulás keretében leveleket írtak képviselőknek, hogy távolítsák el a veszélyes dolgokat a fészerből. Évekig semmi sem történt. Végül a fiatal tanárnő találkozott egy udvarló cseh katonatiszttel a Nyéresháza-Taracköz közötti kisvasúton és hamarosan egy cseh katonai csapat érkezett az iskolába.
Egy nagy gödröt ástak az iskola mögött és a rengeteg törött üveget és a szemetet odahordták. Találtak lőszeres rekeszeket és a szemét alatt egy ládát. A ládában német és magyar könyvek, valamint személyes tárgyak voltak. Az itt talált németül írt naplókból kiderült, hogy a láda tulajdonosa hosszú éveken át tanár volt ebben az iskolában. Valószínűleg az orosz invázió elől kellett elmenekülnie, és soha nem tért vissza. A ládában talált dolgok közül a legérdekesebb egy orosz-német szótár és egy jegyzetfüzet volt. Amint a tanár naplójából kiderült, annak idején neki is problémája volt a ruszin gyerekekkel, akárcsak Eszter tanárnőjének. Nehéz volt őket tanítani és tolmácsokat kellett használnia. Ezt a német-orosz szótart használta a tanár, hogy ruszinul tanuljon. Százával másolta le a szavakat latin betűkkel és hasonlította össze a ruszin szavakkal. A fiatal tanárnőnek nagyon tetszett ez a fantasztikus munka és arra kérte Esztert, hogy segítsen neki ruszinul tanulni, hogy ne kelljen tolmácsokat használnia. Újra hosszú heteken át maradtak az iskolában tanítás után, és tanultak egymástól: a tanárnő és a tanítvány. Eszter kérése az volt, hogy segítse őt németül tanulni, hogy olvashassa a német könyveket is. Csehül vagy németül beszéltek, használták az orosz-német szótárt és a tanár jegyzeteit. A tanárnő ruszinul tanult, Eszter oroszul. Ez később életmentőnek bizonyult, mert 1941-ben Kamenyec-Podolszkijba deportálták, ahonnan sikerült megszöknie. Hat hónapon át vergődött, amíg sikerült Magyarországra visszajutnia. Az orosz és ukrán nyelvtudás életmentőnek bizonyult.
Az orosz mellett Eszter német nyelvleckéket is kapott a fiatal tanárnőtől és hamarosan olvashatta a német könyveket is. Amikor befejezte az elemi iskolát, már hat nyelven beszelt.
Eszter egy életen át súlyos mentális betegségben szenvedett. A háború után egyetemre ment, komoly pozíciókban dolgozott tolmácsként és külkereskedőként, azonban a holokauszt borzasztó teherként nehezedett rá egy életen át. Évente hónapokat töltött szanatóriumokban, de az akkori Magyarországon nem volt számára kezelés. Nagyon sokat szenvedett. A gyerekkori történeteiről viszonylag könnyen beszélt, de az ukrajnai deportálásról nem volt hajlandó semmit mondani. A kilencvenes években járt Izraelben, és a nővérei szerették volna, hogy beszéljen a Yad Vashemben az ukrajnai deportálásáról. Nem volt képes rá.
Időnként láttam, hogy zokog a szoba sarkában, és ez volt a kezdete ennek a történetnek. Ha rossz időben kérdeztem valamit, hisztérikusan kiabálni kezdett. Több mint tíz év alatt apránként gyűlt össze ez a borzasztó történet. Sajnos annak idején nem értettem pontosan, miről is van szó. Nem készítettem feljegyzéseket, és idővel fontos adatok, nevek a feledésbe merültek. Annak idején nem tudtam semmit a történelmi háttérről, körülményekről és őt hiába kérdeztem ilyesmiről.
Annak idején Magyarországon alig volt információ a Kamenyec-Podolszkij-i vérengzésekről. Ez a történet akkor bontakozott ki teljes szörnyűségében előttem amikor már az interneten több információ állt rendelkezésre és Eszter történetét teljesen be tudtam illeszteni a törtelemi keretbe. Azonban arról az eseményről, amiről édesanyám beszélt nagyon kevés adat áll rendelkezésre.
Napjainkban, ha a magyar holokausztról beszélünk a legtöbb ember az 1944-ben lezajlott eseményekre gondol. A gettókra, a deportálásokra és Auschwitz szörnyűségeire. Ez azonban csak részben volt igaz, mert a holocaust Magyarországon valójában 1941-ben kezdődött.
A kőrösmezői átmeneti táborban a szabad ég alatt töltöttek napokat, éhezve, szomjazva, a rémült embereket ütötték-verték a csendőrök és a magyar katonák. A táborból ezer fős csoportokban teherautókkal vitték a szerencsétleneket Ukrajnába Kolomea–Kamenyec-Podolszkij térségébe és ott szabadon engedték őket. Éhező kétségbeesett hontalan zsidó családok ezrei vonszolták magukat az ismeretlen vidéken.
A „szerencséseket” a németek fogták el és behajtották őket valamelyik helyi gettóba. Azokra, akiket az ukrán milícia tagjai fogtak el szőrnyű kínhalál várt. A gyerekeket kardokkal vagy baltákkal kaszabolták darabokra, az asszonyokat és a lányokat megerőszakolták, megcsonkították és halomra gyilkolták. A folyók tele voltak vízbe fojtott áldozatokkal. Szirtes Zoltán holokauszt túlélő a Temetetlen halottaink 1941 című 1996-os könyvében leírta néhány ismert túlélő beszámolóját. Az egyik beszámoló arról írt, hogy egy nagyobb csoportot, amit több családból állt, ukránok kerítettek be és áthajtották őket egy falun. Az egész falu kivonult az utcára furkósbotokkal. Ütötték, verték őket két oldalról és sokan meghaltak. A gettókban a helyzet rohamosan romlott. Nem volt ennivaló és halottakkal voltak tele az utcák. A német hadvezetés egyre hangosabban követelte a magyaroktól a deportálások leállítását. A deportálások megzavarták a német katonai hadműveleteket, és a németek attól is féltek, hogy a nagyszámú temetetlen halott valamilyen járvány kitörését fogja elindítani.
Végül a német hadvezetőség megparancsolta a zsidók likvidálását. 1941 augusztus 26-28 között az életben maradt zsidókat Kamenyec-Podolszkij közelében lévő erdőkbe hajtották és az Einsatzgruppen (különleges akciócsoportok) SS alakulatok legyilkolták őket. Szemtanúk szerint a föld még másnap is hullámzott a tömegsirok fölött, mert voltak, akiket élve temettek el. A Magyarországról deportáltak száma 23600 fő volt. Az ismert túlélők száma, akik képesek voltak visszajutni Magyarországra néhány száz. További 8-10 ezer zsidó áldozat volt a helyi közösségekben. Ez volt az első nagyméretű tömeggyilkosság a speciális SS alakulatok által. 1-2 héttel később kezdődött a Babij Jar-i mészárlás (1941. szeptember 29–30.)
Voltak néhányan igazi magyar hazafiak, akik segíteni próbáltak. Ilyen volt Slachta Margit, Bajcsy-Zsilinszky Endre, gróf Apponyi György, Peyer Károly és Weisz Edit bárónő.
Az 1941-es deportálások során volt egy csoport, akiknek a története és tragédiája különbözött a többi elhurcoltakétól. A deportálások kezdetén a németek kértek a magyaroktól 2500-3000 munkaképes férfit. A tervek szerint a magyaroknak kellett volna a zsidókat teherautókkal átvinni a Kárpátok másik oldalára egy vasútállomásra. Onnan a németek vonattal vitték volna a csoportot tovább. Azonban amikor a magyarok a csoporttal sok nőt és gyereket is átdobtak a határon a németek nem vették át a csoportot. Lezárták a vagonokat és elmentek. Éles vita robbant ki a magyarok és a németek között. A németek követelték a magyaroktól, hogy vigyék vissza a zsidókat. A magyarok erre nem voltak hajlandók. A vonat egy teljes napot állt azon az állomáson egy meleg augusztusi napon. A lezárt, levegőtlen vagonok forró kemencévé változtak és a vonaton sokan borzasztó kínhalált haltak. Ez volt a Halálvonat.
A németek attól tartottak, hogyha sokáig várnak járvány fog kitörni a német vonalak mögött. Utasítást adtak a vonat elindítására. A vonatot Kamenyec-Podolszkij környékére irányították, és ott a túlélőket az SS alakulatok legyilkolták. Kevés adat létezik a Halálvonatról. Talán e kisebb tragédia eltörpül a nagyobbak árnyékában. 2500 elpusztított ember: gyerekek, nők, anyák, apák szörnyű szenvedéseken mentek át a haláluk előtt. Fennmaradtak a táviratok a magyarok és a németek között. Talán a német parancsokat is meg lehet találni valahol és azonosítani lehet a várost vagy falut, ahol a vonat állt. Történelmi adatok szerint a Halálvonatnak nem volt túlélője. Azonban, ha szegény anyám zokogó beszámolóját összehasonlítom a Halálvonat szörnyű történetével akkor majdnem biztosan állíthatom, hogy a Halálvonaton volt egy túlélő: Eszter.
1940 körül Eszter elfogadott egy ajánlatot, ami érdekesnek tűnt. Huszt környékén volt egy kicsi ruszin falu egy sokszázéves fatemplommal. A falu közelében az 1900-as évek elején a Smulowitz család tagjai raktárakat építettek, mivel sókereskedők voltak. A sót Aknaszlatinán bányászták. Itt nem volt zsinagóga, az egyik raktár helységét használták imaháznak. Gyönyörű szép volt ez a dimbes-dombos falu. Tele virágokkal és gyümölcsfákkal. Ebben a faluban nyoma sem volt a nyomornak, ami megfertőzte Kárpátalja legtöbb helységét. A Smulowitz család bőkezűen adakozott jótékony célokra. Rendszeresen hívtak meg bóhereket (rabbiképző növendék) Husztról Sabeszra vagy az ünnepekre. Ezek a szegény fiúk koplaltak egész héten. Szombaton azonban a Smulowitz család vendégei voltak és bőven volt mit enniük.
A faluban nem volt elemi iskola és az iskolaköteles leányoknak otthon kellett tanulniuk. Kétszer egy iskolaévben a körzeti iskolában beszámoltak a tantárgyakból. Esztert megbízták, hogy segítsen felkészülni a falu 5-6 kisleányának. Nagyon szerette ezt a munkát és emlékezett szeretett tanárnőjére. Amíg a tél meg nem érkezett, a gyümölcsfák alatt tanultak. Szép piros almákkal jutalmazták az előrehaladásukat. A leányok 1940 decemberében mentek az első évzáróra, majd 1941 júliusában a másodikra. Mindenki remekül helytállt. A mamák 1941 augusztus közepén megünnepelték a sikerüket. Ez az ünneplés majdnem egybeesett Eszter 18. születésnapjával. Kapott egy kis pénzt és egy szatyor szép piros almát. Mindenki nagyon boldog volt. Eszter másnap reggel tervezett hazatérni Técsőre, ami különösen érdekesnek ígérkezett, mert az egyik apa vitte volna haza autóval. Másnap a kora hajnali órákban jöttek a csendőrök. Berúgták a zsidó házak ajtaját és kikergettek mindenkit az utcára. Az emberek ijedten, mezítláb és pizsamában dideregve álltak a szitáló esőben. A csendőrök üvöltözve és káromkodva zsidóztak. Fél órát adtak, hogy elkészüljenek az útra és csomagoljanak valami ennivalót. A csendőrök kihoztak egy asztalt az egyik házból, arra kellett tenni minden pénzt, ékszert. Ha valaki megpróbált valamit eldugni, azt megverték. Eszter is letette a kis pénzt, amit az előző nap kapott. A kétségbeesés, a pánik, a félelem és rémület leírhatatlan volt. Az emberek sírva kiabáltak, rohangáltak, de semmiféle választ nem kaptak, hogy hova mennek és miért. A válasz durva káromkodás volt. A kétségbeesés és a pánik csak fokozódott. Az asszonyok sírtak és jajgattak, amikor a csendőrök a nőket és a gyerekeket különválasztották, és teherautókra pakolták, a férfiakat pedig félreállították. A szerencsétlenek nem tudták, hogy soha többé nem fogják egymást látni. Hosszú kanyargós út után érkeztek meg az átmeneti táborba Kőrösmezőre. Esztert nagyon megviselte az a reggel. Soha életében nem érzett ilyen megalázást, tehetetlenséget, halálfélelmet.
A gyomra görcsölt, kavargott, többször hányt és nagyon kellett toalettre mennie. Amint a teherautók megálltak a tábor kapuja előtt és a két csendőr leszállt a teherautóról, Eszter is leugrott és berohant a táborba a nyitott kapun keresztül. Senki sem próbálta megállítani.
A tábor egy szörnyű hely volt. Egy hatalmas udvar kerítéssel körülvéve, sok száz szerencsétlen nő, gyerek, férfi ült vagy állt a sáros földön. Mindenki sírt, vagy jajgatott. Eszter rohant körbe az udvaron, és nem volt WC sehol. Végül az egyik sarokban egy téglarakás mögött talált egy csoport sírdogáló asszonyt, akik nagy kendőket tartottak fel egymásnak, és ott intézték el a dolgaikat. Amikor visszament a kapuhoz, nem találta a barátait többé. Eszter engedély nélkül ugrott le a teherautóról. A többieket, akik a teherautókon maradtak valószínűleg hozzácsatolták ahhoz a hosszú ott várakozó teherautó konvojhoz és egyenesen mentek Ukrajnába a mártírhalálba.
Kétségbejtő volt ez a helyzet is és senki sem tudott semmit. A katonák nem válaszoltak a kérdésekre. A csendőrök verték az embereket, ha kérdeztek valamit. Mindenki sírt, jajgatott, kiabált. Eszter idegesen járt körbe, változatlanul remélve, hogy megtalálja a barátait.
Egy idősebb férfi szólította meg, hogy akar-e társaságnak két fiatal leányt? Mint kiderült a férfi órásmester volt Ungváron. Első világháborús veteránként nyitva tarthatta az üzletét. Azon a borzasztó napon, amikor letartóztatták, kiszaladt az üzletéből, mivel úgy számolt, hogy hamarosan visszatérhet. A következő sarkon beleszaladt egy ellenőrzőpontba, és nem volt nála semmilyen igazolvány. Folyékonyan beszélt magyarul, és azt állította, hogy már a nagyapja is ebben a városban született. Az órás hivatkozott az első világháborús szolgálatára a magyar seregben. Kérte a rendőröket, hogy engedjék vissza az üzletébe, és minden szükséges iratot vissza fog hozni. Azonban a rendőrök őrizetbe vették, mert egy ortodox zsidó volt, a rendőrségre vitték. Az órással voltak 10 éves iker kislányai, Szara es Malka. Egy csoporttal vitték őket Kőrösmezőre. Eszter csak sokkal később – amikor visszatért Ukrajnából és meglátogatta az órás feleségét Ungváron – tudta meg a teljes történetet. Az órás útban volt egy megrendelőhöz, aki közeli rokona volt. Ez az asszony süteményt sütött az órás gyerekeinek, amit a két idősebb lánynak kellett volna hazavinniük. Ezért mentek a lányok az apjukkal. A tízéves ikrek nagyon aranyosak voltak, de rémültek. Eszter érezte, hogy valami nincs itt rendben. Amikor először látta ezt a középkorú asszonyt, akit Etinek hívtak, elállt a lélegzete. Úgy nézett ki, mintha valamelyik regényből lépett volna elő. Régimódi, hosszú ujjú hosszú ruhájában, parókájával nagyon elegánsnak tűnt. Mint később kiderült, korábban ő találta meg a lányokat ezen a nyomorult helyen, teljesen egyedül. Egymást átölelve álltak az ordító, jajgató, hullámzó tömeg közepén a szitáló esőben. Az apjuk sehol sem volt. Eti rögtön a szárnyai alá vette a lányokat és a tábor közepén lévő fészerhez vitte őket. Ez minden oldalon nyitott volt, de volt fölötte tető. Zsúfolásig tele volt emberekkel, de Eti csinált ott helyet. Nem volt hozzászokva, hogy valaki nemet mondjon neki. Leterítette a kendőjét a földre, hogy a lányoknak ne kelljen a puszta földre ülni vagy feküdni. Volt ennivalója és vize, amit szívesen megosztott a lányokkal. Amikor az órás végre előkerült, rázúdította minden bosszúságát, hogy lehet ezen a helyen a gyerekeket egyedül hagyni?
Az órás mindenkinek bizonyítani próbálta, aki hallgatott rá, hogy tévedésből lett letartóztatva. A végén néhány pofon zárta le a bizonyítást.
