Emlékező festmények, mesélő fotók
A Vida és a Szegő család története
A nagyszoba falán négy olajfestmény lógott. Két férfit és két nőt ábrázoltak, fura öltözékben, mintha egy kosztümös mozifilmből léptek volna elő. Négy-öt évesen gyakran érdeklődtem, vajon kik ezek, de választ sohasem kaptam. A hatvanas évek elején a családtörténet nem számított népszerű műfajnak. Egyébként túl kíváncsi nem is voltam rájuk, inkább féltem tőlük. Különösen az egyik nőalaktól, akiről azt mondogatták, hogy döbbenetesen hasonlítok rá, aminek nem nagyon örültem.
 |
| 1. kép Láng Júlia – korabeli festmény alapján (1850) |
Egyszer furcsa látomásom is volt vele kapcsolatban: a portré hátterében egy pillanatra rémalakot láttam megjelenni. Annyira megijedtem, hogy ettől kezdve belépni sem mertem a szobába, a képet pedig le kellett akasztani a falról. A szüleim emiatt többszörösen is nehéz kérdéseket tettek fel önmaguknak:
– Hová tegyük a képeket? Mit mondjunk a gyereknek, kik ezek? – A megoldás szinte magától adódott, mert mint kiderült: a tengerentúli rokonság igényt tart a festményekre. Így az ősök hajóra kerültek és portréik majd csak sok évvel később, fénykép formájában tértek vissza Európába.
– Hová tegyük a képeket? Mit mondjunk a gyereknek, kik ezek? – A megoldás szinte magától adódott, mert mint kiderült: a tengerentúli rokonság igényt tart a festményekre. Így az ősök hajóra kerültek és portréik majd csak sok évvel később, fénykép formájában tértek vissza Európába.
Apám 2008-ban meghalt, hagyatékában egy levélre bukkantam, mely 1986. január 23-án Bloomingtonban, Indiana államban kelt. Szerzője, a számomra ismeretlen rokon, csak utónevével szignálta küldeményét. A levél a festményekről szólt, melyek, mint kiderült, tőlünk Ausztráliába kerültek, ahol Vida Miklós készíttetett róluk fotokópiákat és hozta el azokat 1964-ben Budapestre. Vele ekkor találkoztam vele először és utoljára, mert rögtön Siklósra utazott tovább, meglátogatni a helyi temetőt, majd hazatért Sydneybe, ahonnan egy évre rá fia, Vida Márton küldött értesítést a haláláról a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének.
 |
| Emlékmű a siklósi temetőben |
Siklóson a zsidók az 1800-as évek elején telepedtek le, ekkor még a beremendi hitközséghez tartoztak. Ott tartották ünnepeiket s halottjaikat az 1730-ben létesített temetőbe temették. Siklós zsidó lakossága növekedett, ezért ott 1840-ben önálló hitközség alakult. Ekkor már volt egy kisebb imaházuk és egy külön temetőjük is. 1864-ben a tagok adományaiból templomot építettek.
Ezenkívül volt még a hitközségnek egy “Besz hamidras” elnevezésű imaháza is. 1848-ban a hitközség elemi iskolát alapítottak, melyben 1871 óta magyar nyelven folyt a tanítás. 1869 után a hitközség kongresszusi jelleget nyert. A Chevra Kadisa elnöke Heisler Ferenc, alelnöke Kohn Izsó volt. A Nőegyletet Vida Miklósné, a Talmud-Tórát és az 1927-ben létesített Antónia Szeretetházat a férje vezette.
Vida Miklós nekrológjában olvasható, hogy igen fiatalon lett előbb elöljárója, majd -- nagyapja és apja nyomán -- elnöke a siklósi hitközségnek. Később az Országos Iroda Elnöki Tanácsának tagja, majd a Pártfogó Iroda és a DEGOB vezetője, végül pedig a Szociális Jóléti Központ és a Központi Szociális Bizottság elnöke lett. A DEGOB, a (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság), az American Joint Distribution Committee szervezete volt. A háború végén számos küldetést bonyolított le a deportáltak hazahozatalának előmozdítására.
