Emlékőrző családtörténet
A Kollmann család
Apukám, Szilágyi Tamás emlékére
Apukám, Szilágyi Tamás (1946–2023) nagymamámmal, Adler Sarolta Veronikával (1921–1991) együtt igazi emlékőrző-emlékgyűjtő típusú ember volt. Ahogy az lenni szokott, kettőnk kapcsolatát sok konfliktus övezte. A halála előtt azonban a családi örökség átadása alkalom lett a békekötésre, az igazi közeledésre, a teljes megnyugvásra. Hosszú órákat ültem mellette jegyzetelve, sokszor telefonon mondott el dolgokat és mindig nagy izgalommal hívott, hogy ez is eszébe jutott és persze még az is. A fényképek hátoldalára ráírtam az apukám által diktált neveket, feljegyzésekkel láttuk el az anyakönyvi kivonatokat, leveleket. Csak nagyon kevés történet volt számomra új, tulajdonképpen már mindegyikkel találkoztam korábban, de a szereplők, az események, a hozzájuk tartozó dokumentumok és fényképek csak ezekben a beszélgetésekben kerültek a helyükre. Tudtam is és éreztem is, hogy amit most nem kapok meg, az apukámmal együtt vész el örökre.
És apukám nemcsak emlékőrző-emlékgyűjtő ember volt, hanem nagy mesélő is. Egészen kicsi korom óta mesélt nagynénikről, nagybácsikról, nagyszülőkről, unokatestvérekről. Anélkül, hogy ismertem volna őket, velük, köztük nőttem fel. Családunk története, pontosabban, családom apai ágának története nem egy klasszikus befejeződésű holokauszt-történet. Mondhatnám: a családnak szerencséje volt, ám ezzel leegyszerűsíteném mindazt, amin átmentek. Tény viszont, hogy a háborút mindannyian túlélték.
Nyilván emiatt is tudott apukám oly sokat mesélni. Mert a történetekben ugyan ott volt a félelem és a fájdalom, de szerencsére nem volt ott a pótolhatatlan veszteség. Köszönhető mindez nagymamám három nagybátyjának. Közülük kettőnek sok pénze és kiterjedt kapcsolatrendszere volt, egynek pedig hatalmas bátorsága. Az ő életükön keresztül szeretnék betekintést adni a Kollman-Adler-Szilágyi-Siklósi család történetébe.
A Kollman család Nyitra megyében, Vágfarkasdon élt. Kollman Simonnak és feleségének, Gerstl Júliának (1860–1921) tíz gyermeke született az 1800-as évek végén: Adolf (Antal András), Karolina (Lina), Elza, Szidónia (Szidi), Lotti, Regina, Károly, Irma, Margit (Manci) és Ármin (András, Bandi bácsi).
Sokat nem tudok az ottani életükről. Apukám szerint Kollman Simon kereskedő volt, az újabb információk szerint viszont a család tagjai valószínűleg jómódú kocsmárosok voltak. Egy-két fennmaradt fotó többet mutat az életükből. Az egyik képen egy udvaron látjuk a szülőket a hét lányuk közül öt körében. A család ünnepi öltözetben van, talán mert aznap érkezett hozzájuk a fényképész, vagy talán éppen azért érkezett a fényképész, mert valami jeles napot ünnepeltek. Kollman Simon kalapban ül, nyakkendőben, illetve, ha jól látom csokornyakkendőben, ingben, kabátban. Bajusza szélesen terül el az arcán. Felesége, Júlia zárt, fekete öltözékben. Mind az öt lány csinosan, divatosan öltözve, hajuk kontyba fogva, masnival díszítve. Dédnagymamám, Lina, a bal szélen édesapjához egészen közel dőlve mosolyog a kamerába. A lányok nyakában gyöngysor, fülükben fülbevaló.
A fényképen látszik, hogy egy tornácos ház udvarán ülnek. Nyári nap lehetett, a ház ablakai nyitva vannak, a háttérben lévő nagy fán sok a levél. A tornácon nagy asztal, körülötte székek. Hej, de szeretnék ott ülni velük, és vendégségben lenni náluk!
Kollman Simon egyik testvére, Kollman Sarolta szintén Vágfarkasdon Adler Henrikhez ment feleségül, ebből a házasságból született öt gyerek: Jakab Jenő, Lina, Teréz, Dávid Dezső, Berta. Közülük az egyik, Adler Jenő Jakab a dédnagyapám. Megmosolyogtatóak az első világháborúból küldött képeslapjai, ugyanis a hét Kollman lány közül először Lottinak, majd Szidinek küldött szenvedélyes üzeneteket, a legvégén viszont Linát, a dédnagymamámat vette feleségül.
A legfiatalabb Kollman gyermek Ármin (András, Bandi bácsi) volt. Tőle két önéletrajz maradt fenn. Az egyiket kézzel írták, ez lehetett a géppel írt hivatalos változat piszkozata. A két önéletrajz stílusában és adataiban is eltéréseket mutat. Én mindenesetre megpróbálom a dokumentumok alapján a legpontosabban rekonstruálni Ármin életét. Saját felmenőiről csak egy mondatot találtam az írásában, mégpedig azt, hogy az „Urgroßvater” (dédapa) német származású volt és Magyarországon nősült. Ármin az elemi iskolát Vágfarkasdon végezte. A négy polgárit Galgócon, majd Pozsonyba került a Felsőkereskedelmi Akadémiára, és ott is érettségizett 1917-ben. (A testvérek közül többen is Pozsonyban tanulhattak, élhettek, egy Lottinak írt képeslap például Pozsonyba lett címezve.) Érettségi után önkéntesként bevonult a „K. u. K.” katonasághoz és tüzér-zászlósként szolgált. 1918-ban leszerelt. A diószegi (Sládkovičovo) cukorgyárban helyezkedett el, gazdasági segédtisztként. 1921 augusztusáig dolgozott ott. Akkor ugyanis a csehek behívták katonának, de nem szeretett volna újra katona lenni. Hazament Budapestre. Hiszen a Kollman – és az Adler család is – ekkora már elhagyta Vágfarkasdot.