Eti kritikája felbosszantotta és elviharzott. Ekkor botlott bele Eszterbe, aki a barátait kereste. Az órás talán azt remélte, hogyha Eszter lesz a lányok új társasága, és akkor Eti el fog menni. Tévedett. A látszólag nyugodt asszonyt a körülmények félelembe taszították. Rettegését a lányok gondozására fordított figyelmével fojtotta el, örült, hogy segíthet azokon, akiknek nagyobb szükségük van a támogatásra. Anyai szeretettel nyugtatta őket, s foglalkozott velük. Szívesen osztotta meg az enni- és innivalóját is a lányokkal. Rengeteg ember volt a táborban, akik sírtak, jajgattak az éhségtől és szomjúságtól. Eszter Etiben egy nagyon okos, különleges asszonyt ismert meg. Jól megtalálták egymást, és a gyötrelmes várakozás egy kicsit könnyebbé vált.
Eti férje marhakereskedő volt. Amikor a csendőrök rájuk törték a házuk ajtaját a férfi egy hatalmas köteg pénzt adott nekik. Életükben nem láttak ennyi pénz a nyomorultak. Etiből rögtön nagyságos asszony lett. Szerencsére a fiaik nem voltak otthon, amikor elvitték őket. Időnként újabb csoport csendőr és katona rohant be a táborba, és üvöltözve, botokkal hajtották ki zsidókat a közelben várakozó teherautókhoz. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül rájuk is a sor. Új, kétségbeesetten síró, jajgató csoportok érkeztek a következő napokon. A második napon Eszter egy ismerősre figyelt fel, azonban nehezen azonosította benne az egyik Smulowitz testvért. Lassan a többi testvér is Eszter köré gyűlt. A csendőrök nagyon megverték őket. Elrejtett pénzt kerestek. Sajnos Eszter nem tudott sok segítségét adni, hogy hova vitték a családtagjaikat.
Eti nagyon szenvedett a táborban. Nemcsak a szörnyűségek és a bizonytalanság miatt, hanem azért is, mert jómódhoz volt szokva. Leülni vagy lefeküdni a puszta földre jelentős megpróbáltatás volt számára. A második nap végére már testileg és lelkileg is nagyon kimerült volt. Ült a földön, és csak a fejét fogta. A férje elment egy közelben imádkozó csoporthoz, hogy elmondja a Mincha (délutáni) és a Mááriv (esti) imát. Eti kezében volt a hátizsák az enni és innivalóval, de amint elszunnyadt egy pillanatra, a zsák eltűnt. Csak a két zománcbögre maradt meg. Aznap este Eszter utolsó három almáját osztották szét. Másnap reggel még sötét volt, amikor rengeteg férfi gyülekezett a közelben a reggeli imádkozáshoz. Hirtelen a tábor őrei teherautókra szerelt fényszórókat kapcsoltak fel, és csendőrök és katonák rohantak be a táborba. Botokkal és korbácsokkal hajtották a férfiakat a kapu előtt várakozó teherautókhoz. Az órásnak és Eti férjének volt még annyi ideje, hogy vissza tudtak rohanni Etihez és Eszterhez, és nem lettek elkülönítve. Miután az őrök felnyomták a férfiakat a teherautókra beállt egy kis szünet. Azután a csendőrök újra visszajöttek, és egy újabb nagy csoportot kísértek a teherautókhoz. Ekkor került sor Eszterre, Etire és a csoport többi tagjaira. Eti azt mondta, hogy bárhova mennek is, nem lehet rosszabb, mint ez a nyomorult tábor. Sajnos tévedett. Szitáló hideg esőben, sötétben haladt keresztül a konvoj a hegyeken át a kétségbeesett, rémült emberekkel.
Pirkadatkor érkeztek meg egy vasútállomásra, a hegy túloldalára, ahol nagyon sok német katona és egy vonat várt rájuk. A mozdony mögött 2-3 zöld személyszállító vagon, majd mocskos, büdös marhavagonok hosszú sora állt. A kétségbeesés, a félelem leírhatatlan volt. A magyar katonák és a csendőrök készségesen segítettek a németeknek a zsidókat a marhavagonokba zsúfolni. A sírás, a jajgatás a tetőfokára hágott, amikor a katonák lezárták az ajtókat. Négy kicsi ablak volt a vagon falán, és amikor az ajtót bezárták, a félhomályos hely nagyon fülledté vált. Az emberek jajgattak, dörömböltek szörnyű félelmükben. Hamarosan érezték, ahogy a mozdony elhagyta a vonatot, és egy pillanatra döbbent csend lett a vagonban. A felkelő nap sugarai bevilágították a vagont, és a hőmérséklet emelkedni kezdett. A hőség és a fülledtség egyre nehezebbé, elviselhetetlenebbé vált. Először ledobálták a fölösleges ruhadarabokat. A testek gőzölögni kezdtek a hőségben, a foglyok kétségbeesetten sírtak, ordítottak, verték a vagon falait. Az asszonyok letépték magukról az alsóneműjüket, amikor a fémcsatok kezdtek beleégni a testükbe. A hőmérséklet változatlanul emelkedett. Borzasztó dulakodás kezdődött a zsúfolt vagonban, amikor magukon kívül üvöltözve próbáltak az ablakokhoz jutni levegőért. Egymás után kaptak hőgutát, epilepsziás rohamot. Hörögve fetrengtek a földön, vagy egymás tetején. Eszter és Eti a hátukat a falhoz támasztva próbálták a lányokat védeni, akik rémülten sikoltoztak. Az órás korán eltűnt a forgatagban. Ez a szörnyűség folytatódott órákon át, mialatt elviselhetetlenné vált a hőség és a levegőtlenség. Az asszony állapota rohamosan romlott. Sikított és sírt a fejfájástól, és egyre zavarodottabb lett. Eszter egy alkalmas pillanatban próbált neki segíteni, és érezte, hogy Eti a ruhája alatt fűzőt visel, ami jelentősen növelte szenvedését. Mialatt Eszter kínlódott a fűzővel Eti epilepsziás rohamot kapott, ráesett néhány emberre, és hörögve vergődött. Eti férje félig eszméleténél volt, a térdére esett, és próbálta a feleségét segíteni. Sírt, ordított, káromkodott, tépte a haját. Eszter szeme láttára őrült meg. Majd Eti elcsendesedett, feje félrebillent. Férje sírva ölelte magához, majd üvöltve tépte le magáról ruhát. A nadrágtartójával mennyezeten lévő horogra akasztotta fel magát. A halál nem volt könyörületes, sokáig vergődött.
A rettenetes hőség elviselhetetlen volt a vagonban. Ekkora már az emberek mind eszméletlenek vagy halottak voltak. Eszter is elvesztette az eszméletét. Késő délután tért újra magához, amikor valaki megérintette a karját. Az órás volt. Ortodox zsidóknak tiltott idegen nőket megérinteni, de talán a pokol kapujában más szabályok vannak. Sírva üdvözölték egymást. Borzasztó fejfájásról és szomjúságról panaszkodtak, de éltek. Eszter a lányokhoz fordult, akik eszméletlenek voltak. Eti nagy, barna szemeiből könnyek peregtek az arcára. Próbált beszélni, de nem tudott. Próbálta felemelni a kezét, de teljesen erőtlen volt. Eszter nagyon megrémült, mi lesz most vele, hogy tud neki segíteni? Az órás Eti férjéhez lépett, levette a nadrágtartójáról. A testét rázta a zokogás. A sírás imádkozásba fordult, az esti imába kezdett. Mások is csatlakoztak hozzá. Eszternek vegyes érzései voltak. Hol van Isten, amikor ilyen szörnyűségek történnek meg? Az este folyamán egymás után tértek magukhoz az emberek a vagonban, és halottan vagy súlyos betegen találták a családtagjaikat. A sírás, jajgatás, sikoltozás folytatódott egész éjszaka. Hasonló ordítozás és jajveszékelés hallatszott a szomszédos vagonokból is. A lányok éjszaka fejfájásra ébredtek és szomjúságra, éhségre panaszkodtak. Éjszakára az állati és emberi ürüléktől bűzlő vagonban újabb szag terjengett, a halottak szaga. Ez a rettenetes bűz hosszú időre beleégett Eszter tudatába.
Másnap reggel mozdonyt kapcsoltak a vonathoz, és a szerelvény lassan elindult. Körülbelül két órával később meg is állt. Német katonák nyitották ki az ajtókat és kiparancsoltak 2-3 férfit, hogy vigyék ki a halottakat. Amint az ajtó kinyílt fény és levegő töltötte meg a vagont. Az emberek úgy kapkodtak levegőért, mint a partra vetett halak. Eszter körülnézett a vagonban. Az éjszaka folyamán a halottakat a vagon egyik végébe rakták össze. A betegek az ürüléktől mocskos padlón feküdtek. Közöttük megviselt, rettegő emberek álltak, ültek. Eszter a leányok és Eti között ült, amikor egyre erősödő mormolás futott végig a vagonon: „Vizet, vizet! Wasser!” Eszter fölállt, és az ajtóhoz ment. Próbált az emberek válla fölött kikukucskálni, és hallgatta, hogy miről beszélnek. A vonat egy mezőn állt. A sínektől nem messze egy hosszú vályú volt a fűben, valószínűleg egy marhacsordának. A vonatról látható volt, ahogy a víz a vályúban csillog. Elgyötört, éhes, szomjas emberek mérhetetlen vágyakozással, sírva nézték a vizet. Ha valaki megpróbálna odamenni biztos, hogy a németek agyonlövik. Kicsit később egy német tiszt sétált el a vonat mellett. Egy lóostorral csapkodta fényesre suvickolt fekete csizmáját. A férfiakat figyelte, akik a halottakat szedték össze. Nem tudni, hogy Eszter honnan vette az erőt és a bátorságot, amikor hangosan felsírt:
– Herr Offizier, ich bitte Sie, uns aufs Wasser zu lassen, solange der Zug hier steht! (Tiszt Úr, kérem önt, engedjenek minket a vízhez amíg a vonat itt áll!)
A tiszt úgy fordult meg, mint ha egy darázs csípte volna meg.
– Ki volt az? – kiáltott.
Az emberek előretolták Esztert.
– Hol tanultál meg németül? – kérdezte a tiszt.
– Volt egy csodálatos német tanárnőm – válaszolta Eszter. Ebből az alkalomból németet csinált szeretetett cseh tanárnőjéből.
– Ő hozott nekem könyveket és együtt tanultunk. Nagyon szerettem német könyveket és verseket olvasni.
A tiszt az órájára nézett, majd a vályú felé fordult és elment. Hamarosan német katonák alkottak kordont az első 3-4 vagon előtt, és intettek a zsidóknak, hogy mehetnek a vízhez. Teljesen hihetetlennek tűnt, hogy a németek adnak ilyen kedvezményt. Félelemtől reszketve ölelték egymást az emberek és nem mozdultak.
– Öt percetek van a víznél! – ordítottak a németek.
Végül egy-két férfi lassan lemászott a vagonból és oldalazva elindultak a vályúhoz. Várták az ütlegelést vagy a golyót. Azonban semmi sem történt, és az emberek sorban ugráltak le a vonatról. Vad rohanás kezdődött a vízhez. A németek jól mulattak, látva ezeket a szerencsétleneket, ahogy dulakodtak, majd térdre estek az itató előtt, négykézláb arccal a vízben. A lányok nagyon gyengék voltak. Eszter és az órás vitték őket a vízhez. Ültek a fűben Eti bögréivel, sírtak a fájdalomtól és éhségtől. Nem akartak visszamenni a vagonba. Eszter gyorsan lemosta őket puszta kézzel, majd visszanézett a vonatra. Nézte a hosszú vonatot. Az emberek álltak a nyitott ajtókban, nézték a hihetetlen eseményeket: a németek kiengedtek a zsidókat a vonatból a vízhez. A többi vagonban lévők is remélték, talán rájuk is sor kerül.
Eszter soha nem látott halottat azelőtt, és itt halott zsidókat raktak össze, mint fahasábokat. Rengeteg gyerek volt közöttük.
Eszter igyekezett úrrá lenni a teljes kétségbeesésén, mert a lányoknak szükségük volt rá. A néhány perc nyugalom az itatónál borzalommá változott, amikor egy fiatal nő tűnt fel valamelyik vagonból és a halott gyerekét ölelte magához. Az asszony szörnyű látvány volt. Nyilván megőrült. Szakadt, piszkos, véres ruhát viselt és mezítláb volt. A németek ordítoztak vele, hogy dobja a gyereket a halottak tetejére, azonban a szerencsétlen nem reagált. Csak testben volt jelen, a lelke már nem. Lehet az is, hogy nem értette az utasítást. Az egyik német katona próbálta a halott gyereket kicibálni az anya kezéből. Az asszony a vállával lökte félre az őrt és rohanni kezdett. Néhány fiatalabb katona hangos kurjongatással kergette az asszonyt, mintha egy labdajáték lenne. A szerencsétlen még képes volt néhány kétségbeesett fordulatra, amikor az egyik katona kiragadta a gyereket a karjaiból és a halottak közé dobta. Hangos ováció, bravózás, tapsolás és fütyülés volt a katona jutalma. Az őr az egyik kezét a mellére tette, kitárta a másik karját, mélyen meghajolt ujjongó komái felé, mint egy cirkuszi számnál. A szerencsétlen asszony teljesen zavarodott volt. Nem értette, hogy hova tűnt a gyerek a kezéből. Dermedten állt egy darabig, majd megragadta a katona kinyújtott karját és olyan erősen harapott a kezébe, hogy a vér kezdett folyni a szájából. A katona hörgött, ordított a fajdalomtól, a többiek nekiestek az asszonynak és ütötték, verték. Amikor elesett, rúgták, taposták. Ez a szörnyű gyilkosság volt a jel a többi őrnek, akik a mezőn nekiestek a zsidóknak. Ütötték, verték az embereket. Vad rohanás kezdődött, ahogy az emberek próbáltak visszajutni a vagonokba. Rengetegen sérültek meg az ütlegeléstől, vagy nekiestek a vagonoknak. A szenvedések csak fokozódtak. Eszter és az órás rohantak vissza a vagonba a lányokkal. Eszter elejtette az egyik bögrét, a másikból a legtöbb víz kilötyögött. Remélte, hogy a maradék még mindig elég lesz Etinek. A vagonban azonban egy másik, szörnyű meglepetés fogadta: Eti nem volt ott. Valószínű, hogy egy másik vagonba futottak vissza. Eszter ekkor már teljesen összetört. Saját magát okolta a történtekért. Gyilkosoktól nem lehet szívességet kérni. És a végén Etit is elvesztették. A víz jó volt, de miért engedték őket oda? Talán viccesnek találták a németek, hogy a zsidók rohannak a vályúhoz. Valamire készültek a nácik. Az őrök lezárták a vagonokat.
Azon a délutánon a vagon nem volt már olyan meleg, de az éhség és a szenvedés határtalan volt. Másnap délelőtt érkeztek meg a végállomásra. Német katonák vártak rájuk. Ordítottak, ütötték, verték őket. Megpróbálták menetelésre sorakoztatni őket, de sokan annyira gyengék voltak, hogy képtelenek voltak masírozni. Az emberek rettegve sírtak, jajgattak. A németek elindították azt a néhányszáz zsidót, akik még tudtak menni, és agyonlőttek mindenkit, aki hátramaradt. A halálra rémült emberek zokogva, minden erejükkel rohantak a végzetük felé. A lányok eszméletlenek voltak, nehezen lélegeztek, Eszter és az órás vitték őket. A németek nem törődtek velük.
A katonák a közeli erdőbe hajtották őket, és verték azokat, akik lemaradtak. Az erdőben egy tisztásra értek. A mezőn már egy nagy csoport zsidó volt. Nők, férfiak, gyerekek. Sírtak, jajgattak, kiabáltak. Ukrán milícia vigyázott rájuk. Szöges fokossal, korbáccsal és vodkával voltak felfegyverkezve. Szórakoztatónak találták, hogy lassan odasompolyogtak valamelyik oldalra, és nekiestek valakinek. Agyba-főbe verték az illetőt. Az áldozat körül mindenki menekülni próbált, és az emberek egymáson estek át. Vad, részeg röhögés volt a válasz. A mező másik oldalán Eszter rengeteg német katonát látott, akik egy csoport zsidó férfit őriztek. Ezek a férfiak nem viseltek se sapkát, se kalapot. Legtöbbjük ingét pirosra festette a vér. Valamit ástak. A csoport zömét Eszter nem látta, a gödörben voltak; de hallotta őket, sokan lehettek. Eszter töprengett egy darabig, vajon mit csinálnak. Aztán rádöbbent, hogy a saját sírjukat ássák. Amikor ők is a mezőre értek, a két csoport kezdett egybeolvadni. A német tisztek átsétáltak a mezőn a másik csoporthoz. A csoportok összeolvadásakor zűrzavar keletkezett. Az ukránok korbáccsal próbáltak rendet csinálni. Nagy volt a rémület, rettegéssel teli iszonyat.