Dr. Scheiber Sándor visszaemlékezése szerint a nagyapa, Vida Miklós zsinagógát épített, az apa pedig talpra állította a háború sújtotta hitközséget, szeretetházat létesített és életképessé tette a később nevét viselő helybéli iskolát is. Mivel családja már korábban Ausztráliába menekült, a háborút követően ő is kivándorolt utánuk.
Az olajfestményeket fia, Vida Márton örökölte, aki a család számomra ismeretlen bloomingtoni ágának tagja. Hat kicsi színes fénykép másolatot küldött, mert mint kiderült, eredetileg nem négy, hanem hat festmény készült a családról. A képeken szereplők nevét és történetét is elbeszélte az amerikai rokonoknak.
Ezenkívül volt még a hitközségnek egy “Besz hamidras” elnevezésű imaháza is. 1848-ban a hitközség elemi iskolát alapítottak, melyben 1871 óta magyar nyelven folyt a tanítás. 1869 után a hitközség kongresszusi jelleget nyert. A Chevra Kadisa elnöke Heisler Ferenc, alelnöke Kohn Izsó volt. A Nőegyletet Vida Miklósné, a Talmud-Tórát és az 1927-ben létesített Antónia Szeretetházat a férje vezette.
Vida Miklós nekrológjában olvasható, hogy igen fiatalon lett előbb elöljárója, majd -- nagyapja és apja nyomán -- elnöke a siklósi hitközségnek. Később az Országos Iroda Elnöki Tanácsának tagja, majd a Pártfogó Iroda és a DEGOB vezetője, végül pedig a Szociális Jóléti Központ és a Központi Szociális Bizottság elnöke lett. A DEGOB, a (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság), az American Joint Distribution Committee szervezete volt. A háború végén számos küldetést bonyolított le a deportáltak hazahozatalának előmozdítására.
Dr. Scheiber Sándor visszaemlékezése szerint a nagyapa, Vida Miklós zsinagógát épített, az apa pedig talpra állította a háború sújtotta hitközséget, szeretetházat létesített és életképessé tette a később nevét viselő helybéli iskolát is. Mivel családja már korábban Ausztráliába menekült, a háborút követően ő is kivándorolt utánuk.
Az olajfestményeket fia, Vida Márton örökölte, aki a család számomra ismeretlen bloomingtoni ágának tagja. Hat kicsi színes fénykép másolatot küldött, mert mint kiderült, eredetileg nem négy, hanem hat festmény készült a családról. A képeken szereplők nevét és történetét is elbeszélte az amerikai rokonoknak.
A családi szájhagyomány szerint senki sem tudhatta, „mikor kelt és honnan eredt az a vihar, amely a család távoli őseit Ausztriába űzte”. A család történetének kezdetei -- egy régi imakönyvbe feljegyzett adatok szerint -- az 1770-es évekig nyúlnak vissza, amikor egy Meir ben Jehuda nevű zsidó ember Mirtl nevű feleségével az ausztriai pogromok elől családostól Cseh- és Morvaországba menekült. Előbb Nikolsburgban, majd Rechnitz községben telepedtek le. Amikor a zsidókat II. József császár alatt 1787-ben német vezetéknév felvételére kötelezték, akkor Meier és Mirtl Reinitz néven lettek a Conscriptióba (összeírás) felvéve. 1790-ben, ugyancsak az antiszemitizmus miatt, Magyarországra vándoroltak és a Somogy megyei Tab községben telepedtek le.
Szegények voltak és sok gyerekük volt, köztük egy Wolf nevű fiú, aki 1797-ben született. Őt a helybéli tímármester Weisz Simon fogadta örökbe. Weisz Simon ezután 1812-ben családjával Tabról Virágos falvára költözött, ahol tímárüzletet nyitott. Reinitz Wolf, akit ekkor már Weisz Farkasnak hívtak, 1820-ban feleségül vette Jentlét.