Sokáig azt hittem, hogy a trianoni döntés hatására hagyták el szülőfalujukat. Sajnos nem maradtak fenn dokumentumok az átköltözésről, de valószínűsíthető, hogy már korábban eljöttek. Mindenesetre a nagymamám, Adler Sarolta Veronika (Vera), Kollman Lina és Adler Jakab Jenő elsőszülött lánya 1921 áprilisában Budapesten született. Őt követte 1923 novemberében Adler Júlia (Juci), aki a már a fővárosban elhunyt nagymamáról kapta a nevét. (Gerstl Júlia 1921. augusztus 22-én, Budapesten halt meg. Az ő sírja a legrégibb a Kozma utcai temetőben azon sírok közül, ahová járunk.) Apukámmal sokat találgattuk, hogy vajon a Kollman és Adler család együtt jött-e el Vágfarkasdról, de erre nem találtunk választ. Mindenesetre Adler Jakab Jenő 1916-ban tábori képeslapot írt édesapjának, Adler Henriknek és ezt már Budapestre címezte.
A Kollman család Kispestre költözött a Sárkány utca 120-ba. Az Adler család lakcíme Szövetség utca volt. A Kollman lányok az anyakönyvi kivonatok alapján az 1920-as években mentek férjhez. Egyik kedvenc fényképemen – amely Kollman Irma és Lajta Ernő esküvőjén 1926-ban készült –, majdnem az egész család látható.
Kollman Irma és Lajta Ernő esküvői képe 1926
(Ahhoz képest, hogy – amint látni fogjuk – mennyire nehéz volt az 1926-os év a Kollman fivérek számára, nyugodtan néznek a kamerába.) Az egyetlen gyermek a fotón az akkor ötéves nagymamám, aki a nagypapája, Kollman Simon ölében ül. Az öreg ünnepélyes öltözetben, öltönyben, mellényben, nyakkendőben, zsebórával a gomblyukában látható, teljesen kopaszon és a társaság többi férfi tagjához hasonlóan kalap, kipa nélkül. (Ebből arra következtetek, hogy nem éltek vallásosan.) A fotó elegánsan öltözött társaságot mutat. A Kollman lányok közül a képen látható Szidi és férje, Schrötter Mór, aki egy biztosító társaságnál dolgozott (a Fonciére Általános Biztosítóintézetnél, ahol Schrötter Vilmos cégvezető pénztárfőnök volt). Ott van Elza és férje, Frey Miksa is, aki malomigazgató. Regina és férje, Sidon Simon, a kóser mészáros. Margit és férje, Poldi, aki szintén magas tisztséget töltött be, bár pontosan nem tudjuk milyent, de valószínűleg a bányaiparban. Dédnagymamám, Lina, illetve Lotti nincsenek a képen.
Apukám mindig azt mesélte, hogy a három Kollman fiú közül csak Ármin (Bandi bácsi) nősült meg, a háború után Kuzma Emmát vette feleségül. Kollman Adolf és Károly agglegényként szerepel a családi történetekben, nyilván nem véletlenül. A feleségül vett testvérpárról és a házasságuk miértjéről úgy látszik nem szívesen beszéltek. Sajnos azokat az információkat, melyeket nemrég találtam meg róluk, apukám már nem ismerhette.
A fenti családi fényképen viszont Adolf és Károly felesége is rajta van. A bal szélen látható Károly és felesége. A felső sorban balról jobbra a negyedik alacsony férfi Adolf. Felesége átlósan előtte, Kollman Simon mellett ül.
1925. augusztus 25-én az Est című újságban az alábbi pár sor jelent meg: „Házasság: Leveleky Luluka (Julianna) földbirtokosnő Levelek-Harangodpuszta és Kollman Adolf az Avena R. T. vezérigazgatója Budapest házasságot kötöttek. Minden külön értesítés helyett.” Károly pedig feleségül vette Leveleky Magdolnát.
A korabeli újságok segítségével rekonstruálhatjuk a miérteket is. Kollman Adolf, mint az Avena Rt. vezérigazgatója belekeveredett az 1924-es évtől hatalmas botránnyá nőtt szénapanama ügybe. Az újságok figyelemmel követték az egész magas körökig elérő megvesztegetési botrányt. Kollman Adolf neve napokig előkelő helyet foglalt el a hazai hírekben, 1926. július 26-i letartóztatását pontosan dokumentálták. A Pesti Hírlap 1926. július 27-én így írt róla: „Megvesztegetés bűntette miatt tartóztatták le az Avena vezérigazgatóját. (…) Számvivő tűzmesterből lett vezérigazgató a szénapanama miatt letartóztatott Kollman Adolf (...) Kollman Adolf vasárnap óta a Markó-utcai fogház lakója. Egyszerű kishivatalnokból küzdötte fel magát vezérigazgatóvá. (...) A háború előtt Vágújhelyről került Budapestre. A Grünwald Testvérek és Schiffer cég ercsi bérgazdaságának egyszerű gazdasági tisztviselője volt a vágujhelyi kocsmáros két polgári iskolát végzett fia. Szerényen élt Ercsiben Kollman, pontos és megbízható tisztviselő volt. Amikor 1914-ben kitört a háború, mindjárt berukkolt és néhány hónappal később már a négyes tábori tüzérezred számvivő-tűzmestere volt. Nagy lendülettel intézte a tüzérezred gazdasági ügyeit, és mint számvevő-tűzmester tevékeny részt vett a szükséges nagy mennyiségű takarmány és élelmiszercikk beszerzésben. Kollman Adolfnak módja volt összeköttetést találni azokkal a kereskedőkkel és hadiszállítókkal, akiktől az ezred részére szükséges élelmiszert, valamint szénát és zabot vásárolták. A háború alatt nagyon ügyesen látta el Kollman Adolf katonai hivatalát. Hosszú ideig az ezred törzsirodájában vezette a gazdasági ügyeket, majd a fronton is azokat intézte. A harctéren is állandóan a szállításokkal volt elfoglalva és mire vége lett a háborúnak, Kollman Adolf vagyonos emberként vetette le magáról a tűzmesteri egyenruhát.”