Ezt az alkalmat használta ki az órás, hogy megpróbálja megvesztegetni az egyik német őrt. Ez egy idősebb katona volt, akit szemmel láthatóan zavart, hogy ennyi szenvedést lát, és gyakran vetett keresztet. Ő volt talán az egyetlen, aki nem verte a foglyokat. Őt próbálta az órás megpuhítani ékszerdarabokkal, amelyeket rejtegetett valahol, hogy segítse őt és a lányokat megszökni. Eszternek fogalma sem volt az ékszerekről. A közelben állt és félelemmel remegve nézte, hogy mi folyik körülötte. Meglepte az órás üzletelése, odaugrott és azt állította, hogy ő a lányok nagynénje és segítsen neki is. A katona előbb meglepődött az ékszereken, majd Eszter majdnem folyékony német beszédén. Az erdő szélére kísérte őket, ahol úgy tettek, mintha a lányok szükségüknek tennének eleget, mialatt a katona „őrségben” állt. A lányok nehezen lélegeztek. Beljebb és beljebb mentek a bokrokba, és néhány nagy szikla takarta őket. Azután lebújtak és vártak egy kicsit, ha valaki ordibálni kezdene utánuk. Azonban senki sem vette észre a szökésüket, hatalmas szerencséjük volt. Csúsztak a földön, húzták a lányokat magukkal, amíg legurultak egy kis lejtőn. Óriási szerencséjük volt. Sikerült megszökniük a mezőről röviddel a mészárlás előtt. A lányok már nehezen lélegeztek, és felkapva őket, amilyen gyorsan csak bírtak távolodtak a mezőtől, amíg kimerülten összeestek. Amikor újra levegőhöz jutottak, az órás kezdett kiabálni Eszterrel. Úgy érezte, hogy Eszter közbeszólása kockára tette az ő és a lányok szabadulását. Eszter próbálta lecsillapítani, hogy ne ordítson magyarul az ukrán erdőben, mert a katonák változatlanul közel vannak, pár perc alatt ott lehetnek és meggyilkolják őket.
Azonban az órás sajnos már elvesztette az eszét. Sokat szenvedett szegény és egyre hangosabban sírt, jajgatott. Egy hang Eszter fejében zakatolt: menj, rohanj, azonban habozott. A lányoknak nincs esélyük túlélni az apjukkal. Aztán lenézett a két kis angyalra, akik csendesen feküdtek a fűben és rájött, hogy mindketten halottak. Eszter megfordult és olyan gyorsan rohant az erdőben, ahogy a lába bírta. Az órás kitárta a karjait az ég felé, hangosan sírva, zokogva imádkozni kezdett. Eszter még hallotta egy ideig a távolból.
Eszter 1941-ben volt 18 éves. Hathónapos vergődés után sikerült hazajutnia Kárpátaljára. Minden nap új veszélyt hozott. Naponta kellet ennivalót és valami szállást találnia. Többször állt közel az éhhalálhoz. Az orosz tél szörnyű megpróbáltatást jelentett számára. 1942 februárjában ért vissza Munkácsra. Bevitték a zsidó kórházba, ahol az orvosok kevés esélyt adtak a túlélésre. Túlélte, azonban az átélt szörnyűségek egy életre beteggé tették Esztert.
1944 március 19-én volt Magyarország német megszállása. Az első gettókat Kárpátalján létesítették áprilisban. Munkácson 15 ezer szerencsétlen zsidót zsúfoltak össze a város közepén lévő gettóban és még 10 ezer zsidót a környékbeli közösségekből a város szélén lévő téglagyárba. Eszter két évvel korábban, amikor visszatért Ukrajnából pontosan ugyanezeket a borzasztó kegyetlenkedéseket látta. Ő beszélte el a munkácsi hitközség vezetőinek. Magyar csendőrök büntetlenül követtek el szörnyű bűncselekményeket ártatlan emberek ellen. Erőszakoltak, gyilkoltak, kínoztak és loptak.
Kevesen akartak Eszternek hinni annakidején. Most Eszter megint be volt szorítva sok ezer szerencsétlen zsidóval a gettóba és látta a közelgő tragédiát. Felvette azt az ukrán ruhát, amiben hazatért két évvel korábban és egy piros kendőt, amit a helyi ruszin lányok hordanak. Bedobta a személyi papírjait egy WC-be, mert zsidó volt rájuk írva és nem sokra ment volna velük. Kimászott egy kis hátsó ablakon, ami egy fészerbe vezetett, majd egy udvaron keresztül megszökött a gettóból.
Munkács egy felbolydult méhkas volt. Az utcák tele voltak csendőrökkel, rendőrökkel, katonákkal és németekkel. Mindenki bujkáló zsidók után kutatott. Eszter jó néhány ellenőrző ponton sétált át. Minden egyes esetben ugyanaz az esemény játszódott le: amikor odaért az ellenőrzőponthoz a táskájában kezdett kotorászni a nemlétező papírjai után. Valamelyik katona valamilyen mocskos megjegyzést tett. Eszter egy fintorral válaszolt, amire vad röhögés volt a válasz. „Na, takarodj innen!” – ordítottak rá. Nem kellett neki kétszer mondani. A legjobb barátnőjéhez Katihoz ment Munkács egy csendes utcájában. Kati örült neki, de az apján, aki addig nagyon barátságos volt hozzá most látszott, hogy nem kívánja, hogy itt legyen. Eszter sem akarta őket bajba hozni. Két napig maradt.
Ezalatt a két nap alatt végleges elhatározást hozott. Ha meg kell halni, akkor Ida mamával akar menni. Újra felvette az ukrán ruháját és a munkácsi vasútállomásra ment. Megint többször ment át az ellenőrző pontokon. Odament a katonákhoz és elkezdett a táskájában kotorászni a nemlétező papírjai után. Valaki biztos, hogy elkezdett valami trágárságot ordítani neki. A német ellenőrző pontokon csak intettek neki, hogy menjen tovább. Szerencsére az állomáson nem látott marhavagonokat zsidókkal, mert lehet, hogy nem tudta volna magát tovább álcázni. Minden probléma nélkül érkezett meg Técsőre. Azonban akkor már a városból deportálták a zsidókat.
A város utcáin tömegverekedésig fajult a hátrahagyott zsidó házakat fosztogató tömegek orgiája. Eszternek nagyon kellet vigyáznia, mert sokan ismerték őt ebben a városban. Egy présházban bújt el sötétedésig. Az éjszaka leple alatt ment vissza a házba, ahol Ida mama lakott. A ház, amely mindig tele volt élettel és jó illatokkal most fájdalmasan sötét és hideg volt. A ház mindig tele volt gyerekek kiabálásával és Ida mama mindig sütött főzött valamit. A jó szomszédok nem vesztegettek sok időt, teljesen kifosztották a házat. Eszter zokogott. Már tudta, hogy a szeretett családot elvitték arra borzasztó vonatútra. A kemence volt az egyetlen, ami a házban maradt, mert arra építették a házat. Eszter ráomlott a kemence párkányára. Ahogy próbálta magát tartani a sötétben, hogy ne essen le a földre, a keze egy darab gyertyát talált. A gyufa is ott volt fönt a gerenda mögött, ahol Ida mama tartotta messze a gyerekek kezétől. A kis láng fénye feltöltötte a konyhát. Ekkor találta meg Eszter a fényképet. Ez a családi kép 1937-ben készült. A fénykép arccal fölfele feküdt a földön, mintegy utolsó üzenet. Ez a fénykép egy keretben nagyanyája ágya mellett volt. Valaki kiszedte a keretből és ledobta a földre. Eszter tudta, ha valaki megtalálja a képet nála, az halálos ítélet lehet. Kivágta a képből Einhorn bácsi arcát a szakállal és Josele pajeszát. Milyen lelkiállapotban lehetett szegény Eszter, ha gondolta, hogy senki nem tudja most felismerni a képet, hogy ezek zsidók? Összehajtotta a képet és a harisnyájába dugta. Ott rejtegette hónapokon át amíg bujkált a felszabadulásig.
A fénykép 1937-ben készült Técsőn. Anyukám Eszter a jobb szélén áll. 15 éves volt itt. Mellette Peszl Azriel testvérének a felesége. Chaja-Bella és Sara-Sári, Eszter két nővére áll a másik oldalon. Nagymamám Ida Müller karjában unokája Josele Leib Peszl fia. Mordeháj Einhorn ölében a kisfiú szintén Josele Leib egy másik testvér, Elimeleh fia. Nagymamám özvegy volt és újra férjhez ment a harmincas évek elején. Erről a képről csak Eszter és Sara élte túl a holokausztot. Emlékük legyen áldott!
A második családi képet a háború előtt küldték el Eszter legidősebb nővérének Perl-Bettinek Londonba. Ott találtam meg nagynéném halála után.
Eszter találkozása a munkácsi hitközség vezetőivel 1942-ben jelentős változást hozott az életében. Munkát kapott egy ruhakészítő műhelyben. Az itt dolgozók között őszinte barátság alakult. Legjobb barátnője egy keresztény lány szintén Eszti volt. Ő vitte be anyukámat a Szociáldemokrata Pártba, aminek harcos tagja lett.
***
Anyukám, Eszter a tizenharmadik gyereke volt Ida Müllernek és Josef Leib Fraimowitz szabó mesternek. Nagymamám Makón született és nem sikerült kiderítenem, hogy került Kárpátaljára. Először hat fiú született ebből a házasságból, majd hét lány. Csak négy fiú élte meg a felnőtt kort: egy meghalt csecsemőként, egy másik fiatal bóher volt és a Tereszva patakba fulladt. Eszter volt az egyetlen, aki valamilyen komplikáció miatt a kórházban született 1923-ban a munkácsi zsidó kórházban. Az összes többi testvére Munkácstól kb. 150 kilométerre, Keletre, Máramaros megyében, Gánya faluban a családi házban született.
A ház egyszerű faépítmény volt földpadlóval, amiben két szoba és egy konyha volt nagy kemencével. Hogyan fértek el ennyien, nem tudom? Egy kis sufniban állt nagyapám varrógépe. A vécé a ház mögött volt, a vizet a kútról kellett hozni. A faluban volt 600 zsidó es 1200 ruszin élt. [1941-ben a 4366 lakosból 3065 volt rutén, 718 jiddis és héber, 366 magyar, 79 cseh, 65 német, 55 román, 8 szlovák, 5 cigány, 3 angol, 1-1 orosz és francia. – A szerk.]
Minden épület fából készült a faluban, közöttük a két zsinagóga és a 350 éves orosz ortodox templom is. Ez a templom a szovjet templomrombolásoknak esett áldozatul a hatvanas években.
A falu zsidó lakói szegény emberek voltak. Voltak közöttük használtruha kereskedők, földművesek, favágók, sőt faúsztatók is. Nagyapám keményen dolgozott, hogy előteremtse a napi szükségeket, de sajnos nem volt egészséges. Az első világháború alatt egy orosz lovas egység tört be Kárpátaljára és sok zsidót meggyilkoltak. Nagyapámat is súlyosan bántalmazták, túlélte, azonban soha többet nem nyerte vissza az egészségét. Anyukám csak 3 éves volt, amikor nagyapám meghalt. Azon a télen óriási hó esett a hegyekben és egy hatalmas lavina zúdult a falura. A hó betemetett több zsidó házat. Nagyapám a többi falusival rohant kiásni a szerencsétleneket. Megfázott, tüdőgyulladást kapott és hamarosan meghalt. A gányai temetőben van eltemetve. Ebben az időben a két legidősebb fiú már megnősült, és nem nagyon tudtak segíteni. A két másik fiú jesivában tanult. Az összes leány otthon volt. Nagyanyám minden erejével próbált mindent előteremteni, de nem volt mindig elég ennivaló. Nagyon keserves idő volt.
Amikor elmentem anyám lakásába iratokat keresni, több zacskót találtam tele rozsdás szögekkel. A tragikus történet Eszter gyerekkorába nyúlik vissza. Az éhes gyerek Gányán keresgélt szögeket az utcán, amelyek kiestek az áthaladó szekerekből. Két nagy kővel kiegyenesítette a szögeket, és azt próbálta eladni. Két zsidó üzlet volt a faluban, ahol egy zsömlét vagy egy darab krumplicukrot kaphatott néhány fillérért.
Ezt a szomorú időszakot egy sokkal érdekesebb idő váltotta fel, amikor Eszter iskolába ment. Az iskola a két falu, Gánya, azaz Ganice és Nyéresháza, azaz Neresnice között volt. A gyerekek több kilométert gyalogoltak naponta. Sokan mezítláb, néhányan anyával kísérve. Az iskola egy hosszú istállószerű faépület volt két osztályteremmel. E két teremben tanult a 8 osztály. A tantermek mindkét végében voltak táblák. Különböző osztályba járó gyerekek ültek ugyanabban a teremben, csak arccal különböző irányba fordulva. A tanár körbejárt az osztályban, eltérő feladatokat adott a különböző csoportba tartozó gyerekeknek. A tanulók jiddisül beszelő zsidó kislányok, ruténul beszelő ruszin gyerekek, néhány német és magyar gyerek volt. A tanítás csehül folyt. Két tanár volt az iskolában. Egy idősebb cseh férfi és egy fiatal nő volt az igazgató. A tanároknak komoly kommunikációs problémáik voltak a gyerekekkel és tolmácsokat kellett használniuk.
A fiatal tanárnő kiválóan beszélt németül és remekül megértette magát Eszterrel is, aki jiddisül beszélt. A tanárnő hozott neki cseh könyveket és ottmaradtak iskola után cseh nyelvet tanulni. Egy idő után folyékonyan beszélt csehül, emellett ruténul és magyarul is. A tanárnő nagyon szerette ezt a tanulni vágyó kislányt. Eszter lett a tanárnő legfontosabb tolmácsa, ezért almákkal vagy körtével jutalmazta a munkáját.
Az első világháború alatt, amikor az orosz katonák betörtek Kárpátaljára az iskolát használták barakknak. Rengeteg törött vodkásüveget és szemetet hagytak hátra. A háború után az iskolát kitakarították, és a szemét egy részét az iskola mögötti fészerbe hordták. Ez a fészer, ahol a tűzifát tartották majdnem olyan nagy épület volt, mint az iskola. Az első világháború óta a fészer jelentős része be volt szegelve. Tíz évig itt nem történt semmi. A falusiak arról meséltek, hogy a fészerben éles lövedékeket és bombákat is hagytak az oroszok. A változás akkor történt, amikor egy fiatal tanárnő érkezett. Az ő szigorú utasítása ellenére mindig voltak fiúk, akik megpróbáltak bejutni a fészerbe, így a pálca rendszeresen suhogott az iskolában. Eszter jól ismerte a fészer történetét, mert az iskolai órák után a tanárnővel együtt ültek a tanteremben, és cseh tanulás keretében leveleket írtak képviselőknek, hogy távolítsák el a veszélyes dolgokat a fészerből. Évekig semmi sem történt. Végül a fiatal tanárnő találkozott egy udvarló cseh katonatiszttel a Nyéresháza-Taracköz közötti kisvasúton és hamarosan egy cseh katonai csapat érkezett az iskolába.
Egy nagy gödröt ástak az iskola mögött és a rengeteg törött üveget és a szemetet odahordták. Találtak lőszeres rekeszeket és a szemét alatt egy ládát. A ládában német és magyar könyvek, valamint személyes tárgyak voltak. Az itt talált németül írt naplókból kiderült, hogy a láda tulajdonosa hosszú éveken át tanár volt ebben az iskolában. Valószínűleg az orosz invázió elől kellett elmenekülnie, és soha nem tért vissza. A ládában talált dolgok közül a legérdekesebb egy orosz-német szótár és egy jegyzetfüzet volt. Amint a tanár naplójából kiderült, annak idején neki is problémája volt a ruszin gyerekekkel, akárcsak Eszter tanárnőjének. Nehéz volt őket tanítani és tolmácsokat kellett használnia. Ezt a német-orosz szótart használta a tanár, hogy ruszinul tanuljon. Százával másolta le a szavakat latin betűkkel és hasonlította össze a ruszin szavakkal. A fiatal tanárnőnek nagyon tetszett ez a fantasztikus munka és arra kérte Esztert, hogy segítsen neki ruszinul tanulni, hogy ne kelljen tolmácsokat használnia. Újra hosszú heteken át maradtak az iskolában tanítás után, és tanultak egymástól: a tanárnő és a tanítvány. Eszter kérése az volt, hogy segítse őt németül tanulni, hogy olvashassa a német könyveket is. Csehül vagy németül beszéltek, használták az orosz-német szótárt és a tanár jegyzeteit. A tanárnő ruszinul tanult, Eszter oroszul. Ez később életmentőnek bizonyult, mert 1941-ben Kamenyec-Podolszkijba deportálták, ahonnan sikerült megszöknie. Hat hónapon át vergődött, amíg sikerült Magyarországra visszajutnia. Az orosz és ukrán nyelvtudás életmentőnek bizonyult.