Szegények voltak és sok gyerekük volt, köztük egy Wolf nevű fiú, aki 1797-ben született. Őt a helybéli tímármester Weisz Simon fogadta örökbe. Weisz Simon ezután 1812-ben családjával Tabról Virágos falvára költözött, ahol tímárüzletet nyitott. Reinitz Wolf, akit ekkor már Weisz Farkasnak hívtak, 1820-ban feleségül vette Jentlét.
 |
| Reinitz/Weisz Wolf |
 |
| És felesége, Jentle |
Ebből a házasságból született 1827-ben Weisz Dávid, aki állítólag az elsők egyike volt a magyar zsidóság köréből, akik földbirtokosok lettek.
 |
| Weisz Dávid |
Birtokát adománylevele szerint Davidshofnak nevezték. Weisz Dávid 1848-ban feleségül vette Láng Júliát (ld. első kép), Láng Mózes beremendi lakos lányát. Házasságukból született 1850. május 1-én Baranya megyében Magyarbóly községben Weisz Vilmos, aki később Siklósra költözött és egy Kurucpuszta nevű tanyán gazdálkodott, továbbá téglagyára és fakereskedése is volt.
A család női ágának őseit szintén a 18. századi zsidóüldözések űzték el Ausztriából. Ez a család is Magyarországra menekült, ők Pozsonyban telepedtek le. Reb Eliezer Michel Pressburger (1753), aki pozsonyi rabbi volt, szintén városa nevét vette fel. Ott is van eltemetve: egy mauzóleumban nyugszik. Sírja közvetlenül a Chászám Szóféré mellett található. Két alkalommal látogattam meg ezt a helyet. Egyszer a hetvenes évek végén, másodjára 2004 körül Vida Antónia fiával, Medgyesi Ivánnal (1929-2016) és unokájával Medgyesi Tiborral (1962-2020). Erről a látogatásunkról egy helyi szlovák nyelvű újságban cikk jelent meg Hedviga Kramárová tollából. Innen értesültünk, hogy ősapánk leszármazottjaként, tehát távoli rokonunkként tarthatjuk nyilván Giorgio Pressburgert (Bp., 1937. április 21. – Trieszt, 2017. október 5.) -- a magyar származású olasz írót, újságírót, műfordítót, dramaturgot és rendezőt, a Budapesti Olasz Kultúrintézet egykori igazgatóját --, akivel nem sokkal később, 2005-ben találkoztam is Müncheni óra című könyvének Budapesti bemutatóján. A kötet így kezdődik: „Életutam felére érve megtudtam, hogy az elmúlt két évszázad történelmének néhány igazán fontos alakja ugyanolyan családnevet viselő felmenőktől származik, mint én.” Ennek megfelelően könyvének első fejezetei Heinrich Heinéről, Marx Károlyról és Moses Mendelssohnról szólnak.
***
Pressburger így emlékezett könyvében a temető korai állapotára: „Grinova asszony őrizte annak a földalatti kriptának a kulcsát, melyben három 18. századi híresség sírja volt található. Az 1-es, 5-ös és 9-es villamosmegálló peronépülete mögött nyílik a kriptalejáratot rejtő vasajtó. Nem sokan látogatják ezt a temetőt, mondta az öregasszony, körülbelül ötven sír van benne. A földalatti felület nem lehetett nagyobb hetven négyzetméternél. A földjébe, szorosan egymás mellé illesztve sok sírkő állt, úgy mint Prága híres temetőjében. Egy szál villanykörte égett, sápadt fénye nyomasztó félhomályba vonta a helyiséget. A vasbeton mennyezet olyan alacsony volt, hogy felegyenesedni is alig lehetett. Chátám Szófér sírköve középen állt.”
Én valamivel később járhattam ott első alkalommal, a kulcscsomót nekem már nem egy idős asszony hozta, hanem egy fiatal testvérpár, akik elmondták, kivándorolni készülnek Amerikába. A vasajtó, melyet a kulcs nyitott, csatornafedélre hasonlított és egy országút közepén lévő járdaszigetbe volt mélyítve, mellette két irányban autók száguldottak nagy sebességgel. Emlékeim szerint pár lépcsőn a kriptába leérve egy jóval kisebb helyiségbe kerültünk, amely hatalmas kő szarkofágokkal és papír cédulákkal volt zsúfolva. Felegyenesedni valóban nehezen lehetett.
Amikor másodszor ott jártam Ivánnal és Tiborral, a különbség leírhatatlan volt. A villamos csomópontban a megálló neve „Chátám Szófér” volt, az egykori pinceajtó helyén pedig nagy, csillogó üveg mauzóleum állt. Giorgo Pressburger ez alkalommal is megelőzött.
– A múlt héten járt itt – mondta a jegyszedő, amikor az író neve valahogyan szóba került.