„A háború alatt megismerkedett Quittner Alfréd hadnaggyal. A háború befejezés után Quittner Alfréd társult vele. A társaság részére az összeköttetéseket az ehhez nagyszerűen értő Kollman szerezte meg és már a forradalmak alatt nagyban szállították a katonaság részére a zöldséget, a burgonyát és a szénát. Amikor a nemzeti hadsereg nagyarányú szervezési munkálatai folytak, Kollman Adolf már ott tevékenykedett, ott is összeköttetéseket szerzett és szállítója lett a katonai kincstárnak is. Két évvel ezelőtt a Quittner és Kollman céget likvidálták és a cégtársak különváltak. Már nagy vagyona volt, amikor azt a tőzsdei konjunktúra idején megsokszorozta. Fényűző lakást rendezett be magának, barátnőket tartott és Budapesten mindenütt ismeretes volt elegáns autója. Megalakította másfél évvel ezelőtt az Avena Mezőgazdasági Termény- és Állatértékesítő Részvénytársaságot és fényes összeköttetéseit azzal bizonyította be, hogy a részvénytársaság igazgatóságának tagjaiul sikerült a társadalmi élet sok előkelőségét megnyernie. A tüzérmesterből lett részvénytársasági vezérigazgató most még nagyobb lendülettel vetette reá magát a kincstári szállításokra. A katonaság részére a szükséges mindennemű terményszállítási pályázatoknál ott volt az Avena ajánlata is, és az Avena nagyon sok esetben meg is kapta a kért megrendeléseket.”
A Pesti Napló 1926. július 26-i számában hosszú cikkben foglalkozott az üggyel. Ebből idézek: „A további nyomozás pedig kiderítette, hogy a második 20 milliárdos értékű nagyobb szállítás körül történt megvesztegetésekben Kollmann Adolfnak jelentős szerepe van. Kollmann érdekes háborús és konjunkturális karriert futott be. (...) A háború alatt ügyesen kihasználta a kínálkozó konjunktúrát, vagyonosodni kezdett és Quittner Alfréd gabonakereskedővel közös céget nyitott, amely a Quittner és Kollmann név alatt működött. Ide a cégbe rajta kívül fivére (Károly) is betársult. A Quittner és Kollmann cég igen ügyesen dolgozott, hadiszállításokat kapott és a szerencse annyira kedvezett neki, hogy rövid idő múlva Pest környékén már szeszgyárat is felállítottak. A háború után az utóbbi évek egyik nagy gabonatőzsdei krachja érzékeny károsodást jelentett a cégnek. Kollmann nagy kontreminor volt (olyan személy, aki az árak esésére spekulál. – A szerk.) és ezen rajtavesztett. Külön is váltak, Quittner újból egyéni céggé alakult, Kollmann pedig tovább dolgozott és később megalapította az Avena Mezőgazdasági Részvénytársaságot. Kollman a Futurának is dolgozott. (...) Kollmannt azelőtt dúsgazdagnak ismerték, később azonban, amikor a Futurával való differenciái nyilvánosságra kerültek, azt beszélték róla, hogy súlyos nehézségekkel küzd és gondjai vannak. Ez után körülbelül egy évvel egy gazdag szabolcsi földbirtokos két lányát vette el feleségül a két Kollman fivér, akikkel nagy hozományt kaptak. (...) Kollman Adolf nagy ügybuzgalommal látott hozzá az Avena ügyeinek intézéséhez, különösen mióta anyagilag újból révbe jutott.”
Kollman Adolfot 1926. augusztus 27-én 200 millió korona óvadék ellenében szabadon bocsátották. Az óvadékot még annak kiszabása napján letették érte, másnap már kinn is volt. A szintén ez ügybe keveredett „kollégájáért” csupán 50 millió korona óvadékot szabtak ki. Vajon Adolf miért „ért” ilyen sokat?
Házasságuk kimenetelét nem ismerjük, mindenesetre Károly is és Adolf is egyedül, illetve szüleivel közös sírban nyugszik a Kozma utcai temetőben.
A családban még egy legenda terjedt el a Kollman fiúkkal kapcsolatban. Kislány koromban a Kresz Géza utcába nagymamámhoz minden héten egyszer eljött Frida néni (Gál Frida). Ő már nagyon öreg volt, 90 éven felüli. Nagymamám kosztosa volt. Egy héten egyszer jött ebédelni, ezen kívül nagymama fagylaltos dobozokba gyűjtötte neki a megmaradt ennivalót, amit a hét többi napján fogyasztott el. Frida néni volt a Kollman fiúk titkárnője, vadabb elképzelések szerint valamelyik fiú szeretője. Nagymamám mindenesetre Frida néni haláláig törődött vele.