Az orosz mellett Eszter német nyelvleckéket is kapott a fiatal tanárnőtől és hamarosan olvashatta a német könyveket is. Amikor befejezte az elemi iskolát, már hat nyelven beszelt.
A halálvonat
Eszter egy életen át súlyos mentális betegségben szenvedett. A háború után egyetemre ment, komoly pozíciókban dolgozott tolmácsként és külkereskedőként, azonban a holokauszt borzasztó teherként nehezedett rá egy életen át. Évente hónapokat töltött szanatóriumokban, de az akkori Magyarországon nem volt számára kezelés. Nagyon sokat szenvedett. A gyerekkori történeteiről viszonylag könnyen beszélt, de az ukrajnai deportálásról nem volt hajlandó semmit mondani. A kilencvenes években járt Izraelben, és a nővérei szerették volna, hogy beszéljen a Yad Vashemben az ukrajnai deportálásáról. Nem volt képes rá.
Időnként láttam, hogy zokog a szoba sarkában, és ez volt a kezdete ennek a történetnek. Ha rossz időben kérdeztem valamit, hisztérikusan kiabálni kezdett. Több mint tíz év alatt apránként gyűlt össze ez a borzasztó történet. Sajnos annak idején nem értettem pontosan, miről is van szó. Nem készítettem feljegyzéseket, és idővel fontos adatok, nevek a feledésbe merültek. Annak idején nem tudtam semmit a történelmi háttérről, körülményekről és őt hiába kérdeztem ilyesmiről.
Annak idején Magyarországon alig volt információ a Kamenyec-Podolszkij-i vérengzésekről. Ez a történet akkor bontakozott ki teljes szörnyűségében előttem amikor már az interneten több információ állt rendelkezésre és Eszter történetét teljesen be tudtam illeszteni a törtelemi keretbe. Azonban arról az eseményről, amiről édesanyám beszélt nagyon kevés adat áll rendelkezésre.
Napjainkban, ha a magyar holokausztról beszélünk a legtöbb ember az 1944-ben lezajlott eseményekre gondol. A gettókra, a deportálásokra és Auschwitz szörnyűségeire. Ez azonban csak részben volt igaz, mert a holocaust Magyarországon valójában 1941-ben kezdődött.
A kőrösmezői átmeneti táborban a szabad ég alatt töltöttek napokat, éhezve, szomjazva, a rémült embereket ütötték-verték a csendőrök és a magyar katonák. A táborból ezer fős csoportokban teherautókkal vitték a szerencsétleneket Ukrajnába Kolomea–Kamenyec-Podolszkij térségébe és ott szabadon engedték őket. Éhező kétségbeesett hontalan zsidó családok ezrei vonszolták magukat az ismeretlen vidéken.
A „szerencséseket” a németek fogták el és behajtották őket valamelyik helyi gettóba. Azokra, akiket az ukrán milícia tagjai fogtak el szőrnyű kínhalál várt. A gyerekeket kardokkal vagy baltákkal kaszabolták darabokra, az asszonyokat és a lányokat megerőszakolták, megcsonkították és halomra gyilkolták. A folyók tele voltak vízbe fojtott áldozatokkal. Szirtes Zoltán holokauszt túlélő a Temetetlen halottaink 1941 című 1996-os könyvében leírta néhány ismert túlélő beszámolóját. Az egyik beszámoló arról írt, hogy egy nagyobb csoportot, amit több családból állt, ukránok kerítettek be és áthajtották őket egy falun. Az egész falu kivonult az utcára furkósbotokkal. Ütötték, verték őket két oldalról és sokan meghaltak. A gettókban a helyzet rohamosan romlott. Nem volt ennivaló és halottakkal voltak tele az utcák. A német hadvezetés egyre hangosabban követelte a magyaroktól a deportálások leállítását. A deportálások megzavarták a német katonai hadműveleteket, és a németek attól is féltek, hogy a nagyszámú temetetlen halott valamilyen járvány kitörését fogja elindítani.
Végül a német hadvezetőség megparancsolta a zsidók likvidálását. 1941 augusztus 26-28 között az életben maradt zsidókat Kamenyec-Podolszkij közelében lévő erdőkbe hajtották és az Einsatzgruppen (különleges akciócsoportok) SS alakulatok legyilkolták őket. Szemtanúk szerint a föld még másnap is hullámzott a tömegsirok fölött, mert voltak, akiket élve temettek el. A Magyarországról deportáltak száma 23600 fő volt. Az ismert túlélők száma, akik képesek voltak visszajutni Magyarországra néhány száz. További 8-10 ezer zsidó áldozat volt a helyi közösségekben. Ez volt az első nagyméretű tömeggyilkosság a speciális SS alakulatok által. 1-2 héttel később kezdődött a Babij Jar-i mészárlás (1941. szeptember 29–30.)
Voltak néhányan igazi magyar hazafiak, akik segíteni próbáltak. Ilyen volt Slachta Margit, Bajcsy-Zsilinszky Endre, gróf Apponyi György, Peyer Károly és Weisz Edit bárónő.
Az 1941-es deportálások során volt egy csoport, akiknek a története és tragédiája különbözött a többi elhurcoltakétól. A deportálások kezdetén a németek kértek a magyaroktól 2500-3000 munkaképes férfit. A tervek szerint a magyaroknak kellett volna a zsidókat teherautókkal átvinni a Kárpátok másik oldalára egy vasútállomásra. Onnan a németek vonattal vitték volna a csoportot tovább. Azonban amikor a magyarok a csoporttal sok nőt és gyereket is átdobtak a határon a németek nem vették át a csoportot. Lezárták a vagonokat és elmentek. Éles vita robbant ki a magyarok és a németek között. A németek követelték a magyaroktól, hogy vigyék vissza a zsidókat. A magyarok erre nem voltak hajlandók. A vonat egy teljes napot állt azon az állomáson egy meleg augusztusi napon. A lezárt, levegőtlen vagonok forró kemencévé változtak és a vonaton sokan borzasztó kínhalált haltak. Ez volt a Halálvonat.
A németek attól tartottak, hogyha sokáig várnak járvány fog kitörni a német vonalak mögött. Utasítást adtak a vonat elindítására. A vonatot Kamenyec-Podolszkij környékére irányították, és ott a túlélőket az SS alakulatok legyilkolták. Kevés adat létezik a Halálvonatról. Talán e kisebb tragédia eltörpül a nagyobbak árnyékában. 2500 elpusztított ember: gyerekek, nők, anyák, apák szörnyű szenvedéseken mentek át a haláluk előtt. Fennmaradtak a táviratok a magyarok és a németek között. Talán a német parancsokat is meg lehet találni valahol és azonosítani lehet a várost vagy falut, ahol a vonat állt. Történelmi adatok szerint a Halálvonatnak nem volt túlélője. Azonban, ha szegény anyám zokogó beszámolóját összehasonlítom a Halálvonat szörnyű történetével akkor majdnem biztosan állíthatom, hogy a Halálvonaton volt egy túlélő: Eszter.
The never again is now!
1940 körül Eszter elfogadott egy ajánlatot, ami érdekesnek tűnt. Huszt környékén volt egy kicsi ruszin falu egy sokszázéves fatemplommal. A falu közelében az 1900-as évek elején a Smulowitz család tagjai raktárakat építettek, mivel sókereskedők voltak. A sót Aknaszlatinán bányászták. Itt nem volt zsinagóga, az egyik raktár helységét használták imaháznak. Gyönyörű szép volt ez a dimbes-dombos falu. Tele virágokkal és gyümölcsfákkal. Ebben a faluban nyoma sem volt a nyomornak, ami megfertőzte Kárpátalja legtöbb helységét. A Smulowitz család bőkezűen adakozott jótékony célokra. Rendszeresen hívtak meg bóhereket (rabbiképző növendék) Husztról Sabeszra vagy az ünnepekre. Ezek a szegény fiúk koplaltak egész héten. Szombaton azonban a Smulowitz család vendégei voltak és bőven volt mit enniük.
A faluban nem volt elemi iskola és az iskolaköteles leányoknak otthon kellett tanulniuk. Kétszer egy iskolaévben a körzeti iskolában beszámoltak a tantárgyakból. Esztert megbízták, hogy segítsen felkészülni a falu 5-6 kisleányának. Nagyon szerette ezt a munkát és emlékezett szeretett tanárnőjére. Amíg a tél meg nem érkezett, a gyümölcsfák alatt tanultak. Szép piros almákkal jutalmazták az előrehaladásukat. A leányok 1940 decemberében mentek az első évzáróra, majd 1941 júliusában a másodikra. Mindenki remekül helytállt. A mamák 1941 augusztus közepén megünnepelték a sikerüket. Ez az ünneplés majdnem egybeesett Eszter 18. születésnapjával. Kapott egy kis pénzt és egy szatyor szép piros almát. Mindenki nagyon boldog volt. Eszter másnap reggel tervezett hazatérni Técsőre, ami különösen érdekesnek ígérkezett, mert az egyik apa vitte volna haza autóval. Másnap a kora hajnali órákban jöttek a csendőrök. Berúgták a zsidó házak ajtaját és kikergettek mindenkit az utcára. Az emberek ijedten, mezítláb és pizsamában dideregve álltak a szitáló esőben. A csendőrök üvöltözve és káromkodva zsidóztak. Fél órát adtak, hogy elkészüljenek az útra és csomagoljanak valami ennivalót. A csendőrök kihoztak egy asztalt az egyik házból, arra kellett tenni minden pénzt, ékszert. Ha valaki megpróbált valamit eldugni, azt megverték. Eszter is letette a kis pénzt, amit az előző nap kapott. A kétségbeesés, a pánik, a félelem és rémület leírhatatlan volt. Az emberek sírva kiabáltak, rohangáltak, de semmiféle választ nem kaptak, hogy hova mennek és miért. A válasz durva káromkodás volt. A kétségbeesés és a pánik csak fokozódott. Az asszonyok sírtak és jajgattak, amikor a csendőrök a nőket és a gyerekeket különválasztották, és teherautókra pakolták, a férfiakat pedig félreállították. A szerencsétlenek nem tudták, hogy soha többé nem fogják egymást látni. Hosszú kanyargós út után érkeztek meg az átmeneti táborba Kőrösmezőre. Esztert nagyon megviselte az a reggel. Soha életében nem érzett ilyen megalázást, tehetetlenséget, halálfélelmet.
A gyomra görcsölt, kavargott, többször hányt és nagyon kellett toalettre mennie. Amint a teherautók megálltak a tábor kapuja előtt és a két csendőr leszállt a teherautóról, Eszter is leugrott és berohant a táborba a nyitott kapun keresztül. Senki sem próbálta megállítani.
A tábor egy szörnyű hely volt. Egy hatalmas udvar kerítéssel körülvéve, sok száz szerencsétlen nő, gyerek, férfi ült vagy állt a sáros földön. Mindenki sírt, vagy jajgatott. Eszter rohant körbe az udvaron, és nem volt WC sehol. Végül az egyik sarokban egy téglarakás mögött talált egy csoport sírdogáló asszonyt, akik nagy kendőket tartottak fel egymásnak, és ott intézték el a dolgaikat. Amikor visszament a kapuhoz, nem találta a barátait többé. Eszter engedély nélkül ugrott le a teherautóról. A többieket, akik a teherautókon maradtak valószínűleg hozzácsatolták ahhoz a hosszú ott várakozó teherautó konvojhoz és egyenesen mentek Ukrajnába a mártírhalálba.
Kétségbejtő volt ez a helyzet is és senki sem tudott semmit. A katonák nem válaszoltak a kérdésekre. A csendőrök verték az embereket, ha kérdeztek valamit. Mindenki sírt, jajgatott, kiabált. Eszter idegesen járt körbe, változatlanul remélve, hogy megtalálja a barátait.
Egy idősebb férfi szólította meg, hogy akar-e társaságnak két fiatal leányt? Mint kiderült a férfi órásmester volt Ungváron. Első világháborús veteránként nyitva tarthatta az üzletét. Azon a borzasztó napon, amikor letartóztatták, kiszaladt az üzletéből, mivel úgy számolt, hogy hamarosan visszatérhet. A következő sarkon beleszaladt egy ellenőrzőpontba, és nem volt nála semmilyen igazolvány. Folyékonyan beszélt magyarul, és azt állította, hogy már a nagyapja is ebben a városban született. Az órás hivatkozott az első világháborús szolgálatára a magyar seregben. Kérte a rendőröket, hogy engedjék vissza az üzletébe, és minden szükséges iratot vissza fog hozni. Azonban a rendőrök őrizetbe vették, mert egy ortodox zsidó volt, a rendőrségre vitték. Az órással voltak 10 éves iker kislányai, Szara es Malka. Egy csoporttal vitték őket Kőrösmezőre. Eszter csak sokkal később – amikor visszatért Ukrajnából és meglátogatta az órás feleségét Ungváron – tudta meg a teljes történetet. Az órás útban volt egy megrendelőhöz, aki közeli rokona volt. Ez az asszony süteményt sütött az órás gyerekeinek, amit a két idősebb lánynak kellett volna hazavinniük. Ezért mentek a lányok az apjukkal. A tízéves ikrek nagyon aranyosak voltak, de rémültek. Eszter érezte, hogy valami nincs itt rendben. Amikor először látta ezt a középkorú asszonyt, akit Etinek hívtak, elállt a lélegzete. Úgy nézett ki, mintha valamelyik regényből lépett volna elő. Régimódi, hosszú ujjú hosszú ruhájában, parókájával nagyon elegánsnak tűnt. Mint később kiderült, korábban ő találta meg a lányokat ezen a nyomorult helyen, teljesen egyedül. Egymást átölelve álltak az ordító, jajgató, hullámzó tömeg közepén a szitáló esőben. Az apjuk sehol sem volt. Eti rögtön a szárnyai alá vette a lányokat és a tábor közepén lévő fészerhez vitte őket. Ez minden oldalon nyitott volt, de volt fölötte tető. Zsúfolásig tele volt emberekkel, de Eti csinált ott helyet. Nem volt hozzászokva, hogy valaki nemet mondjon neki. Leterítette a kendőjét a földre, hogy a lányoknak ne kelljen a puszta földre ülni vagy feküdni. Volt ennivalója és vize, amit szívesen megosztott a lányokkal. Amikor az órás végre előkerült, rázúdította minden bosszúságát, hogy lehet ezen a helyen a gyerekeket egyedül hagyni?
Az órás mindenkinek bizonyítani próbálta, aki hallgatott rá, hogy tévedésből lett letartóztatva. A végén néhány pofon zárta le a bizonyítást.
Eti kritikája felbosszantotta és elviharzott. Ekkor botlott bele Eszterbe, aki a barátait kereste. Az órás talán azt remélte, hogyha Eszter lesz a lányok új társasága, és akkor Eti el fog menni. Tévedett. A látszólag nyugodt asszonyt a körülmények félelembe taszították. Rettegését a lányok gondozására fordított figyelmével fojtotta el, örült, hogy segíthet azokon, akiknek nagyobb szükségük van a támogatásra. Anyai szeretettel nyugtatta őket, s foglalkozott velük. Szívesen osztotta meg az enni- és innivalóját is a lányokkal. Rengeteg ember volt a táborban, akik sírtak, jajgattak az éhségtől és szomjúságtól. Eszter Etiben egy nagyon okos, különleges asszonyt ismert meg. Jól megtalálták egymást, és a gyötrelmes várakozás egy kicsit könnyebbé vált.