Reb Michael Eliezer Pressburger és családja az összeíráskor a Spitzer nevet vette fel (nem értettem, hogy miért kellett neki is nevet változtatni, hiszen ő eredetileg is német nevet viselt). Fiát Spitzer Eliezernek hívták, ő már a Tolna megyei Bonyhádon élt. 1829-ben lánya született, Róza, aki később az 1817-es születésű Fürst Ábrahámhoz ment feleségül. Az ő házasságukból született Fürst Karolina 1860. július 18-án a Baranya megyei Ráczpetre községben.
Weisz Vilmos 1878-ban feleségül vette Fürst Karolinát. Állítólag 13 gyermekük született, de csak tíz érte meg a felnőttkort. A legidősebb közülük a bevezetőmben említett Vida Miklós (1883-1965) volt, aki még Weisz Miklós néven született, csakúgy, mint Béla (1875-1887) Sándor, Rózsika, (1892-1910), Irén, (1878-1941), Etelka (1880-1961), Csilla, Hilda, Ilonka (1895-1981), Dénes, Antónia (1899-1985) és Imre. Ugyanis Weisz Vilmos (1850-1916) fiai és hajadon lányai 1896-ban nevüket Vidára magyarosították. Vida Ilona (szül. 1893) feleségül ment az 1883. március 14-én a Kercseligeten született Szegő (Spitzer) Bélához, aki Spitzer József szabó és Weiler Jozefin gyermeke volt. Nevüket 1898-ban a 117868/1898 BM rendeletben módosították Szegőre.
A házaspárnak 1921. május 13-án ikrei születtek, Katalin és Ferenc.
Amikor másodszor ott jártam Ivánnal és Tiborral, a különbség leírhatatlan volt. A villamos csomópontban a megálló neve „Chátám Szófér” volt, az egykori pinceajtó helyén pedig nagy, csillogó üveg mauzóleum állt. Giorgo Pressburger ez alkalommal is megelőzött.
– A múlt héten járt itt – mondta a jegyszedő, amikor az író neve valahogyan szóba került.
Reb Michael Eliezer Pressburger és családja az összeíráskor a Spitzer nevet vette fel (nem értettem, hogy miért kellett neki is nevet változtatni, hiszen ő eredetileg is német nevet viselt). Fiát Spitzer Eliezernek hívták, ő már a Tolna megyei Bonyhádon élt. 1829-ben lánya született, Róza, aki később az 1817-es születésű Fürst Ábrahámhoz ment feleségül. Az ő házasságukból született Fürst Karolina 1860. július 18-án a Baranya megyei Ráczpetre községben.
***
Weisz Vilmos 1878-ban feleségül vette Fürst Karolinát. Állítólag 13 gyermekük született, de csak tíz érte meg a felnőttkort. A legidősebb közülük a bevezetőmben említett Vida Miklós (1883-1965) volt, aki még Weisz Miklós néven született, csakúgy, mint Béla (1875-1887) Sándor, Rózsika, (1892-1910), Irén, (1878-1941), Etelka (1880-1961), Csilla, Hilda, Ilonka (1895-1981), Dénes, Antónia (1899-1985) és Imre. Ugyanis Weisz Vilmos (1850-1916) fiai és hajadon lányai 1896-ban nevüket Vidára magyarosították. Vida Ilona (szül. 1893) feleségül ment az 1883. március 14-én a Kercseligeten született Szegő (Spitzer) Bélához, aki Spitzer József szabó és Weiler Jozefin gyermeke volt. Nevüket 1898-ban a 117868/1898 BM rendeletben módosították Szegőre.
A házaspárnak 1921. május 13-án ikrei születtek, Katalin és Ferenc.
***
Szegő Béla fiatalon a Hungária Vegyi és Kohóművek Rt. igazgatója lett és 35 évig dolgozott ott, egészen 1942 márciusáig, amikor nyugdíjba vonult.
Az Országos Nyugdíjintézet 1958-ban kelt kimutatása szerint nyugdíjának folyósítását kisvártatva megszakították, nyugdíja „azért szűnt meg, mert a deportálásból nem tért vissza”. Pasaréti házát bombatalálat érte, vagyona kezelőjének 1946. január 28-án az árvaszék 52910/1-1946 számú véghatározatában túlélő feleségét jelölte ki. Az indoklás szerint azért, mert egy évet meghaladó idő óta ismeretlen helyen tartózkodik.