Az újsághírek és a fennmaradt dokumentumok alapján a Kollman család hamar kiheverte a nehéz időszakot. 1927. április 1-én a Magyarország című újságban jelent meg „Az Avena volt igazgatói bérbe vették a Károlyi-hitbizomány káposztásmegyeri téglagyárát” című cikk. Ez volt az a tevékenységük, melyről a családi történetek alapján is többet tudunk, illetve szerencsésen (erről még később bővebben lesz szó) több dokumentum is megmaradt. Ilyen például a Cégalapítási okirat. Ebből kiderül, hogy a “Káposztásmegyeri Mészhomoktéglagyár és Mészégető bérlete Rt.” 1927. március 1-én alakult meg. A néhai gróf Károlyi István által alapított gyárat, amely Újpesten, a Váci út 95. szám alatt volt található, gróf Károlyi Lászlótól bérelték. A közjegyzőnél, ahol a bérbevételt intézték, Kollman Adolf (Akadémia u. 7. lakos) és Kollman Károly (Lázár utca 8. lakos) jelent meg. A részvénytársaság nevében a bérbeadó neve nem szerepelhetett, viszont a cégnévben a bérleti jogviszonynak világosan és feltétlenül ki kellett tűnnie. Egy fennmaradt dokumentum a 18 részvényes nevét és tulajdoni hányadát tartalmazza. A főrészvényes Kollman Adolf (fatermelő, gazdálkodó) volt, kisebb hányaddal Károly (fatermelő) és egészen csekély részvényhányaddal Ármin (András, Bandi bácsi) (gazdálkodó) rendelkezett. Érdekes adalék, hogy a cégalapításnál Kollman Károlyné, született Leveleky Magdolna úrnő (Lázár utcai lakos) illetve édesanyja, dr. Lakatos Ernőné, született Majzler Margit úrnő vállalt kezességet. A gyár 1927. július 15-én kezdte meg működését.
 |
| A káposztásmegyeri Mészhomoktéglagyár és Mészégető Bérlete Rt. alapító okirata 1927 |
Az alapító okirat 230 oldalnyi szövege kézzel íródott, egyetlen áthúzást tartalmaz, igaz azt 230 oldalon keresztül következetesen: a Kollmann névről minden esetben lehúzták a második „n”-t.
Az okirat a téglagyár, a „használhatóságában megkérdőjelezhető” mészégető és a használaton kívüli üveggyár teljeskörű leírását tartalmazza, helyrajzi rajzokkal kiegészítve, pontos eszköz- és épületleírásokkal, továbbá a belső vasúti vágányzat (melyet a szomszédos Angol–Magyar Cérnagyár Rt. is használhatott), illetve az utak és az uradalom használatára vonatkozó szabályokkal. Az ipartelep területén két különálló házban munkáslakások és tisztviselő-lakások voltak (ez utóbbiak egyikében lesz a későbbiekben nagymamámék lakhelye), illetve „római katolikus jellegű uradalmi iskola” is működik. A bérlő kötelessége a munkásai iskolaköteles gyermekeinek létszámával arányban támogatni az iskola fenntartását. A fürdő az üveggyár leendő bérlőivel, dolgozóival közös használatú volt páros-páratlan napos leosztásban. Az iparterületet eleinte őt évre bérelték.
A gyár működéséről képet kaphatunk egy 1938 májusában vitéz Endre László alispánnak írt levélből, amely egy, a cég szerint alaptalanul megtámadott, telepengedély kapcsán keletkezett. „Néhai gróf Károlyi László, jelenleg dr. gróf Károlyi István ezen szóban forgó üzemei csekély 30 évvel ezelőtt kezdték meg működésüket Újpesten. Vállalatunk az utolsó 10 év alatt nemcsak munkások százait tartotta el – akik egytől-egyig Méltóságos Urunk vármegyéjének lakói – hanem adók és egyéb közterhek címén igen jelentékeny összegeket szolgáltatott be Újpest városának. A vármegyében lakó munkásoknak munkabér címén kifizettünk mintegy 1,650.000 pengőt, Újpest városának forgalmiadó címen 238.000-et, közadók és egyéb adók címen 217.000-et, az Államvasutaknak fuvardíj címen 1,350.000-et. Az itt felsorolt pár adatból Méltóságos Alispán Úr is képet alkothat vállalatunkról. És ezen vállalatot akarja a szénsavkartell minden törvényes alap és jog mellőzésével és minden néven nevezendő eszköz felhasználásával lehetetlenné tenni.”
Egy 1940. február végi adóellenőrzési jegyzőkönyv szerint „A részvénytársaság kereseti tevékenysége mészhomoktégla-gyártásból, mészégetésből, ásványőrlésből, hő- és hangszigetelő lemez gyártásból, szénsav és vegyészeti (púder) gyártásból és alabástrom díszműáru gyártásából áll. (…) A téglagyár és a mészégetővel kapcsolatos épületek és gépi berendezések bérlet tárgyát képzik, míg a mészkőbánya, az ásványőrlő, az isolor (izolátor. A szerk.), a vegyészet és szénsav üzemek esetében csak az épületek képzik bérlet tárgyát, a gépi berendezés a részvénytársáságé. Az említett épületeket (a cég) az Egyesült Izzó és Villamossági Rt-től bérli, amely bérlet 1942-ben jár le. Tokodon (a cégnek) mészkőbánya bérlete van.”