Eti férje marhakereskedő volt. Amikor a csendőrök rájuk törték a házuk ajtaját a férfi egy hatalmas köteg pénzt adott nekik. Életükben nem láttak ennyi pénz a nyomorultak. Etiből rögtön nagyságos asszony lett. Szerencsére a fiaik nem voltak otthon, amikor elvitték őket. Időnként újabb csoport csendőr és katona rohant be a táborba, és üvöltözve, botokkal hajtották ki zsidókat a közelben várakozó teherautókhoz. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül rájuk is a sor. Új, kétségbeesetten síró, jajgató csoportok érkeztek a következő napokon. A második napon Eszter egy ismerősre figyelt fel, azonban nehezen azonosította benne az egyik Smulowitz testvért. Lassan a többi testvér is Eszter köré gyűlt. A csendőrök nagyon megverték őket. Elrejtett pénzt kerestek. Sajnos Eszter nem tudott sok segítségét adni, hogy hova vitték a családtagjaikat.
Eti nagyon szenvedett a táborban. Nemcsak a szörnyűségek és a bizonytalanság miatt, hanem azért is, mert jómódhoz volt szokva. Leülni vagy lefeküdni a puszta földre jelentős megpróbáltatás volt számára. A második nap végére már testileg és lelkileg is nagyon kimerült volt. Ült a földön, és csak a fejét fogta. A férje elment egy közelben imádkozó csoporthoz, hogy elmondja a Mincha (délutáni) és a Mááriv (esti) imát. Eti kezében volt a hátizsák az enni és innivalóval, de amint elszunnyadt egy pillanatra, a zsák eltűnt. Csak a két zománcbögre maradt meg. Aznap este Eszter utolsó három almáját osztották szét. Másnap reggel még sötét volt, amikor rengeteg férfi gyülekezett a közelben a reggeli imádkozáshoz. Hirtelen a tábor őrei teherautókra szerelt fényszórókat kapcsoltak fel, és csendőrök és katonák rohantak be a táborba. Botokkal és korbácsokkal hajtották a férfiakat a kapu előtt várakozó teherautókhoz. Az órásnak és Eti férjének volt még annyi ideje, hogy vissza tudtak rohanni Etihez és Eszterhez, és nem lettek elkülönítve. Miután az őrök felnyomták a férfiakat a teherautókra beállt egy kis szünet. Azután a csendőrök újra visszajöttek, és egy újabb nagy csoportot kísértek a teherautókhoz. Ekkor került sor Eszterre, Etire és a csoport többi tagjaira. Eti azt mondta, hogy bárhova mennek is, nem lehet rosszabb, mint ez a nyomorult tábor. Sajnos tévedett. Szitáló hideg esőben, sötétben haladt keresztül a konvoj a hegyeken át a kétségbeesett, rémült emberekkel.
Pirkadatkor érkeztek meg egy vasútállomásra, a hegy túloldalára, ahol nagyon sok német katona és egy vonat várt rájuk. A mozdony mögött 2-3 zöld személyszállító vagon, majd mocskos, büdös marhavagonok hosszú sora állt. A kétségbeesés, a félelem leírhatatlan volt. A magyar katonák és a csendőrök készségesen segítettek a németeknek a zsidókat a marhavagonokba zsúfolni. A sírás, a jajgatás a tetőfokára hágott, amikor a katonák lezárták az ajtókat. Négy kicsi ablak volt a vagon falán, és amikor az ajtót bezárták, a félhomályos hely nagyon fülledté vált. Az emberek jajgattak, dörömböltek szörnyű félelmükben. Hamarosan érezték, ahogy a mozdony elhagyta a vonatot, és egy pillanatra döbbent csend lett a vagonban. A felkelő nap sugarai bevilágították a vagont, és a hőmérséklet emelkedni kezdett. A hőség és a fülledtség egyre nehezebbé, elviselhetetlenebbé vált. Először ledobálták a fölösleges ruhadarabokat. A testek gőzölögni kezdtek a hőségben, a foglyok kétségbeesetten sírtak, ordítottak, verték a vagon falait. Az asszonyok letépték magukról az alsóneműjüket, amikor a fémcsatok kezdtek beleégni a testükbe. A hőmérséklet változatlanul emelkedett. Borzasztó dulakodás kezdődött a zsúfolt vagonban, amikor magukon kívül üvöltözve próbáltak az ablakokhoz jutni levegőért. Egymás után kaptak hőgutát, epilepsziás rohamot. Hörögve fetrengtek a földön, vagy egymás tetején. Eszter és Eti a hátukat a falhoz támasztva próbálták a lányokat védeni, akik rémülten sikoltoztak. Az órás korán eltűnt a forgatagban. Ez a szörnyűség folytatódott órákon át, mialatt elviselhetetlenné vált a hőség és a levegőtlenség. Az asszony állapota rohamosan romlott. Sikított és sírt a fejfájástól, és egyre zavarodottabb lett. Eszter egy alkalmas pillanatban próbált neki segíteni, és érezte, hogy Eti a ruhája alatt fűzőt visel, ami jelentősen növelte szenvedését. Mialatt Eszter kínlódott a fűzővel Eti epilepsziás rohamot kapott, ráesett néhány emberre, és hörögve vergődött. Eti férje félig eszméleténél volt, a térdére esett, és próbálta a feleségét segíteni. Sírt, ordított, káromkodott, tépte a haját. Eszter szeme láttára őrült meg. Majd Eti elcsendesedett, feje félrebillent. Férje sírva ölelte magához, majd üvöltve tépte le magáról ruhát. A nadrágtartójával mennyezeten lévő horogra akasztotta fel magát. A halál nem volt könyörületes, sokáig vergődött.
A rettenetes hőség elviselhetetlen volt a vagonban. Ekkora már az emberek mind eszméletlenek vagy halottak voltak. Eszter is elvesztette az eszméletét. Késő délután tért újra magához, amikor valaki megérintette a karját. Az órás volt. Ortodox zsidóknak tiltott idegen nőket megérinteni, de talán a pokol kapujában más szabályok vannak. Sírva üdvözölték egymást. Borzasztó fejfájásról és szomjúságról panaszkodtak, de éltek. Eszter a lányokhoz fordult, akik eszméletlenek voltak. Eti nagy, barna szemeiből könnyek peregtek az arcára. Próbált beszélni, de nem tudott. Próbálta felemelni a kezét, de teljesen erőtlen volt. Eszter nagyon megrémült, mi lesz most vele, hogy tud neki segíteni? Az órás Eti férjéhez lépett, levette a nadrágtartójáról. A testét rázta a zokogás. A sírás imádkozásba fordult, az esti imába kezdett. Mások is csatlakoztak hozzá. Eszternek vegyes érzései voltak. Hol van Isten, amikor ilyen szörnyűségek történnek meg? Az este folyamán egymás után tértek magukhoz az emberek a vagonban, és halottan vagy súlyos betegen találták a családtagjaikat. A sírás, jajgatás, sikoltozás folytatódott egész éjszaka. Hasonló ordítozás és jajveszékelés hallatszott a szomszédos vagonokból is. A lányok éjszaka fejfájásra ébredtek és szomjúságra, éhségre panaszkodtak. Éjszakára az állati és emberi ürüléktől bűzlő vagonban újabb szag terjengett, a halottak szaga. Ez a rettenetes bűz hosszú időre beleégett Eszter tudatába.
Másnap reggel mozdonyt kapcsoltak a vonathoz, és a szerelvény lassan elindult. Körülbelül két órával később meg is állt. Német katonák nyitották ki az ajtókat és kiparancsoltak 2-3 férfit, hogy vigyék ki a halottakat. Amint az ajtó kinyílt fény és levegő töltötte meg a vagont. Az emberek úgy kapkodtak levegőért, mint a partra vetett halak. Eszter körülnézett a vagonban. Az éjszaka folyamán a halottakat a vagon egyik végébe rakták össze. A betegek az ürüléktől mocskos padlón feküdtek. Közöttük megviselt, rettegő emberek álltak, ültek. Eszter a leányok és Eti között ült, amikor egyre erősödő mormolás futott végig a vagonon: „Vizet, vizet! Wasser!” Eszter fölállt, és az ajtóhoz ment. Próbált az emberek válla fölött kikukucskálni, és hallgatta, hogy miről beszélnek. A vonat egy mezőn állt. A sínektől nem messze egy hosszú vályú volt a fűben, valószínűleg egy marhacsordának. A vonatról látható volt, ahogy a víz a vályúban csillog. Elgyötört, éhes, szomjas emberek mérhetetlen vágyakozással, sírva nézték a vizet. Ha valaki megpróbálna odamenni biztos, hogy a németek agyonlövik. Kicsit később egy német tiszt sétált el a vonat mellett. Egy lóostorral csapkodta fényesre suvickolt fekete csizmáját. A férfiakat figyelte, akik a halottakat szedték össze. Nem tudni, hogy Eszter honnan vette az erőt és a bátorságot, amikor hangosan felsírt:
– Herr Offizier, ich bitte Sie, uns aufs Wasser zu lassen, solange der Zug hier steht! (Tiszt Úr, kérem önt, engedjenek minket a vízhez amíg a vonat itt áll!)
A tiszt úgy fordult meg, mint ha egy darázs csípte volna meg.
– Ki volt az? – kiáltott.
Az emberek előretolták Esztert.
– Hol tanultál meg németül? – kérdezte a tiszt.
– Volt egy csodálatos német tanárnőm – válaszolta Eszter. Ebből az alkalomból németet csinált szeretetett cseh tanárnőjéből.
– Ő hozott nekem könyveket és együtt tanultunk. Nagyon szerettem német könyveket és verseket olvasni.
A tiszt az órájára nézett, majd a vályú felé fordult és elment. Hamarosan német katonák alkottak kordont az első 3-4 vagon előtt, és intettek a zsidóknak, hogy mehetnek a vízhez. Teljesen hihetetlennek tűnt, hogy a németek adnak ilyen kedvezményt. Félelemtől reszketve ölelték egymást az emberek és nem mozdultak.
– Öt percetek van a víznél! – ordítottak a németek.
Végül egy-két férfi lassan lemászott a vagonból és oldalazva elindultak a vályúhoz. Várták az ütlegelést vagy a golyót. Azonban semmi sem történt, és az emberek sorban ugráltak le a vonatról. Vad rohanás kezdődött a vízhez. A németek jól mulattak, látva ezeket a szerencsétleneket, ahogy dulakodtak, majd térdre estek az itató előtt, négykézláb arccal a vízben. A lányok nagyon gyengék voltak. Eszter és az órás vitték őket a vízhez. Ültek a fűben Eti bögréivel, sírtak a fájdalomtól és éhségtől. Nem akartak visszamenni a vagonba. Eszter gyorsan lemosta őket puszta kézzel, majd visszanézett a vonatra. Nézte a hosszú vonatot. Az emberek álltak a nyitott ajtókban, nézték a hihetetlen eseményeket: a németek kiengedtek a zsidókat a vonatból a vízhez. A többi vagonban lévők is remélték, talán rájuk is sor kerül.
Eszter soha nem látott halottat azelőtt, és itt halott zsidókat raktak össze, mint fahasábokat. Rengeteg gyerek volt közöttük.
Eszter igyekezett úrrá lenni a teljes kétségbeesésén, mert a lányoknak szükségük volt rá. A néhány perc nyugalom az itatónál borzalommá változott, amikor egy fiatal nő tűnt fel valamelyik vagonból és a halott gyerekét ölelte magához. Az asszony szörnyű látvány volt. Nyilván megőrült. Szakadt, piszkos, véres ruhát viselt és mezítláb volt. A németek ordítoztak vele, hogy dobja a gyereket a halottak tetejére, azonban a szerencsétlen nem reagált. Csak testben volt jelen, a lelke már nem. Lehet az is, hogy nem értette az utasítást. Az egyik német katona próbálta a halott gyereket kicibálni az anya kezéből. Az asszony a vállával lökte félre az őrt és rohanni kezdett. Néhány fiatalabb katona hangos kurjongatással kergette az asszonyt, mintha egy labdajáték lenne. A szerencsétlen még képes volt néhány kétségbeesett fordulatra, amikor az egyik katona kiragadta a gyereket a karjaiból és a halottak közé dobta. Hangos ováció, bravózás, tapsolás és fütyülés volt a katona jutalma. Az őr az egyik kezét a mellére tette, kitárta a másik karját, mélyen meghajolt ujjongó komái felé, mint egy cirkuszi számnál. A szerencsétlen asszony teljesen zavarodott volt. Nem értette, hogy hova tűnt a gyerek a kezéből. Dermedten állt egy darabig, majd megragadta a katona kinyújtott karját és olyan erősen harapott a kezébe, hogy a vér kezdett folyni a szájából. A katona hörgött, ordított a fajdalomtól, a többiek nekiestek az asszonynak és ütötték, verték. Amikor elesett, rúgták, taposták. Ez a szörnyű gyilkosság volt a jel a többi őrnek, akik a mezőn nekiestek a zsidóknak. Ütötték, verték az embereket. Vad rohanás kezdődött, ahogy az emberek próbáltak visszajutni a vagonokba. Rengetegen sérültek meg az ütlegeléstől, vagy nekiestek a vagonoknak. A szenvedések csak fokozódtak. Eszter és az órás rohantak vissza a vagonba a lányokkal. Eszter elejtette az egyik bögrét, a másikból a legtöbb víz kilötyögött. Remélte, hogy a maradék még mindig elég lesz Etinek. A vagonban azonban egy másik, szörnyű meglepetés fogadta: Eti nem volt ott. Valószínű, hogy egy másik vagonba futottak vissza. Eszter ekkor már teljesen összetört. Saját magát okolta a történtekért. Gyilkosoktól nem lehet szívességet kérni. És a végén Etit is elvesztették. A víz jó volt, de miért engedték őket oda? Talán viccesnek találták a németek, hogy a zsidók rohannak a vályúhoz. Valamire készültek a nácik. Az őrök lezárták a vagonokat.
Azon a délutánon a vagon nem volt már olyan meleg, de az éhség és a szenvedés határtalan volt. Másnap délelőtt érkeztek meg a végállomásra. Német katonák vártak rájuk. Ordítottak, ütötték, verték őket. Megpróbálták menetelésre sorakoztatni őket, de sokan annyira gyengék voltak, hogy képtelenek voltak masírozni. Az emberek rettegve sírtak, jajgattak. A németek elindították azt a néhányszáz zsidót, akik még tudtak menni, és agyonlőttek mindenkit, aki hátramaradt. A halálra rémült emberek zokogva, minden erejükkel rohantak a végzetük felé. A lányok eszméletlenek voltak, nehezen lélegeztek, Eszter és az órás vitték őket. A németek nem törődtek velük.
A katonák a közeli erdőbe hajtották őket, és verték azokat, akik lemaradtak. Az erdőben egy tisztásra értek. A mezőn már egy nagy csoport zsidó volt. Nők, férfiak, gyerekek. Sírtak, jajgattak, kiabáltak. Ukrán milícia vigyázott rájuk. Szöges fokossal, korbáccsal és vodkával voltak felfegyverkezve. Szórakoztatónak találták, hogy lassan odasompolyogtak valamelyik oldalra, és nekiestek valakinek. Agyba-főbe verték az illetőt. Az áldozat körül mindenki menekülni próbált, és az emberek egymáson estek át. Vad, részeg röhögés volt a válasz. A mező másik oldalán Eszter rengeteg német katonát látott, akik egy csoport zsidó férfit őriztek. Ezek a férfiak nem viseltek se sapkát, se kalapot. Legtöbbjük ingét pirosra festette a vér. Valamit ástak. A csoport zömét Eszter nem látta, a gödörben voltak; de hallotta őket, sokan lehettek. Eszter töprengett egy darabig, vajon mit csinálnak. Aztán rádöbbent, hogy a saját sírjukat ássák. Amikor ők is a mezőre értek, a két csoport kezdett egybeolvadni. A német tisztek átsétáltak a mezőn a másik csoporthoz. A csoportok összeolvadásakor zűrzavar keletkezett. Az ukránok korbáccsal próbáltak rendet csinálni. Nagy volt a rémület, rettegéssel teli iszonyat.