A házaspárnak még 1921. május 13-án ikrei születtek, Katalin és Ferenc.
Gyermekei visszaemlékezései szerint: „Édesapám valamelyik munkás sakk-körben játszott és 1944. március 19-én, vasárnap még én kísértem el a Baross utcába sakkozni. Gyalog mentünk és hallottunk a nácik éjszakai bevonulásáról. Később tudtam meg, hogy ő is bujkált, egészen 1945. január 18-ig, amikor a nyilasok agyonlőtték.”
Valamivel később, még 1944. március 25-én történt, hogy a Gestapo az egész családot elhurcolta pasaréti, Csopaki utcai otthonukból. Előbb a Rökk Szilárd utcai toloncházba, majd a kistarcsai internáló táborban lévő, az SS fennhatósága alatt álló úgy nevezett túszok pavilonjába kerültek, ahol már mintegy 280 prominens személyiséget, gyáriparost, politikust, ügyvédet tartottak fogva. 1944 áprilisában elkezdődtek, majd júniusban bár „szabálytalanul”, de innen is folytatódott a deportálás Auschwitzba. Szeptemberben Lakatos Géza lett a kormányfő, akinek intézkedésére a Belügyminisztérium 1944. szeptember 28-án a Gestapo intenciója ellenére szabadon engedte a Kistarcsán még megmaradt 220 túszt.
Szegő Béla bár kiszabadult a kistarcsai internálótáborból, ám a nácik továbbra is körözték őt. Feleségét, Vida Ilonát a Magyar Királyi Belügyminisztérium rendelkezése értelmében 1944. szeptember 6-i szabaduló levele tanúsága szerint kiengedték a kistarcsai kisegítő toloncházból, de utasították, hogy haladéktalanul jelentkezzen a gettóban a Magyarországi Zsidók Szövetsége Ideiglenes Intézőbizottságánál (Bethlen tér 2.).
Az ikrek sorsa itt kettévált, Szegő Katalin a Kasztner vonattal Genfbe került, ahol 1945. július 28-án feleségül ment a Budapestről származó dr. Gottesmann Lajoshoz (a későbbiekben Leopold Ludwig), Kasztner Rezső munkatársához. Izraelbe költöztek, ahol 1949-ben lányuk született, Gabriella, aki fiatalon, 26 évesen meghalt. Egy egyéves kislányt hagyott maga után.
Szegő Ferenc a szabaduló levél értelmében szeptember 20-án szintén a Bethlen téri gettóba került, ahol a Nemzetközi Vöröskereszt Szükségkórházában segédkezett betegápolási, szeméthordási és temetkezési munkákban, de titokban részt vett okirathamisításban is a menekülők segítése érdekében.
Az Országos Nyugdíjintézet 1958-ban kelt kimutatása szerint nyugdíjának folyósítását kisvártatva megszakították, nyugdíja „azért szűnt meg, mert a deportálásból nem tért vissza”. Pasaréti házát bombatalálat érte, vagyona kezelőjének 1946. január 28-án az árvaszék 52910/1-1946 számú véghatározatában túlélő feleségét jelölte ki. Az indoklás szerint azért, mert egy évet meghaladó idő óta ismeretlen helyen tartózkodik.
A házaspárnak még 1921. május 13-án ikrei születtek, Katalin és Ferenc.
Gyermekei visszaemlékezései szerint: „Édesapám valamelyik munkás sakk-körben játszott és 1944. március 19-én, vasárnap még én kísértem el a Baross utcába sakkozni. Gyalog mentünk és hallottunk a nácik éjszakai bevonulásáról. Később tudtam meg, hogy ő is bujkált, egészen 1945. január 18-ig, amikor a nyilasok agyonlőtték.”
Valamivel később, még 1944. március 25-én történt, hogy a Gestapo az egész családot elhurcolta pasaréti, Csopaki utcai otthonukból. Előbb a Rökk Szilárd utcai toloncházba, majd a kistarcsai internáló táborban lévő, az SS fennhatósága alatt álló úgy nevezett túszok pavilonjába kerültek, ahol már mintegy 280 prominens személyiséget, gyáriparost, politikust, ügyvédet tartottak fogva. 1944 áprilisában elkezdődtek, majd júniusban bár „szabálytalanul”, de innen is folytatódott a deportálás Auschwitzba. Szeptemberben Lakatos Géza lett a kormányfő, akinek intézkedésére a Belügyminisztérium 1944. szeptember 28-án a Gestapo intenciója ellenére szabadon engedte a Kistarcsán még megmaradt 220 túszt.