Mint látjuk, a telephely tulajdonosa változott, de a Kollman testvérek cégének működése változatlanul folyt. Feltételezem, hogy amit lehetett, azt a családon belül próbáltak elintézni. Schrötter Mór, Kollman Szidi férje levélben tesz a biztosításra vonatkozó ajánlásokat, illetve az A-1761-es rendszámú Mercedes Benz autó biztosítását is ő intézi. (Igaz, ez az autó nem a téglagyáré, hanem a Magyar Föld és Erdőbirtokosok Szövetkezeté). Kollman Ármin 1928-tól a Téglagyárban raktárkezelő, bérszámoló tisztviselő. Egy 1948-ból származó igazoláson azt látjuk, hogy Lajta Endre, Kollman Irma fia is a cég alkalmazásában állt. 1942-ben megszűnt Kollman Adolf igazgatósági tagsága és cégjegyzési jogosultsága – gondolom a zsidótörvények miatt.
1935-ben megalapították a cég másik fontos tartóoszlopát, a Magyar Föld és Erdőbirtokosok Szövetkezetét. Ennek az Ó utca 11-ben volt az irodája. Amit erről a szövetkezetről tudok, azt az Országos Szövetkezeti Tanács által már a háború után kikért adatokból tudom. Mint írják „Szövetkezetünk összes könyvei az ostrom alatt megsemmisültek és így az alábbi adatokat a megmaradt iratainkból és emlékezetből állítottuk össze: A szövetkezet megalapítása óta fatermeléssel, faimporttal, állatkereskedéssel és állatexporttal foglalkozik. Kárpátalja és Erdély visszacsatolása előtt nagyobb mennyiségű fűrészárut, tűzifát, faszenet hozott be a megszállt területekről. Erdélyből jármos-ökröket és sovány marhát importált gazdaságok részére. A háború előtt hízott marhákat és hízott sertéseket exportált külföldre. Kárpátalja és Erdély visszatérése után Ökörmező községhez tartozó Nagy-ág folyó völgyben és Felsővisó községhez tartozó erdőségekben vett területeket. Nagy-ág völgyben vízi csúszdát épített. Talpfát szállított a MÁV-nak, tűzifát a fővárosnak. 1943 szeptemberében a tűzifa nagy- és kiskereskedést az akkori kormány megvonta. Huszton és Máramarosszigeten voltak kirendeltségek. Az ökörmezői erdőbirtokon üdülőtelepe is volt. Egyik szövetkezethez sem tartozott. Vezető Konrád András (Kollman Adolf). Anyagi státusza 1944. június 30-án: 1100 hold erdő, 3 db 12 tonnás teherautó, 12 km vízicsúszdával felszerelt erdőüzem, 3 szobából álló berendezett központi iroda, 2 kirendeltségi iroda berendezve, 6 szobából álló üdülőtelep. 3 teherautót elvitték a nyilasok, a kárpátaljai és erdélyi termelés és az ottmaradt berendezések bizonytalanok. Ez idő szerint (a cég?) herceg Esterházy Pálé és gróf Károlyi István erdőbirtokáról szállít a Közellátási Kormánybizottság megbízása alapján tűzifát és haszonfát. Az üzletrész-tulajdonosok magánemberek. A fanagykereskedői engedélyt 1943-ban visszavonták, 1944-ben 4 tisztviselő volt, akik közül 3 katonai szolgálatot teljesített, egy deportálva volt. Tagok száma 15.”
A dokumentumokból látszik, hogy a Kollman fiúk az évek folyamán nevet változtattak, sajnos ennek pontos idejét, okát, illetve, hogy miért a (nem hivatalos) Konrád nevet választották, nem tudom. Kollman Adolf Konrád Antal András lett, Kollman Károly Konrád Károly, Kollman Ármin pedig Konrád András István. Az, hogy a két testvér miért választott azonos vezetéknevet, rejtély. Viszont, ahogy látni fogjuk, ez még sok bonyodalommal, bajjal járt.
Valószínűsítem, hogy 1944 májusában bezárták a gyárat. A vállalat ötven munkása, 120 családtag nevében írt kétségbeesett hangvételű levelet vitéz Dr. Endre László alispánnak [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye] és dr. Pohl Sándor újpesti polgármesternek, hogy amennyiben a gyár bezárásra kerül, őket a közvetlen éhhalál fenyegeti.
Kollman Ármin (András, Bandi bácsi) már említett önéletrajzából tudom, hogy a gyár hadiüzem volt: „Tekintettel, hogy üzemünk, mint hadiüzem szerepelt, nem kellett bevonulnom, fel voltam mentve.” Egy másik dokumentumból kiderül, hogy a gyár később hadszíntérré lett.
A háború után a gyár és a szövetkezet is újra kezdte tevékenységét. Adománykérő nyomtatványok, levelek sokasága maradt fent és Konrád Adolf mindenkinek kiutalt egy kis adományt az Úttörő Mozgalomtól és a Magyar Kommunista Párttól kezdve a Katolikus Lányintézeten, a Krisztus Király Nővérek Társulata Árvaházán keresztül – sokaknak.
Minden próbálkozás ellenére a vállalkozásokat bezárták. „A Káposztásmegyeri Mészhomoktéglagyár és Mészégető Bérlete Rt. 1948 év december 22-én tartott rendkívüli közgyűlésén a vállalat felszámolását kimondta, miután annak létjogosultsága megszűnt, 1949. március 4-én a Szövetkezetet is megszüntették.