Ezt az alkalmat használta ki az órás, hogy megpróbálja megvesztegetni az egyik német őrt. Ez egy idősebb katona volt, akit szemmel láthatóan zavart, hogy ennyi szenvedést lát, és gyakran vetett keresztet. Ő volt talán az egyetlen, aki nem verte a foglyokat. Őt próbálta az órás megpuhítani ékszerdarabokkal, amelyeket rejtegetett valahol, hogy segítse őt és a lányokat megszökni. Eszternek fogalma sem volt az ékszerekről. A közelben állt és félelemmel remegve nézte, hogy mi folyik körülötte. Meglepte az órás üzletelése, odaugrott és azt állította, hogy ő a lányok nagynénje és segítsen neki is. A katona előbb meglepődött az ékszereken, majd Eszter majdnem folyékony német beszédén. Az erdő szélére kísérte őket, ahol úgy tettek, mintha a lányok szükségüknek tennének eleget, mialatt a katona „őrségben” állt. A lányok nehezen lélegeztek. Beljebb és beljebb mentek a bokrokba, és néhány nagy szikla takarta őket. Azután lebújtak és vártak egy kicsit, ha valaki ordibálni kezdene utánuk. Azonban senki sem vette észre a szökésüket, hatalmas szerencséjük volt. Csúsztak a földön, húzták a lányokat magukkal, amíg legurultak egy kis lejtőn. Óriási szerencséjük volt. Sikerült megszökniük a mezőről röviddel a mészárlás előtt. A lányok már nehezen lélegeztek, és felkapva őket, amilyen gyorsan csak bírtak távolodtak a mezőtől, amíg kimerülten összeestek. Amikor újra levegőhöz jutottak, az órás kezdett kiabálni Eszterrel. Úgy érezte, hogy Eszter közbeszólása kockára tette az ő és a lányok szabadulását. Eszter próbálta lecsillapítani, hogy ne ordítson magyarul az ukrán erdőben, mert a katonák változatlanul közel vannak, pár perc alatt ott lehetnek és meggyilkolják őket.
Azonban az órás sajnos már elvesztette az eszét. Sokat szenvedett szegény és egyre hangosabban sírt, jajgatott. Egy hang Eszter fejében zakatolt: menj, rohanj, azonban habozott. A lányoknak nincs esélyük túlélni az apjukkal. Aztán lenézett a két kis angyalra, akik csendesen feküdtek a fűben és rájött, hogy mindketten halottak. Eszter megfordult és olyan gyorsan rohant az erdőben, ahogy a lába bírta. Az órás kitárta a karjait az ég felé, hangosan sírva, zokogva imádkozni kezdett. Eszter még hallotta egy ideig a távolból.
Eszter 1941-ben volt 18 éves. Hathónapos vergődés után sikerült hazajutnia Kárpátaljára. Minden nap új veszélyt hozott. Naponta kellet ennivalót és valami szállást találnia. Többször állt közel az éhhalálhoz. Az orosz tél szörnyű megpróbáltatást jelentett számára. 1942 februárjában ért vissza Munkácsra. Bevitték a zsidó kórházba, ahol az orvosok kevés esélyt adtak a túlélésre. Túlélte, azonban az átélt szörnyűségek egy életre beteggé tették Esztert.
A fényképek
1944 március 19-én volt Magyarország német megszállása. Az első gettókat Kárpátalján létesítették áprilisban. Munkácson 15 ezer szerencsétlen zsidót zsúfoltak össze a város közepén lévő gettóban és még 10 ezer zsidót a környékbeli közösségekből a város szélén lévő téglagyárba. Eszter két évvel korábban, amikor visszatért Ukrajnából pontosan ugyanezeket a borzasztó kegyetlenkedéseket látta. Ő beszélte el a munkácsi hitközség vezetőinek. Magyar csendőrök büntetlenül követtek el szörnyű bűncselekményeket ártatlan emberek ellen. Erőszakoltak, gyilkoltak, kínoztak és loptak.
Kevesen akartak Eszternek hinni annakidején. Most Eszter megint be volt szorítva sok ezer szerencsétlen zsidóval a gettóba és látta a közelgő tragédiát. Felvette azt az ukrán ruhát, amiben hazatért két évvel korábban és egy piros kendőt, amit a helyi ruszin lányok hordanak. Bedobta a személyi papírjait egy WC-be, mert zsidó volt rájuk írva és nem sokra ment volna velük. Kimászott egy kis hátsó ablakon, ami egy fészerbe vezetett, majd egy udvaron keresztül megszökött a gettóból.
Munkács egy felbolydult méhkas volt. Az utcák tele voltak csendőrökkel, rendőrökkel, katonákkal és németekkel. Mindenki bujkáló zsidók után kutatott. Eszter jó néhány ellenőrző ponton sétált át. Minden egyes esetben ugyanaz az esemény játszódott le: amikor odaért az ellenőrzőponthoz a táskájában kezdett kotorászni a nemlétező papírjai után. Valamelyik katona valamilyen mocskos megjegyzést tett. Eszter egy fintorral válaszolt, amire vad röhögés volt a válasz. „Na, takarodj innen!” – ordítottak rá. Nem kellett neki kétszer mondani. A legjobb barátnőjéhez Katihoz ment Munkács egy csendes utcájában. Kati örült neki, de az apján, aki addig nagyon barátságos volt hozzá most látszott, hogy nem kívánja, hogy itt legyen. Eszter sem akarta őket bajba hozni. Két napig maradt.
Ezalatt a két nap alatt végleges elhatározást hozott. Ha meg kell halni, akkor Ida mamával akar menni. Újra felvette az ukrán ruháját és a munkácsi vasútállomásra ment. Megint többször ment át az ellenőrző pontokon. Odament a katonákhoz és elkezdett a táskájában kotorászni a nemlétező papírjai után. Valaki biztos, hogy elkezdett valami trágárságot ordítani neki. A német ellenőrző pontokon csak intettek neki, hogy menjen tovább. Szerencsére az állomáson nem látott marhavagonokat zsidókkal, mert lehet, hogy nem tudta volna magát tovább álcázni. Minden probléma nélkül érkezett meg Técsőre. Azonban akkor már a városból deportálták a zsidókat.
A város utcáin tömegverekedésig fajult a hátrahagyott zsidó házakat fosztogató tömegek orgiája. Eszternek nagyon kellet vigyáznia, mert sokan ismerték őt ebben a városban. Egy présházban bújt el sötétedésig. Az éjszaka leple alatt ment vissza a házba, ahol Ida mama lakott. A ház, amely mindig tele volt élettel és jó illatokkal most fájdalmasan sötét és hideg volt. A ház mindig tele volt gyerekek kiabálásával és Ida mama mindig sütött főzött valamit. A jó szomszédok nem vesztegettek sok időt, teljesen kifosztották a házat. Eszter zokogott. Már tudta, hogy a szeretett családot elvitték arra borzasztó vonatútra. A kemence volt az egyetlen, ami a házban maradt, mert arra építették a házat. Eszter ráomlott a kemence párkányára. Ahogy próbálta magát tartani a sötétben, hogy ne essen le a földre, a keze egy darab gyertyát talált. A gyufa is ott volt fönt a gerenda mögött, ahol Ida mama tartotta messze a gyerekek kezétől. A kis láng fénye feltöltötte a konyhát. Ekkor találta meg Eszter a fényképet. Ez a családi kép 1937-ben készült. A fénykép arccal fölfele feküdt a földön, mintegy utolsó üzenet. Ez a fénykép egy keretben nagyanyája ágya mellett volt. Valaki kiszedte a keretből és ledobta a földre. Eszter tudta, ha valaki megtalálja a képet nála, az halálos ítélet lehet. Kivágta a képből Einhorn bácsi arcát a szakállal és Josele pajeszát. Milyen lelkiállapotban lehetett szegény Eszter, ha gondolta, hogy senki nem tudja most felismerni a képet, hogy ezek zsidók? Összehajtotta a képet és a harisnyájába dugta. Ott rejtegette hónapokon át amíg bujkált a felszabadulásig.
Eszter életútja 1942-2000 között
Eszter találkozása a munkácsi hitközség vezetőivel 1942-ben jelentős változást hozott az életében. Munkát kapott egy ruhakészítő műhelyben. Az itt dolgozók között őszinte barátság alakult. Legjobb barátnője egy keresztény lány szintén Eszti volt. Ő vitte be anyukámat a Szociáldemokrata Pártba, aminek harcos tagja lett.
Gyakran háborúellenes röplapokat szórtak szét. Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség kereste őket. 1942 őszén a csoport egyik férfi tagja Budapestre utazott megbeszélésre a párt vezetőivel. Amikor visszatért egy kirándulást szerveztek a hegyekbe, ahol a férfi beszámolt a megbeszélésekről. Ez azonban nem volt elég a két Eszternek. Órákon át kérdezgették a legapróbb részletekig. Ez volt a barátjuknak az első útja Budapestre, aki tele volt élményekkel. Beszélt a nyüzsgő tömegről, a villamosokról a földalattiról, a Budapest környékét ért légitámadásokról.
Különösen nagy elismeréssel beszélt egy új barátjáról, akit mindenki csak Őrnagy úrnak hívott. Az első világháború idején frontharcos volt, később budapesti kerületi képviselőnek választották meg. Ő kísérte a férfit mindenhova és jóbarátok lettek. Úgy tűnt, hogy mindenki ismerte Budapesten. Akárhova mentek, emberek jöttek oda hozzájuk, hogy üdvözölték őket. Egy nagy bérházban lakott, mellette egy földszintes házban söröző volt. Minden este ide tértek be, ahol az egyik sarokban egy asztal volt fenntartva számára. Ez volt az irodája. Itt is jelentős tömeg gyűlt köréjük. 1944 elején árjásították [zsidók vagyonának, vállalkozásainak, állásainak elkobozása és nem zsidóknak juttatása erőszakos úton, állami beavatkozással. – A szerk.] a ruhagyárat, kirúgták a zsidó munkásokat. 1944 március 19-én a németek megszállták Magyarországot, hamarosan bevonultak Munkácsra is. A magyar hatóságok elrendelték a gettó felállítását. [Ungvár és Munkács gettóiban május 15-én már 300 ezer embert zsúfoltak össze. – A szerk.]
Több száz fiatal férfit kényszerítettek arra, hogy felépítsék a gettó kerítését. Szombaton is hajtották munkára a férfiakat. Akik ellenálltak, azokat brutálisan bántalmazták vagy megölték. Ekkor Eszter Eszti barátnőjénél töltött néhány napot. Azonban Eszti apja, aki eddig nagyon barátságos volt vele, most már nem örült a veszélyes látogatónak. Eszti és Eszter nehezen vettek búcsút egymástól.
„Eddig jó harcosa voltál a pártnak, most a pártnak kellene segíteni neked!” – mondta Eszti. Eszter bement a gettóba, mert a szobája a gettó területén volt. Szemtanúja volt egy szombaton, amikor magyar katonák és csendőrök botokkal és korbácsokkal hajtottak vallásos zsidókat a nagyzsinagógába, hogy szétverjék a zsinagóga berendezését. Az ellenállókat meggyilkolták. Eszter összeszedte a legfontosabb dolgait, felvette azt az ukrán ruhát, amiben hazatért Ukrajnából 1942-ben és megszökött a gettóból. Egy kert végében valaki már megbontotta a gettó kerítését, és itt jutott ki ő is. Ezt a történetet már leírtam, ahogy Eszter Técsőre utazott, hogy együtt legyen Ida mamával. Azonban mire odaért a zsidókat már deportálták a munkácsi téglagyárba, majd Auschwitzba. Eszter ismét otthontalan, űzött vad lett. Hova tudott volna innen menni, hol tudott volna valami búvóhelyet találni?
Eszter elhatározta, hogy Budapestre megy, és megpróbálja megtalálni az Őrnagyot. Két évvel korábban a kollégája beszélt arról, hogy milyen barátságos ember és mindenkinek segíteni próbál, aki hozzá fordul. Mi más választása volt? Nem volt veszélytelen feladat Budapestre utazni vonaton személyi papírok nélkül. Minden probléma nélkül megérkezett Budapestre. Eszter tudta az utca nevet, de nem tudta a házszámot. Azt azonban tudta, hogy az épületnek zöld kapuja van és mellette a nagy bérházak között volt egy földszintes házban a söröző. Egész napos kérdezősködés, keresgélés után késő délután végre ott állt a zöld kapu elött. Egy asszony jött ki a kapun, akitől megkérdezte, hol lakik az Őrnagy úr?
– Fönt a negyedik emeleten, jobbra hátul a sarokban – volt a válasz. Eszter előbb bement a ház közepén lévő udvarra.
Hatalmas, öt emeletes bérház volt, folyosók voltak körbe minden emeleten. Esztert kétségek gyötörték: mi történik, ha az őrnagy nem akar segíteni, ha hívja a rendőröket. Három lépést ment előre, egyet hátra. Az elegáns lépcsőház közepén volt egy lift, de gyalog ment fel a negyedik emeletre, mialatt gyötrődött a gondolataival. Hamarosan a kis lakás ajtaja előtt állt. Nagy levegőt vett és bekopogott. Az ajtó azonnal kinyílt. Egy magas, kopaszodó férfi állt az ajtóban.
– Jó estét, Őrnagy úr! – mondta Eszter.
– Mi járatban vagy kislány? Gyere be!
A konyhában Eszter rájött, miért nyílt ki az ajtó olyan gyorsan.
A konyha nagyon kicsi volt. Volt ott egy kis fatüzelésű sparhelt és egy vascsap. Balra az ablak alatt egy kis asztal két székkel. Hosszú órákon át beszéltek, az Őrnagynak rengeteg kérdése volt a párt kárpátaljai működéséről. Szóba jött Eszter deportálása is 1941-ben. Végül az Őrnagy felállt.
– Várj itt rám, a WC ott van a folyosó végén.
Esztert megint kétségek gyötörték, hogy maradjon, vagy rohanjon? Benézett a szobába, amely olyan kicsi volt, mint a konyha. Egy katonai vaságy foglalta el a szoba teljes szélességét. Egy kis asztalon volt egy rádió és egy kisszekrény is. Órák teltek el mire az őrnagy az éjszaka közepén visszatért és nagyon vidám volt.
– Micsoda szerencséd van kislány! Gyere velem!
Együtt mentek le az óvóhelyre.
Az őrnagy az első világháború végén kapta ezt a kis lakást, amiben cselédszobák voltak. Az őrnagynak ez volt a szolgálati lakása. Hadirokkant katonák ügyintézője lett. Jelentős kapcsolatai voltak a város katonai és városi vezetőivel. Minden katonai és polgári gyűlésen és katonai felvonuláson ott volt. Hamarosan javasolták neki a húszas években, hogy induljon a kerületi képviselő választásokon. Több mint húsz éven át töltötte be ezt a hivatalt. Többször is újraválasztották. Az emberek nagy számban jöttek az Őrnagyhoz tanácsot és segítséget kérni. A sörözőnek az egyik sarkában volt egy asztal fenntartva neki, ez volt a nem hivatalos fogadó irodája. Az őrnagy minden gyanú fölött állt, hogy részt venne bármilyen illegális szervezkedésben. A bérház alatt volt egy hatalmas pince, amelyet óvóhelynek is építettek. Ez az óvóhely kizárólag a ház lakóinak volt fenntartva. A bejárat a bérház középen levő udvarról nyílt. A pincében a bejárat mellett volt egy kis raktárhelység volt, amit fenntartott magának.
A szoba mellett volt egy nagy hosszú helyiség WC-fülkékkel és mosdókkal. A pincének volt egy hátsó kijárata is, ami a hátsó utcára vezetett. A lépcsők mellet a pincében volt a kazánház, külön a szénnek és a tűzifának a raktára. Itt hozták, vagy csúsztatták le a szenet és a tűzifát. A lépcsők másik oldalán két egymásba nyíló raktárhelység volt. Miután a harmincas évek végén a Szociáldemokrata Párt üldözése egyre gyakoribb lett az itteni raktárhelységben hamis személyi iratokat és dokumentumokat készítettek. Hosszú helyiségről leválasztottak két fülkét és mosdókat, itt hívták elő a fényképeket. Ebbe most csak hátulról lehetett bemenni. Minden használat után mindent szétszedtek, bepakolták faládákba és azokat a szénraktárba rejtették el.
1944-ben a bombázások egyre gyakoribbá váltak, ezért a ház lakói leköltöztek az óvóhelyre. A bombatámadások főleg pályaudvarokat, vasúti csomópontokat, gyárakat értek, de voltak bőven eltévedt bombák is, amelyek lakóházakra hullottak.