Szegő Béla bár kiszabadult a kistarcsai internálótáborból, ám a nácik továbbra is körözték őt. Feleségét, Vida Ilonát a Magyar Királyi Belügyminisztérium rendelkezése értelmében 1944. szeptember 6-i szabaduló levele tanúsága szerint kiengedték a kistarcsai kisegítő toloncházból, de utasították, hogy haladéktalanul jelentkezzen a gettóban a Magyarországi Zsidók Szövetsége Ideiglenes Intézőbizottságánál (Bethlen tér 2.).
Az ikrek sorsa itt kettévált, Szegő Katalin a Kasztner vonattal Genfbe került, ahol 1945. július 28-án feleségül ment a Budapestről származó dr. Gottesmann Lajoshoz (a későbbiekben Leopold Ludwig), Kasztner Rezső munkatársához. Izraelbe költöztek, ahol 1949-ben lányuk született, Gabriella, aki fiatalon, 26 évesen meghalt. Egy egyéves kislányt hagyott maga után.
Szegő Ferenc a szabaduló levél értelmében szeptember 20-án szintén a Bethlen téri gettóba került, ahol a Nemzetközi Vöröskereszt Szükségkórházában segédkezett betegápolási, szeméthordási és temetkezési munkákban, de titokban részt vett okirathamisításban is a menekülők segítése érdekében.
 |
| Szegő Ferenc 1940-ben |
Itt történt, hogy december 28-án az egykori minorita szerzetes, Kun páter vezette nyilasokból és sváb SS legényekből álló vegyes alakulat megtámadta a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló kórházat. Sok orvost, ápolónőt és beteget a Wesselényi utcai iskola épületébe hurcoltak, majd két napra rá lemészároltak. Kun páter papi öltözetben, fegyverrel a kezében „Krisztus szent nevében” vezényelt tüzet a zsidókra
Apámnak Szegő Ferencnek még az elején sikerült megszöknie a kivégzőosztag elől, visszatért a gettóba, amely 1945. január 16-án szabadult fel. Sosem volt képes a holokausztról vagy háborús emlékeiről beszélni. 1961 júliusában azonban egy önéletrajz szerű visszaemlékezést írt nem tudni milyen szándékkal „…egyelőre csak magamnak írom fel jegyzetként -- fő hangsúllyal a származási kérdésekre, és olyan momentumokra, melyek a szokványos életrajzokban nem szerepelnek. Emlékek szerepelnek a múltból és tények a közelmúltból, melyek valósabban alakíthatják egy ember értékelését, mint a mendemondák. Vagyis: Budapesten születtem 1921-ben. 1931-től középiskoláimat a Budapesti Eötvös József Gimnáziumban végeztem és ott is érettségiztem. Főiskolai tanulmányaimat 1940 és 1945 között a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem vegyészeti fakultásán folytattam, majd 1946-tól 1948-ig a Budapesti Műszaki Egyetem Organikus Kémiai tanszékén tudományos munkatársként dolgoztam dr. Zemplén Géza akadémikus mellett. 1952-ben a Budapesti Műszaki Egyetem esti tagozatára hívtak, ahol 1956-ig a „szerves preparatív gyakorlatok” és a „szerves analitikai gyakorlatok” című tantárgyak levezetésében működtem közre meghívott tanársegédként. 1951-ben a Finomvegyszert készítő Kisszövetkezet alapító tagjaként beléptem a szövetkezetbe és vegyészmérnöki beosztásban dolgozom, mint a szerves készítmények telepének vezetője.