Mindeközben hogyan élhetett a család többi tagja, elsősorban nagymamámék, Vera, Juci és édesanyjuk, Lina? Gyerekkoromban sokat jártunk Gödre autóval a 2-es úton. A Megyeri Csárdánál nagymamám mindig jobbra nézett és rámutatott a már nem létező gyár területén még mindig meglévő két, egymás mellett álló, egymáshoz nagyon hasonló házra: a gyár főtisztviselői, illetve igazgatósági épületére. Az ipartelepen – amely, mint mondtam – hadszíntér volt és ezért az építményei súlyosan megrongálódtak, 1947 júliusában kárfelmérést tartottak, beleértve a két házat is. Ebben a dokumentumban találtam leírást ezekről. A főtisztviselői lakóházban volt két háromszobás lakás, előszobával, konyhával, fürdőszobával, kamrával, WC-vel és zárt verandával. Mindkét lakás teljesen be volt rendezve bútorokkal, háztartási edényekkel, képekkel, szőnyegekkel és csillárokkal. És mindkét lakás teljesen ki lett fosztva. Az igazgatói lakóház ötszobás volt mellékhelységekkel, a főtisztviselői lakáshoz hasonlóan teljesen berendezve, de sokkal jobb, értékesebb kivitelben. És – ugyancsak a főtisztviselői lakóházhoz hasonlóan – ez is teljesen ki lett fosztva.
Itt éltek nagymamámék, Kollman Lina és férje, Adler Jenő Jakab, továbbá a dédnagyapám, aki 1937-ben hunyt el. A Kollman testvérek gondoskodtak özvegyen maradt dédnagyanyámról és két lányáról. Nagymamám és apukám elmondása alapján tudom, hogy nagymamámék Kollman Adolffal laktak együtt az igazgatósági házban. A háztartást Kollman Lina vezette, feltételezem, hogy amikor – már az én gyerekkoromban – nagymamám minden nap 12-13 személyre főzött, az anyukájától ellesett gyakorlatot alkalmazta. A testvérek továbbra is anyagi biztonságot és jólétet biztosítottak számukra. Egy 1937-ben Teplicén készült fényképen Lina, Vera és Juci fekete gyászruhában voltak, de a többi fényképen felhőtlen volt a boldogság.
Utazásokról, kirándulásokról, nagy társasági összejövetelekről maradtak fenn fényképek. Hol népviseletbe öltözve mosolyog a nagymamám, Vera és a húga, Juci, hol nevetve kútból isznak. Egy másik képen kötényben, szőnyegporolóval a kezükben állnak a teraszon és nevetgélnek. Tótmegyeren, illetve Teplicén nyaraltak, medencében úsztak éppen az egyik fotón. (Az úszáshoz való vonzódása nem szűnt meg később se, minden héten egyszer a Széchenyibe ment úszni, ahova sokszor magával vitt.) Egy másik fotón Juci két egymással kergetőző kutyával állt egy kertben. Arról is maradt fent kép, ahogy az Adler lányok, Vera és Juci egy hatalmasnak tűnő, nyitott tetős autóban ülve fényképeszkedtek.
Egy családi legenda szerint nagymamámnak egy svájci szabó-varró iskolában már helye is volt, de közbejött a háború. Helyette iparrajz iskolát végzett és a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának háztartási tanfolyamát, ahol minősítésként a következő sorokat írták róla: „Rendkívül szorgalmas, ügyes, szolgálatkész, rendes munkaerő. Kellő gyakorlat után főzőnek is alkalmas lenne.” Most nevet fel hangosan családom minden tagja, bár nyilván a kellő gyakorlat tette őt mindannyiunk kedvenc szakácsává. Nagymamám 1942-ben megismerkedett nagypapámmal, Szilágyi (Schlezinger) Ferenccel. A családi történet szerint moziban voltak, amikor nagypapám meglátta a mögötte pár sorral ülő nagymamámat. Előadás után odasietett hozzá és azt kérte, hogy várja meg őt, amíg kiveszi a kabátját a ruhatárból, mert haza szeretné kísérni. És nagymamám megvárta őt! Igaz Juci és unokatestvére, Lajta Bandi is vele voltak, de ez nem okozott problémát a nagypapámra való várakozásban.
Adler Vera, Juci, Schlezinger Ferenc, 1942 Svábhegy
 |
Adler Vera és Schlezinger Ferenc esküvője, 1945. július 22. |
Próbálok belegondolni, hogy nagypapámnak, a Teleki téri használtcikk kereskedő fiának milyen lehetett bekerülni egy nagytőkés, jómódú, iparos családba. Apukám sokszor emlegette nagypapám azon mondatát, miszerint „Kollmanéknak egy egyenes dolguk nem volt.” Vajon rögtön elfogadták őt, a nagymamámnál tíz évvel idősebb férjet? Az egészen biztos, hogy kettőjük között nagy szerelem volt, ezt még idősebb éveikben én, gyerekként is éreztem. Ebéd után nagypapám mindig bement a szobába, beült a fotelba, a nagymama pedig a konyhában megfőzte a kávét. A kezembe adta a kávéspoharat, benne nyolc kávéskanál cukorral és egy kiskanállal, ami cövekként állt a pohár alját betöltő cukorban.
– Kérlek vidd be nagypapának! – én pedig rohantam a pohárral a szobába. Nagypapám kanalastól a szája felé emelte a poharat, mindig aggódtam, hogy egyszer kiszúrja a szemét, belekortyolt és savanyú képpel azt mondta nekem:
– Vidd vissza nagymamának és mondd meg neki, hogy nincs a cukor felkavarva!
Száguldottam vissza a konyhába, nagymama mosolygott egyet és szó nélkül felkavarta. Amikor visszavittem a nagypapának, ő is mosolygott és jókedvűen megitta. Mai szemmel nézve furcsa szokás volt ez köztük, de én szentül hiszem, hogy egyfajta játékot játszottak ezzel is. Juci a háború után a Csáky utcai zsinagógában ismerkedett meg Siklósi Endrével és 1949-ben házasodtak össze.