A német megszállás után a Gestapo egy hosszú listával érkezett és a magyar titkosrendőrséggel együtt letartoztatták az ellenzéki pártok vezetőit, többek között a Szociáldemokrata Párt vezető tagjait. Ekkor a hatóságok ideiglenes jelleggel engedélyezték a két hátsó raktárhelység óvóhelynek való használatát tíz személy részére. A párt még szabadlábon lévő bujkáló vezetői kaptak itt menedéket: hat férfi és négy nő. Volt köztük egy házaspár is a 19 éves lányukkal, akik a hamis papírokat készítették. Hetente jött az ellenőrzés, a rendőrök vagy a katonai járőrök. Ilyenkor az Őrnagy felvette a katonai zubbonyát, sapkáját és katonai tisztelgéssel fogadta az ellenőröket. Azok rövid pillantást vettek a hivatalos papírokra, majd végig sétáltak az óvóhelyen, bekukkantottak a hátsó raktár szobákba, majd az őrnagy szobájában jófajta pálinka várt rájuk. Hosszú ideig maradtak, iszogattak és beszélgettek az Őrnaggyal. Nem lehetett tudni, hogy valóban szükség volt ennyi ellenőrzésre, vagy a pálinka vonzotta őket? A hat férfi közül öt sohasem hagyta el az óvóhelyet. Ez az egy idősebb ember egy nagy hátizsákkal jött és ment, gyakran napokig távol volt. Amikor visszatért, pálinkás üvegeket cipelt, és gyakran nagy mennyiségű készpénzt hozott. Ezt a pénzt arra használták a nők, hogy élelmiszert vegyenek. Amíg a légitámadások nem voltak mindennaposok addig vidékiek jöttek Budapestre ennivalót árulni. Főleg kolbászt, szalámit, sonkát hoztak. A pénz mindennap kevesebbet ért, azonban 11 embert kellett etetni és a nők hősiesen minden nap elmentek ennivalóért. Voltak az óvóhelyen tartalékaik, de minden falatot beosztottak. Legalább egy héttel azelőtt, hogy Eszter Budapestre érkezett, nagy tragédia történt. A nők ismét kint voltak ennivalóért, amikor egy légitámadás jött. A nők egy kapu alatt kerestek menedéket. A bomba valahol a közelben csapódott be és a ház fala, ahol álltak leomlott. A három asszony könnyebben sérült meg, de a lányra – aki közelebb állt az utcához – ráomlott a fal. Az egyéni tragédián túl váratlanul az őrnagy és a bujkálók egy nagyon bizonytalan problémával néztek szembe. Az Őrnagynak kellett volna jelenteni az ellenőröknek, hogy valaki meghalt az óvóhelyen. Azt azonban mindenáron el akarták kerülni, hogy valaki jobban megnézze a hamísított papírokat és kérdéseket tegyen fel. Az őrnagy ötlete volt, hogy Mária helyére betegyék Esztert. Így lett Eszterből Újlaki Mária. Eszter nagyon hálás volt Mária szüleinek. Örökölte Mária ágyát, amit a szegény lány próbált függönyökkel otthonosabbá tenni. Volt itt néhány könyv, de a félhomályban nem lehetett olvasni. Az ágy alatt egy bőröndben volt néhány ruhadarab. Mária személyi papírjai nem voltak hamisítványok. Azonban az őrnagy Eszter lelkére kötötte, hogyha valaki igazoltatja, süketnémának kell tetetni magát, mert nagyon erős vidéki kiejtése volt, ami nem egyezett egy budapesti lány kiejtésével. Eszter jó befektetésnek bizonyult, mert sokkal jobban megértette magát a vidéki emberekkel. Egy egész csempészhálózatot szervezett. Jobban tudott alkudozni az áron is. Gyakran vittek a nők az óvóhelyre élő csirkéket, amely akkor majdnem ismeretlen fogalom volt. A csirkéket etették, és sokáig életben tudták tartani. Jelentős tartalékokat tudtak összeszedni. Eszter azonban nem ette meg a legtöbb dolgot, amit vett. Végül rászánta magát a csirkelevesekre. Egy nap valaki egy hatalmas és nehéz hordót ajánlott megvételre nagyon alacsony áron. Eszter rögtön megvette a hordót a többi asszony tiltakozása ellenére. Ez volt az egyetlen eset amikor nézeteltérésük volt. Beletették a hordóba az ennivalót, amit aznap vettek és visszagurították az óvóhelyre. Teljesen kimerültek amire a hátsó bejárathoz értek. A férfiak vitték le a hordót a pincébe, de ők sem örültek ennek a választásnak. A pincében a nőknek több napig tartott amire feltöltötték a hordót vízzel. Hónapokkal később megállt a vízszolgáltatás, de nekik volt egy jókora hordójuk tele vízzel. Ekkor már áldották Eszter eszét. Eszter nagyon hálás volt az Őrnagynak a segítségért, akit meg akart lepni valamivel. Amikor felvette a katonai zubbonyát összehúzta magát, mert már sok-sok évvel korábban volt délceg katonatiszt. Egy napon ellopta a zubbonyt és a szobatársai legnagyobb megdöbbenésére darabokra vágta. Anyám kézzel olyan öltéseket tudott csinálni, mintha varrógéppel készült volna. A következő ellenőrzéskor a zubbony passzolt. A megdöbbenés hatalmas nevetést váltott ki az óvóhely lakóiból. Az Őrnagy felemelte a mutató ujját és rázta Eszter felé.
– Ez a Te műved volt Kislány! Köszönöm szépen!
A napok az óvóhelyen az érzések széles skáláját váltották ki az emberekből: félelem, unalom, kétségbeesés és a bezártság keserűsége. Itt Eszter óvóhelyén az emberek jól megértették egymást, és nem voltak ellentétek. A szomszéd teremben gyakran kiabáltak, veszekedtek. Minden nehézség ellenére szerencsésnek érezte magát. Kimenni a levegőre és ételt szerezni egyre nehezebb és veszélyesebb lett, ahogy múltak a hetek. A tartalék ennivaló gyorsan fogyott és egyre kisebb adagokat osztottak szét. Október közepén valami szokatlan feszültség volt az óvóhelyen: a férfiak elhagyták a mindennapi kártyázást, inkább beszélgettek. Este az Őrnagy a hátizsákos ember ágyára dőlt le. Eszter a kora reggeli órákban ébredt fel, amikor valaki kopogott a hátsó ajtón. A hátizsákos ember volt, de nem egyedül, hanem egy középkorú férfival. Csak a háború után tudta meg, hogy Fock Jenő volt, a Szociáldemokrata Párt egyik legmagasabb rangú vezetője, akinek így sikerült elkerülnie a letartóztatást, mert a Gestapo és a magyar titkosrendőrség életre-halálra kereste. Fock Jenő a háború után évtizedeken át a magyar kormány egyik legfontosabb tagjaként 1967-1975 között kormányfő volt.
Ebben az időben kettesével mentek ki a nők ennivalót keresni, ami nagyon nehéz feladat volt, mivel sűrűn jöttek a bombázógépek és az idő is hidegre fordult. November elején két asszony jött vissza az óvóhelyre, kosarakat és hátizsákokat cipeltek krumplival és hagymával tele. Egy katonai teherautó felborult a közelben, az utca tele volt vele. Útban a teherautó fele egy légitámadás történt. A nők mindenfele szaladtak fedezéket keresni, és egy bomba Eszter közelében csapódott be, és a légnyomás messzire repítette. Civilek és katonák szaladtak oda hozzá segíteni. Sajgott minden porcikája és megköszönte a segítséget. Rögtön tudta, hogy baj van. A katonák kérték az iratait. Egyre jobban belezavarodott a kérdésekbe, ezért a katonák bevitték a Margit körúti fogházba. Itt végezték ki Szenes Hannát is. Pribékek hallgatták ki, kapott néhány pofont, de nem igazán törődtek vele. Belökték egy förtelmes cellába, ahol ágyak nem voltak, de több mint húsz nő nyomorgott ott. Az egyik sarokban egy mocskos függöny mögött egy vödör állt a szükségeknek. A cellában egy vascsapból lassan folyt a hideg víz. Naponta kétszer kaptak valami fűrészpor ízű fekete kenyeret és valami kávának hívott löttyöt, amitől hasmenést lehetett kapni. Nagyon jól jött a nagy, férfi méretű kabát, beleburkolózott a kövön a földön.
Négy vagy öt napot töltött itt, majd három teherautóval vitték őket a kistarcsai internálótáborba. A tábor kapujában az őrök és a teherautókat kisérő katonák között hangos vitatkozás tört ki. Az őrök ismételten próbálták megmagyarázni, hogy a tábort a hatóság lezárta és nem fogadnak több foglyot. Csak néhány beteg személy volt a barakkokban. A katonák hajthatatlanok voltak. Ők nem viszik vissza a zsidókat, ha kell, lelövik őket a kapuban. Végül hosszas ordibálás után az őrök kinyitották a kaput. A jeges eső miatt a foglyok a barakkokba próbáltak bemenni, de ott olyan szörnyű bűz volt, hogy visszafordultak. A sötétben emberek hörögtek és kiabáltak. Egy másik barakk ajtaján felirat volt: „Vigyázat! Fertőző betegek!”. Így Eszter és legtöbben a falak mentén telepedtek le, amennyire lehetett az eresz alatt. A félelem és a kiszolgáltatottság lett úrrá az embereken. Sírtak és imádkoztak. Eszter ismét a fejére húzta a kabátot és próbált pihenni. Bármi következik ezután, szüksége lesz a pihenésre. Az esőben és hidegben azonban erre nem volt mód. Másnap hideg ködös reggel volt, szitált az eső. Az emberek ázott verebekként ültek a sáros, havas földön.
Korán reggel egy teherautóval katonák érkeztek a kapuhoz. Amint a katonák közelebb értek Eszter felismerte őket. Azok voltak, akik az előző nap idehozták őket. Eszternek nem kerülte el a figyelmét, hogy a katonák botokkal és korbácsokkal voltak felszerelve. A kora reggeli órákban már körbejárt a pálinkásüveg. Ezt már látta Ukrajnában, a mezőn, a kivégzések előtt. Az ukrán katonák is botokkal és korbácsokkal kegyetlenkedtek a foglyokkal, és ott is körbejárt a vodkásüveg. Nem jelentett semmi jót. A katonák ordibálva, káromkodva hajtották ki az embereket a barakkok közül. A kapu elött összetereltek vagy 50 embert, férfiakat és nőket. Vad káromkodással kezdték ütlegelni, verni az embereket, akik kétségbeesve, sírva rohantak az úton. A köd egyre sűrűbben ereszkedett le, az eső is elkezdett zuhogni. A részeg katonák sorban gyilkolták le a foglyokat. Eszter is rohant ahogy a lába bírta, mialatt zuhogtak az ütlegelések körülötte. Az emberek sírtak, jajgattak, kiabáltak a ködben. Az út két oldalan sűrű bozót volt, és amikor Eszter látott egy nyílást két bokor között berohant a bozótba. A bokrok mögött egy meredek domboldal volt. Nagyot esett, ahogy lerepült a domboldalon, majd legurult az aljába. Valószínű, hogy a sár és a hó óvta meg a komolyabb sérülésektől, de igy is sok zúzódást szenvedett, és a bokrok is összekarmolták az arcát. Nagy huppanással landolt a domb alján, és elvesztette eszméletét. Késő délután ébredt fel, miután órákat aludt. Reszketett a hidegtől a nedves ruhában. Az ég szürke volt fölötte és nagy volt a csönd. Nagyon kényelmetlenül feküdt. A bal lába kifordulva a jobb lába alatt volt. Megpróbálta kiegyenesíteni a lábát, azonban szörnyű fájdalom rohant végig a testén a lábától a fejéig. Fájdalmában nagyot kiáltott, majd újra elájult. Amikor magához tért szovjet katonák álltak körülötte. Ez egy felderítő csoport volt mélyen az ellenséges vonalak mögött. Megtalálták a tömegmészárlás helyét és meghallották a sikítását.
Nagy volt a meglepetésük amikor Eszter tökéletes orosz kiejtéssel könyörgött nekik, hogy ne hagyják itt meghalni. Nyilvánvaló volt, hogy a saját erejéből nem fog tudni sehova sem menni. Azonban eleinte a katonák nem tudták, hogy mit tegyenek.
– Tovaris, beszélek magyarul, oroszul és németül – mondta Eszter –, jelentős segítség lehetek.
A katonák egy ideig vitatkoztak, majd úgy döntöttek, hogy magukkal viszik. Volt egy összegurított hordágyuk, mert az volt a parancsuk, hogy hozzanak magukkal egy német katonatisztet, ha lehetséges. Eszter többször is elájult a fájdalomtól mialatt a katonák kiegyenesítették a lábát. Eldobták a vizes és sáros kabátját, az egyik katona ráterítette a saját pufajkáját. Aznap este egy elhagyatott tanyán aludtak a katonák néhány órát. Begyújtották a kemencét, Eszter hordágyát a kemence közelébe tették. Másnap lassan haladtak a szovjet vonalak felé. Elkerülték a településeket és a nyitott területeket. A harmadik nap reggel érték el a szovjet vonalakat. Egy síppal jelezték az érkezésüket. Néhány szót váltottak az őrökkel, majd egy őrszobában vártak egy teherautóra. Ez a teherautó vitte őket egy közeli faluba, majd egy iskolaépületbe mentek Eszterrel. Itt vártak egy jó ideig, amíg egy csoport katonatiszt érkezett egy lobogó fehér hajú őrnagy vezetésével. Mint Eszter később megtudta az őrnagy nyugdíjból jött vissza, hogy harcoljon a németek ellen. A katonák elővettek egy csomó jegyzetet és térképeket, majd a tisztekkel hosszú ideig vitatták a felderítők jegyzeteit. Végül az őrnagy a katonákhoz fordult.
– Tudomásom szerint az volt a parancs, hogy hozzatok egy német tisztet magatokkal, ehelyett hoztatok egy beteg nőt! Magyarázzátok meg!
A katonák elmondták, hogyan találták meg a mészárlás helyét, ahol legalább ötven civil áldozatot számoltak meg. Itt találták meg Esztert, aki tökéletesen beszél oroszul, és azt állítja, hogy kommunista.
Az őrnagy odament Eszterhez, megfogta a kezét és megkérdezte:
– Beszélsz jiddisül?
Attól kezdve nagyon jó barátok lettek és hosszú ideig beszélgettek. Később két ápolónő érkezett egy teherautóval és az ápolónők szállására vitték. Ez lett Eszter otthona a következő hónapokban. Az ápolónők tetőtől talpig lemosták és ellátták a sebeit. A bal lába hatalmasra volt dagadva, azt sósborszesszel dörgölték be, ami nagyon jó hatással volt. Gyerekkoromban, ha megütöttem magam és nem volt seb, hamar előkerült a sósborszesz. Aztán tudtam meg a történetét. Eszter kapott tiszta fehérneműt és egy vastag hosszú hálóinget. Hat ápolónővel osztotta meg a szobáját. Micsoda érzés volt tisztán, az ágyban párnákkal és egy vastag takaróval feküdni. Az ablakon át látta a kék eget. Lassacskán kapott enni valamilyen levest. Másnap egész nap aludt. A következő napon szombat volt és az őrnagy jött látogatóba. Hozott valamilyen süteményt. Sokat beszélgettek. Az őrnagy megemlítette Eszternek, hogy szüksége lenne segítségre. Az őrnagynak bőven volt német tolmácsa, de a magyarral gondban voltak. Eszter persze beleegyezett a kérésébe. Másnap reggel az ápolónőnők bedörzsölték a lábát, hoztak neki egy szovjet női egyenruhát csillagos sapkával, kapott egy pár cipőt, de csak a jobb cipőt tudta felvenni. A bal lábára az ápolónők egy bocskort húztak és kapott egy otromba mankót. Egy autó vitte a közeli faluba. A házba, ahova bekísérték három Eszter korabeli személy volt: két nő és egy férfi. Mindannyian tudtak magyarul, de egymás között legtöbbször oroszul beszéltek. Magyar szülőktől születtek a Szovjetunióban. Szüleik a Tanácsköztársaság bukása után hagyták el Magyarországot. Nagy számban hoztak be ide iratokat, azokat kellett kiválogatni. A civil iratokat kiválogatták a katonaiakból, és az egyik tiszt lefordította, majd döntött a tovább küldéséről. A három másik személy nem járt magyar iskolába, ezért az írás-olvasás nem ment nekik könnyen, ezért a sarokban nagy számú irat halmozódott fel. Eszterre jutott az irányítás szerepe. Legelőször kérte, hogy magyarul beszéljenek, így gyakorolják a nyelvet.
Időnként hadifoglyok kihallgatásán tolmácsoltak. Hónapok teltek el, mire a lába jelentősen javult. Az őrnagy rendszeresen beszámolt a harcokról Budapesten. Eszternek várnia kellett, hogy visszatérhessen.
Január végén egy szombaton az őrnagy ismét meglátogatta Esztert a hírrel, hogy Pest felszabadult, de Budán még jelentős harcok folytak.
– Holnap reggel egy teherautó jön érted két katonával – mondta az őrnagy. Ekkor kapta Eszter a mellékelt igazolványt, ami Újlaki Mária névre volt kiállítva.
 |
| Az Újlaki Mária névre kiállított orosz igazolvány |
A fénykép a háború előtt egy kirándulás alkalmával készült. Nehezen búcsúztak el egymástól Eszter és az őrnagy.