1944 márciusának végén a németek bevonulása után a Gestapo internáló táborába vittek. Sok viszontagság után 1944 szeptemberében szabadultam. Egy félig lebombázott Benczúr utcai házban rejtőztem el. Rajtam kívül még többen is – katonaszökevények és üldözöttek – bujkáltak az épületben. Egyik éjjel kiabálásra ébredtem és a lépcsőház felől lábdobogást és időnként hangos, izgatott vitatkozást hallottam, majd újra sűrű, nehéz csend lett. Nem volt kétségem, nyilasok kutatják át a házat. Kívülről bezártam az ajtót és már hallottam is, hogy jönnek az emeletre. A bezárt ajtó mögül még hallottam az ott felejtett ébresztőórám árulkodó ketyegését, de nem volt már időm visszamenni érte. Végig tapogatóztam a belső folyosón miközben még sokáig hallottam -- mintha a fejemben szólna -- az óra ketyegését, és hallom még ma is, gyakran álmomból felriadva. Kiértem az emelet egy szabad, igen romos részére. Az életösztön valami különös erőt adott, mert fel bírtam magam után húzni az emeletnyi falétrát, elvágva ezzel minden járható kapcsolatot köztem és üldözőim közt, akik az árulkodó ketyegés nyomán rejtekhelyemet felfedezték. Tudták, hogy kell még valakinek a közelben lennie, és még sokáig kutatták hangoskodva a területet. Én csak attól féltem, hogy a decemberi hajnalban a nyilasok meghallják a hidegtől vacogó fogaim neszét. Végül azonban elvonultak, maguk előtt terelve azokat, akiknek nem volt olyan szerencséjük, mint nekem. Nemsokára puskaropogást hallottam az utca felől... nem kísérték őket sokáig!
Ezután a Bethlen téri szükségkórházba kerültem, ahol okmányhamisítással segítettem a kórház ápoltjainak és menekültjeinek iratokkal való ellátását. Egy éjszaka a nyilasok kihajtottak mindenkit az udvarra, zseblámpával mindenkinek az arcába világítottak, így kiválasztottak 15 embert, köztük engem is. Rögtön megszöktem a tarkón lövés elől, rajtam kívül csak egy barátom menekült meg, akinek az arcán bement a golyó, és a nyitva maradt száján át távozott. Meztelenül visszaszökött a kórházba, mint később elmesélte, a visszafelé vezető úton éjszaka több házba is bezörgetett, vérző fejjel próbált valami ruhát kérni, de sehol nem adtak neki.
***
Ennek az írásnak a bevezetőjében említett származási kérdések azt gondolom nem annyira zsidó származásról szóltak, hanem a sokkal inkább „osztályidegennek” bélyegzett származásról. Szegő Ferencet az ötvenes években a munkahelyén feljelentették, mivel -- mártírhalált halt -- apja a háború előtt gyárigazgató, és a Gyáriparosok Szövetségének tagja volt. Emiatt gyakran mentegetőznie kellett. Az üldöztetés a háború után is tovább folytatódott.
Tehetsége azonban jó ideig megvédte a nyílt támadásoktól. 1946-tól 1948-ig a Budapesti Műszaki Egyetem Organikus Kémiai tanszékén dolgozott tudományos munkatársként. Közben kisiparosként is működött, de üzletét államosították. 1951-től a Finomvegyszer Szövetkezet alapító tagjaként vegyészmérnöki beosztásba került, és dolgozott 1962-ig, majd húsz évig, mint a Ferrokémia Ipari Szövetkezet főtechnológusa, főmérnöke, később műszaki-gazdasági tanácsadója volt. Húsz év múltán, 60 évesen a rendszeres zaklatások miatt elhagyta a céget, majd pedig -- mivel egész élete során lelkes híve volt a szövetkezeti mozgalomnak -- ismét szövetkezetnél -- 1988-ig a Politúr Vegyipari Szövetkezet és a Mikrokémia Ipari Kisszövetkezet -- helyezkedett el műszaki gazdasági tanácsadóként.
1966-ban vegyész doktori címet szerzett, majd a Munkaügyi Minisztérium az ipari és közfogyasztási szerves kémiai készítmények szakértőjeként felvette őt a hivatásos szakértők listájára. Folyamatosan dolgozott továbbá a Licencia Találmányokat Értékesítő Külkereskedelmi Vállalatnál, a Borsodsziráki és Sajóvámosi Ipari és Mezőgazdasági Szövetkezetnél, a várpalotai Dolokémia Vállalatnál, valamint Bergben az Irichema GmbH osztrák cégnél.