Adler Júlia és Siklósi Endre esküvője, 1949
De nem akarok ennyire előre rohanni. A háborús évekről még muszáj mesélnem! Kollman Ármin (András, Bandi bácsi) már említett önéletrajzában futólag megemlítette azt a mentőakciót, amellyel saját bevallása szerint 22 emberi életet mentett meg a nyilasterror idején. Apukám sokszor kérdezte őt a részletekről, de általában elterelte a szót. Kollman Ármin, azaz Bandi bácsi mindig, amikor Pesten járt (látni fogjuk, hogy 1951-től Ausztriában élt) reggelente elkísérte apukámat a munkahelyére. Korán reggel felkelt ő is, hogy a húszperces gyalogutat a Kossuth Nyomdáig apukámmal tegye meg. Egy ilyen alkalommal annyit árult el apukámnak, hogy ha azt az arany mennyiséget a markába adná, amibe a mentőakció került, az bizony lehúzná apukám kezét.
A családi legenda szerint Kollman Ármin (András, Bandi bácsi) nyilas egyenruhában járkálva mentette a családtagokat. Már említett önéletrajzából az tűnik ki, hogy a nyilasigazolványt és valószínűleg az egyenruhát is a gyár korábbi éjjeli őrétől, Hoksza Mihálytól lopta. „Az igazolványba a saját fényképemet sikerült behelyeznem, s ezzel az igazolvánnyal fejtettem ki ellenálló tevékenységet a nyilasok és a német fasiszták ellen. Az Óbudai Téglagyárból, ahol 1944-ben már rengeteg üldözött volt összegyűjtve 22 személyt sikerült kimentenem a bevagonírozás és deportálás elől.” Ennek az akciónak a keretében mentette meg saját testvéreit. Apukámtól tudom, hogy Kollman Szidi lánya, Babi is az óbudai téglagyárban várt a bevagonírozásra, amikor Bandi bácsi nyilas egyenruhában két csendőrrel az oldalán érte ment. Amikor Babi felismerte őt és majdnem felsikoltott, csak annyit súgott a fülébe, hogy „Csendben!” Így jutott Babi nyilas kísérettel a búvóhelyére. A történetben az az igazán érdekes, hogy Babit az utcáról gyűjtötték be. Vajon, hogy jutott a holléte Bandi bácsi tudomására? Babi a háború után kivándorolt Izraelbe. Apukám a 2000-es évek elején Beer Sevában az otthonában látogatta meg. Könnyes szemmel tette kezét apukám karjára és mondta neki:
– Tomi, te vagy az első látogató a családomból az otthonomban.
Bandi bácsi testvérét, Adolfot a Vörösmarty téren lévő bankházban bújtatta el, szintén apukám elmondása szerint azért oda, mert „ott biztonságos volt, a németek nem engedték oda be a szemét nyilasokat. A németeket viszont le lehetett fizetni.”
Kollman Lina és két lánya, Vera, a nagymamám és Juci Megyerre kerültek, miután Bandi bácsi nyilas egyenruhában őket is kihozta az óbudai téglagyárból. Nagymamám mesélte – erre elsősorban testvérem, Szilágyi Judit emlékszik. A múltfeldolgozás teljesen tipikusan zajlott a mi családunkban is: a nagymama nekünk, az unokáknak, vagyis a harmadik generációnak többet mesélt a bujdosásról, mint a második generációt képviselő apukáméknak. Voltak olyan történetek, melyeket apukám a testvéremtől és tőlem tudott meg, például azt, hogy a bevagonírozás elől nap, mint nap átszöktek egy olyan csoportba, amelyet még nem indítottak el. Mindezt abban a reményben, hogy Bandi bácsi majd értük jön. És úgy is lett. Egy megyeri házban két másik házaspárral együtt egy olyan szűk helyiségben bújtak meg, ahol csak ülni tudtak és a lábukat sem tudták rendesen kinyújtani. Szó szerint befalazták őket. A kabátjuk gallérjába gondosan be volt varrva a cián, hogy baj esetén csak rá lehessen harapni. Pontosan emlékszem, amikor a nagymama ezt mesélte nekünk. Gyerekként félelmetes volt ezt hallgatni, de most, ahogy ezeket a sorokat írom, még mindig nagyon félelmetes! Először a nyilasoktól féltek, később az orosz katonáktól. A nagymamámék búvóhelyét elkerítő falon mozgatható téglák voltak, azt szedték ki, amikor az ennivalót adták be, és amikor a vödröt ürítették ki nekik. Nagymama elmondása szerint a cselédlány segítette őket. Elmesélte, mekkora rémület lett úrrá rajtuk, amikor a cselédlány saját lányával érkezett, a falon túlról hallották, ahogy a kislány azt kérdezte anyjától, hogy nem kapnának-e sok pénzt, ha jelentenék a befalazott zsidókat. Szerencsére nem tették. Az élelmet Bandi bácsi akkori élettársa, későbbi felesége, Kuzma Emma főzte meg és csomagolta össze. Apukám szerint nehéz lehetett eltitkolni, miért főz Emma szinte ipari mennyiségben (széthordták a bujdosó családtagok között), illetve nehéz lehetett az akkori körülmények között ennyi élelmiszert beszerezni. Megmenekülésük, illetve a felszabadulásuk sok részlete sajnos homályban maradt.