– Szeretnék veled találkozni a háború után. Megmutatom neked az unokáimat.
Nem tudok róla, hogy találkoztak-e később. Másnap reggel hat órakor egy teherautó érkezett két katonával, amely frissen sütött kenyérrel volt megrakva. Az úton hatalmas forgalom volt, a szovjet hadsereg vonult Budapest felé. Sok órás út után megálltak. A házat, ahol Eszter bujkált, nagyon nehéz feladat volt megtalálni. A katonák térképeket böngésztek, és többször kellett kerülőket tenniük, hogy elkerüljék a romokat. Késő délután végre befordultak az utcába. Rengeteg ember volt ott. Hideg volt, de sütött a nap. Az emberek örültek a napsütésnek, a csendnek és nem kellet már kuksolniuk az óvóhelyen.
A ház elött, ahol az Őrnagy lakott, sokan voltak az utcán. Közöttük Mária szülei. Kíváncsian figyelték, ahogy a szovjet teherautó megáll a ház előtt és Eszter az egyenruhájában lemászik a kocsiról. Amikor felismerték, hatalmas ovációval fogadták. Ölelték, csókolták. A férfi elszaladt az Őrnagyért. Eszter utasította a katonákat, hogy osszák szét a kenyeret. Az őrnagy kitárt karokkal szaladt Eszterhez: sírva nevetve üdvözölték egymást.
– Istenem, Kislány, azt hittük, hogy elvesztettünk téged!
Sírva és nevetve nézték az ujjongó tülekedő tömeget, ahogy harcoltak a kenyérért. Eszter és az őrnagy nagyon jó barátok maradtak az őrnagy haláláig.
Kárpátalja, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros vármegyék
A holokauszt Kárpátalján 1941-ben kezdődött. Ezrével hurcoltak el egész zsidó családokat a magyar hatóságok Kamenyec-Podolszkijba meggyilkolni. A bűnük csak az volt, hogy zsidók voltak. 1944 májusában szörnyű kegyetlenséggel több mint 100 ezer szerencsétlen zsidót deportáltak Kárpátaljáról a haláltáborokba. Talán 10 százalék volt a túlélők száma. A legtöbben visszatértek szülővárosukba, remélve, hogy találkozni fognak a családtagjaikkal. Kárpátaján azonban egy új totalitárius diktatúra kezdődött. A szerencsések el tudtak menekülni, mielőtt a szovjet hatóságok lezárták a határt és a terror megkezdődött Kárpátalján.
Két intézkedést vezettek be a szovjetek az első napokban. Összeszedték a magyar és német civil férfi lakosságot, és a kollektív bűnösség nevében elvitték őket malenykij robotra. Százával voltak közöttük zsidók is, akik túlélték a munka- vagy haláltáborokat. Most szovjet koncentrációs táborba vitték őket. Többször hallottam, hogy az oroszok rendszeresen letartóztatták azokat a zsidókat, akik egyenruhában mentek haza. Ezek a zsidók túléltek valahol egy koncentrációs tábort és bekerültek egy angol vagy amerikai katonai kórházba. Amikor hetekkel később kiengedték őket, használt katonai ruhákat kaptak. A ruszkik rögtön bevágták őket a Gulágra. Minden emberi érzés nélkül. A második intézkedés, amit a vörös terror hozott, hogy lefoglaltak minden templomot és zsinagógát. Szerencsétlen vallásos zsidók, akik elveszítették a családjukat, hiába próbáltak fohászkodni az Örökkévalóhoz. A szovjethatalom lezárta a zsinagógákat.
Munkácson az egyik legfontosabb zsidó és rabbinikus központban a holokauszt előtt két fő zsinagóga volt: Alt Shul és Neu Shul. További 18 zsinagóga és sok imaház, több jesiva működött itt. A háború után itt 2000 zsidó és 2 kis imaházuk maradt. Az egyik a munkácsi rabbi Rav Rabinowitz házában egy magánimaház volt. Az első imaházat elvették 1951-ben, a másodikat 1959-ben. A kétségbeesett emberek ekkor a temető halottasházában jöttek össze minjanra. [A gyülekezethez szükséges létszám, azaz tíz felnőtt zsidó férfi. – A szerk.] A hatóságok eldózerolták Munkács 300 éves zsidó temetőjét. Amint az emberek látták, hogy munkások kezdik bontani a temető kerítését, attól kezdve az egész hitközség a temetőben volt éjjel-nappal. Próbálták menteni a legfontosabb rabbisírokat. Munkács mellett volt egy falu, annak a temetőjébe vitték át azt, amit meg tudtak menteni. A szovjet hatóságok egy gyárat akartak a temető tetejére építeni. Végül a temető megmaradt, de sírkövek nélkül. A rendszerváltozás után a hitközség két zsinagógát kapott vissza.
Ungvár nagy zsinagógáját 1903-ban avatták. Papp Gyula és Szabolcs Ferenc építészek tervei szerint épült. A szovjet hatóságok leverték a nagy Dávid-csillagot az épület elejéről, befalazták a homlokzatot és koncerttermet csináltak az épületből. Ungváron valamilyen csoda miatt egy kicsi imaház megmaradt, és aktívan működik napjainkban is egy rabbi vezetésével.
Beregszászon a Fő éren 1870-ben hatalmas zsinagóga épült. A háború után kitakarították a zsinagógát és 1947 Ros HáSáná [A zsidó zsinagógai újév. – A szerk.] napján 400 ember volt a zsinagógában. Azonban a hatóságok bezárták a zsinagógát. A szovjet hatóságok kultúrházzá alakították. Jól belerondítottak a városba ezzel a szörnyű épülettel.
A Zrínyi utcai zsinagóga a húszas években épült. A háború után lőszerraktárnak használták. Amikor a nagy zsinagógát a hatóságok bezárták, ezt a zsinagógát adták vissza. A rendszerváltozás végére az épület nagyon rossz állapotba került. A magyar állam segítségével renoválták.
A zsidók imádták Nagyszőlős városát. Az új zsinagógát Fejér Lajos és Ritter Ignác építészek tervezték, 1905-ben avatták. A szovjet hatóságok itt is elvették a zsinagógát, és egy formátlan dobozzá alakították át. 2010 körül néhány lelkes helyi lakos kezdte meg az épület renoválását, és kívülről visszaállították az épület eredeti formáját. Itt is van egy kis imaszoba.
Eszter élete a háború után
Fock Jenő a háború után még nem volt jelentős személy a kommunista pártban, azonban némi befolyása volt. Ő ajánlotta Esztert tolmácsnak. Így Eszternek jelentős szerepe volt a szovjet hatóságokkal való tárgyalásokon. 1950-ben született meg a testvérem, Imre. Apja Virág Imre volt, egyike azoknak, aki az óvóhelyen bujkált. Nem értem pontosan, hogy anyukám miért ment férjhez Virág Imréhez, aki egy beteg öregember volt. Hamarosan elfekvő beteg lett és elváltak. Ezután ment férjhez apámhoz, és én 1956-ban születtem meg.
1952-ben Esztert át akarták helyezni, amit nem fogadott el. Ekkor elment az IBUSZ-hoz idegenvezetőnek. Esti egyetemre ment, és közgazdasági diplomát szerzett. Több magasfokú nyelvvizsgát is letett. Ekkoriban kezdett angolul is tanulni. A forradalom leverése után Kádár János lett az ország vezetője, és Fock Jenő jelentős beosztásokat kapott. Ekkor visszahívták Esztert tolmácsnak. A hetvenes évek végéig volt tolmács. Ezután a Hungarocoophoz ment üzletkötőnek. A magyar-csehszlovák export-import egyik vezetője volt. Munkácsi üzletelési képességei legendásak voltak. Többször kapott Kiváló Dolgozó kitüntetést. 1986-ban Imre testvérem váratlanul elhunyt. Szegény anyám soha nem heverte ki ezt a tragédiát. Ráadásul, amikor anyukám testvére Betty-Pearl, aki Londonban lakott meghallotta Imre halálhírét szívinfarktust kapott és meghalt. Eszter 1990-ben ment nyugdíjba. 2000-ben halt meg 77 éves korában. Sokat szenvedett szegény, nyugodjon békében. Anyukám több mint húsz évig dolgozott a magyar kormány tolmácsaként. Anyanyelvi szinten beszélt csehül, oroszul, szlovákul, ukránul és németül. Ezenkívül persze beszélt magyarul, jiddisül és angolul. Későbbi életében megtanult héberül is.
Az egyik legkedvesebb történetét sokszor hallottam már. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején volt egy nagy pártgyűlés Budapesten. Anyám Kádár János mellett állt és fogadták a küldöttek üdvözlését. Voltak ott más tolmácsok is, akik a lengyelekkel vagy a bolgárokkal jöttek. Minden rendben folyt addig, amíg a román delegáció vezetője, egy miniszter jött Kádárt üdvözölni, és a román tolmács sehol sem volt. Kezdett az ügy kellemetlen lenni. Anyám ránézett a román pofájára, és megkérdezte:
– Redt ir jiddis?
Hát persze, hogy tudott jiddisül. Kádár anyámhoz fordult:
– Eszter, magával már semmi a világon nem lep meg.
 |
| Kádár Jánossal szemben felesége Tamáska Mária, köztük Eszter |
A tálesz
1956-ban a forradalom / ellenforradalom után születtem Budapesten. Szüleim a holokauszt borzalmai után teljesen elfordultak zsidó múltjuktól. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy a forradalom idején ismét zsidóellenes atrocitások voltak országszerte. Ezenkívül hittek a kommunizmus jövőjében.
Nem volt semmi tudásom a zsidó származásomról. 13 éves koromban egyedül utaztam Londonba anyukám két nővéréhez az angol nyelvtanulás fontossága miatt. Azonban nagynénéim beszéltek magyarul, és az angol nyelvtanulás akadozott. A nagynéniknél kóser háztartás volt, és kitiltottak a konyhából. Láttam a mindennapi zsidó családi életet, az imádkozásokat, a gyertyagyújtásokat, a kóser konyha szigorú betartását. Ez óriási megrázkódtatás volt nekem. Más személy lettem, mint aki addig voltam. A Ferihegyi repülőtéren apám várt, aki egy ismert személy volt Magyarországon. Akkoriban a repülőtől busszal vittek a terminálhoz, és be kellett sétálni. Amikor leszálltam a buszról láttam apámat az épület tetején a teraszon, és elkezdtem kiabálni:
– Apu te tudtad, hogy mi zsidók vagyunk?
Szegény majdnem szívrohamot kapott.
Akkor kezdtem tanulni a zsidóságot. Bújtam a könyvtárakat. 15 évesen kezdtem járni a Rabbiképző zsinagógájába, ahol Scheiber professzor felejthetetlen péntek esti kidusai egy életre útmutatást adtak. Ott ismertem meg a feleségemet is évekkel később, és Scheiber professzor esketett minket 1981-ben. Több mint 40 éve békében és szeretettel megvagyunk egymással. 18 éves voltam amikor a budapesti zsidókórházban orvosok megcsinálták nekem a briszt. [A zsidó vallás szerinti rituális körülmetéléssel a fiú, vagy férfi a zsidó nép tagjává válik, felvételt nyer Ábrahám szövetségébe. – A szerk.] Korán reggel mentem el otthonról és nem mondtam meg anyukámnak, hogy hova megyek. A zsidókórházba mentem. Este mentem haza, és anyám kérdezte, hogy hol voltam egész nap? Mondtam neki, hogy megcsináltam a briszt.
– Nem hiszem! – mondta. – Mutasd!
Másnap anyám kidobálta az összes edényét, tányérjait, az evőeszközöket, és attól fogva kóser háztartást vezetett. A Visegrádi utcai üzletbe mentünk vásárolni, és Weinberger Kálmán jó barátunk lett.
Abban az időben a Royal Szállodában dolgoztam doormanként az ajtóban, és sok zsidó ismerősöm volt. A szállodában 2-3 hetet dolgoztam, aztán 4-5 napom szabad volt. Ezt az időt használtam fel az utazásaimhoz, kerestem a zsinagógákat, a temetőket és a holokauszt túlélőket.
Mr. Schlesinger, egy ortodox szakállas zsidó minden második héten jött, és nagyon érdekelték az utazásaim. Mindig adott 20-30 dollárt a következő utamhoz. A brisz után otthon voltam néhány napig. Mikor visszamentem dolgozni, Mr. Schlesinger ott volt a szállodában. Kérdezte, hogy hol voltam, mert nem látott napok óta. Mondtam neki, hogy megcsináltam a briszt, és otthon voltam néhány napot. Egy hét múlva Mr. Schlesinger visszajött és adott nekem egy táliszt. Mind a mai napig ezt használom nagy szeretettel.
 | |
Ari tálesze | |
A zenedoboz 50 év távlatából
A zsinagógánkban van egy barátunk Steve Cove. A Cove név eredetileg Itzkovitz volt. Steve anyukája, Eszter Munkácsról származott, az apja Leo meg Técsőről. Brooklynban laktak. A 90-es évek elején anyukám itt járt nálunk látogatóba és összehoztuk őket, mivel anyukám élt Munkácson és Técsőn is. Nagyon örültek a találkozásnak. Sebesen keveredett a magyar-jiddis társalgás. Eszter megkérdezte Leot, hogy rokona volt-e Slomo Itzkovitz? Persze, az unokatestvérem mondta Leo. Brooklynban lakik, vallásos zsidó, van vagy 27 unokája.
1937-1938-ban anyukám Eszter és Slomo szomszédok voltak Técsőn. Eszter 15-16 éves volt, Slomo kicsit idősebb. Nagy volt a szerelem. Nem mai szerelem, vallásos szerelem. Álltak a kerítés két oldalán, beszélgettek, és itt-ott „véletlenül” egymáshoz ért a kezük. Slomo a huszti jesivába járt, és péntek délutánonként utazott haza sabeszolni. Ilyenkor Eszter már türelmetlenül toporgott a kerítésük előtt és várta, hogy Slomo feltűnjön az utca végén. Egy nap a fiú hozott ajándékba egy kis fadobozt Eszternek, amely zenélt, ha kinyitották a tetejét.
– Ez honnan van? – kérdezte Eszter.
– Apám eladott egy tehenet, abból a pénzből vettem a dobozt – volt a válasz.
– Apád adta neked a pénzt? – kérdezte Eszter.
– Nem – válaszolta Slomo.
– Nem akarlak többet látni – mondta Eszter.
Csaknem 50 évvel később Eszter megkapta Slomo telefonszámát Leotól, és felhívta telefonon. Slomo vette fel a telefont.
– Slomi tudod, hogy ki vagyok én? – kérdezte Eszter.
Volt egy perc döbbent csend majd Slomo megkérdezte:
– Eszter te vagy az?
– Igen – volt a válasz.
– Még mindig szép vagy? – kérdezte Slomo.
– A szépségem régen lekopott.
Vagy két órát beszéltek. Azután elvittem anyámat Brooklynba, randevúra. Slomo egy hatalmas csokor virággal érkezett. Mindkettőjüknek szép ezüst színű volt a haja. Annak ellenére, hogy Slomo egy vallásos zsidó volt, hatalmas öleléssel üdvözölték egymást. Sírtak és nevettek. Simogatták egymás arcát. Órákon át beszélgettek egy kóser cukrászdában.
No, most már ismeritek a zenedoboz történetét.
Anyukám Eszter 70 éves kora körül látogatóba ment Izraelbe a testvéreihez. Ott elment egy IDF (izraeli hadsereg) sorozó irodába, hogy jelentkezik önkéntesnek az izraeli hadseregbe. Mondták neki, hogy kicsit túl van a korhatáron. Erre csinált egy fejenállást az irodában. Felvették. Kapott egy egyenruhát és betették egy raktárba ruhákat hajtogatni. Ő volt a katonák kedvence.
 |
Eszter UZI géppisztollyal |
Eszter 2000-ben halt meg Budapesten.
Eszter tolmács- és külkereskedő munkája során kapott elismerései
- A Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata mellszalagon, szalagsávval
- A Magyar Szabadság Érdemrend bronz 3. fokozata" aranyozott kitüntetés mellszalagon, szalagsávval
- Felszabadulási Jubileumi Emlékérem zománcozott kitüntetés mellszalagon
- „Szocialista Hazáért Érdemrend” mellszalaggal, szalagsávval és miniatűrrel, korai adományozás (a címer kék árnyalatú)
- Tanácsköztársasági Emlékérem 1919-1959 (komplett)
Ari Tóth Miller, Peekskill, New York, 2020-2024