2008-ban bekövetkezett haláláig szakterületén több mint harminc, az Országos Találmányi Hivatal által szabadalomként lajstromozott találmány és eljárás (ragasztók, édesítőszerek, rozsdátlanítók, mosószerek, festékek, tisztítószerek, szigetelőanyagok, kozmetikai szerek stb.) feltalálója, illetve szabadalmasa volt. 1977-ben elnyerte a „Kiváló feltaláló” kitüntetés arany fokozatát. Ugyanakkor sorozatos zaklatások érték, legtöbbször legismertebb találmánya (a Technokol Rapid) miatt, melynek belélegzése vagy egyéb nem rendeltetésszerű használata hallucinogén tüneteket okozott. Később ugyanezen szabadalom tulajdonjoga miatt támadták, majd négy évvel halála után a szabadalmakat, a védjegyeket és gyártási jogokat, sőt az egész Ferrokémia Kft.-t egy szintén magyar tulajdonban levő részvénytársaság szőröstül-bőröstül megvásárolta az egykori szövetkezeti tagoktól és ma több milliárdos éves bevétellel prosperál.
Szegő Ferenc emlékére 2011-ben alapítványt hoztam létre kettős céllal. Egyrészről feltalálói munkásságának összegzése, eredményeinek ismertetése kutatásainak továbbfejlesztése, másrészről a természettudományi oktatás és a felsőoktatás anyagi-erkölcsi támogatása céljából -- főként pályázatok kiírása, díjak odaítélése által. E célok megvalósítása érdekében pályázatokat hirdettünk természettudományi, műszaki tanulmányokat folytató diákok számára elsősorban szakdolgozatok, TDK/OTDK dolgozatok, diplomamunkák ösztönzésével, és jutalmakat osztottunk.
Szegő Ferenc emlékére 2011-ben alapítványt hoztam létre kettős céllal. Egyrészről feltalálói munkásságának összegzése, eredményeinek ismertetése kutatásainak továbbfejlesztése, másrészről a természettudományi oktatás és a felsőoktatás anyagi-erkölcsi támogatása céljából -- főként pályázatok kiírása, díjak odaítélése által. E célok megvalósítása érdekében pályázatokat hirdettünk természettudományi, műszaki tanulmányokat folytató diákok számára elsősorban szakdolgozatok, TDK/OTDK dolgozatok, diplomamunkák ösztönzésével, és jutalmakat osztottunk.
***
Visszatérve a holokauszt történetéhez 1945 végén a családot felkereste Fabiny Miklós, aki elmondta: Szegő Bélát 1945 januárjában a nyilasok bujkálás közben elfogták és a Lipót körúti nyilas házba kísérték. Itt fény derült zsidó származására és arra, hogy korábban a Gestapo foglya volt, ezért átkísérték annak parancsnokságára a vele egyidőben elfogott Fabiny Miklóssal együtt. Egy napig itt tartották fogva, majd egy kivégző különítmény jött érte. Hasonló vallomást tett Ádám Károly, hozzátéve, hogy másnap a holttestét is látta. Szegő Béla halottá nyilváníttatását családja dr. Kelemen Sándor képviselete alatt 1946. március 30-án kezdeményezte a Budapesti Törvényszéken. Pasaréti házát bombatalálat érte, vagyona kezelőjének 1946. január 28-án az árvaszék 52910/1-1946 számú végítéletében feleségét rendelte el. Az indoklás szerint azért, mert egy évet meghaladó idő óta ismeretlen helyen tartózkodik.
Vida Ilona egy darabig férje vagyonát gondozta, majd miután a család egykori, Csopaki utcai otthonát államosították 1950. július 20-án kivándorolt lánya után Izraelbe, ahol Haifán telepedett le. Szegő Ferenc 1950 és 1956 között szintén kérelmezte több ízben is a kivándorló útlevelet, de mindannyiszor elutasították. Évekig nem látta édesanyját és nővérét, a család hosszú időre széthullott. Aztán tett még egy utolsó kísérletet. A forradalom idején sokan emigráltak úgy, hogy átlépték az akkor nyitott osztrák határt. Ő is elindult éjszaka gyalog a feleségével, karján fél éves gyermekükkel (velem), de végül soha ki nem derült okok miatt félúton visszafordultak.
Szegő Krisztina, Budapest, 2024