| Szilágyi Éva, Tamás és Siklósi István, 1961 |
Az is például, hogy mikor találkozott nagymamám és nagypapám a háború után először. Nagypapám Erdélyből érkezett haza, a munkaszolgálatból. Mindig nagyon szépen mesélt azokról az erdélyi magyarokról, akik tetvesen, betegen befogadták, etették őt. Az ő szülei, Schlezinger Kálmán és Deutsch Regina, a pesti gettóban élték túl a vészkorszakot. Mindenesetre közvetlenül a háború után, 1945. július 22-én nagymamámék összeházasodtak és beköltöztek a Kresz Géza utca 18. számú házba. Adler Lina és Szidi, nagymamám apai nagynénjei a szemközti házban éltek. Vagy ők, vagy Kollman Szidi, aki a Kresz Géza utca 16-ban lakott, szóltak, hogy van egy megüresedett lakás a közelükben. Ismét a nagybácsik jöttek segíteni, amikor a romos állapotban lévő lakást felújíttatták Kollman Lina, a nagymamám és Juci számára. A nagymamám, Vera és Juci ebben a lakásban élték le életüket, ide született meg 1946-ban apukám, majd 1952-ben Siklósi István, apukám unokatestvére, illetve 1954-ban Szilágyi Éva, apukám húga. Apukám még Schlezinger Tamásnak született, mivel nagypapám csak 1947-ben vette fel a Szilágyi vezetéknevet.
Kollman Károly 1947-ben, 48 éves korában halt meg. Kollman Adolf a háború után megvásárolt a XII. kerületben, a Galántai utcában egy villát. Tervei szerint ide költözött volna be testvérével, Kollman Linával. Erre sajnos nem kerülhetett sor, 1950-ben hasnyálmirigyrákban elhunyt. Gyermekei nem lévén a még élő testvérek örökölték meg a házat. Kollman Ármin (Bandi bácsi) felvásárolta a testvérektől a tulajdonrészüket, kivéve Kollman Irmáét, aki tulajdonos maradt. Bandi bácsi az önéletrajzában említi, hogy miután a Megyer Gyártelepen lévő lakását elhagyni kényszerült, a II. kerületi Zárda utca 12. számú házába költözött, ahol egy kétszobás lakást önerejéből újított fel. 1948. március 13-án vette feleségül a háborúban őt az embermentésben segítő és a későbbi megpróbáltatások ellenére is hű társát, Emma nénit. Emma néni evangélikus vallású volt, Bandi bácsi pedig egy 1938 novemberében kelt, a Budapesti Deák-téri evangélikus magyar lelkészi hivatal bizonyítványa szerint szintén áttért az ágostai evangélikus hitre. Hogy ez valódi áttérés volt, vagy csak a mentőakció része – nos ez is homályban marad.
Bandi bácsinak a IV. kerületben, a Vasvári Pál utcában is volt egy háza, a házgondnokok pedig Kollman Lina és Kollman Irma voltak. Ennek a háznak a sorsáról nem tudok semmit. Az 1951-ben kitöltött háziadó bevallási íven az látszik, hogy Bandi bácsi a birtokos, de később, a kitelepítése kapcsán valószínűleg ezt a házat is elvették tőle.
Önéletrajzában írta, hogy a háború után, mikor a káposztásmegyeri gyárat be kellett zárniuk, erkölcsi bizonyítványt kért ki, hogy „valamilyen komoly foglalkozáshoz” foghasson. Meglepődve látta, hogy a kiadott bizonyítványon az „államvédelmi szempontból kifogás alá esik” megjegyzés volt írva. „Elmentem az Andrássy úti rendőrségre megérdeklődni, miért írták az erkölcsimre ezt a megjegyzést. El kellett mondanom az életrajzomat, s amikor 1919-es évhez értem, azt kérdezték: mivel tudom igazolni, hogy ekkor nem voltam Magyarországon. Azt mondtam, majd átnézem az irataimat. Ekkor félbeszakadt a kihallgatásom azzal, hogy hozzam el, mutassam be az igazolást. Ezek után írtam a Diószegi Cukorgyárnak, hogy igazolják az ott eltöltött szolgálati időmet. Ezt meg is kaptam, persze cseh nyelven, amit lefordíttattam hitelesen magyarra és elmentem a rendőrségre, ahol bemutattam az igazolást, hogy 1918-1921-ig megszakítás nélkül nem tartózkodtam Magyarországon. Ezt el is fogadták. Később, vagyis 1951-ben már a Práter utcai állami garázsban voltam alkalmazva, mint raktárkezelő.”
Ennek ellenére 1951 júniusában megérkezett a papír a kitelepítésről. Az első határozat június 25-én érkezett, az utolsó módosított június 30-án. A kitelepítési határozaton az 1919-ben kifejtette ellenforradalmi tevékenység volt okként megjelölve, hiába bizonyította be korábban az ellenkezőjét. A határozatokon tévesen szerepel az „Rt. igazgatósági tag, gyárigazgató” megjelölés, hiszen ezt a tisztséget nem ő, hanem bátyja Adolf töltötte be. Adolf ekkor már halott volt. Viszont a két fivér neve hasonló volt, mert Adolf a névváltoztatásnál az Antal András nevet választotta, Ármin (Bandi bácsi) pedig az András Istvánt. Valószínűleg összekeverték őket. Az önéletrajzában a következőket írta: „A határozat megkapta után azonnal a Belügyminisztériumhoz fordultam, s megírtam, hogy 1919-től 1921-ig megszakítás nélkül igazoltan Diószegen tartózkodtam, továbbá, hogy sem igazgató, de még cégvezető sem voltam soha életemben, csak egy szürke kis tisztviselő. Földbirtokom, de még egy talpalatnyi földem sem volt soha. Mindezek dacára 1951 júniusában elvittek a lakásomból, kitelepítettek a feleségemmel együtt.”
Hogy milyen érzés lehetett a nagyban játszó, gátlástalan, nagyvállakozó, halott báty helyett kitelepítve lenni? Belegondolni se merek… Az ügy részletei leírását így folytatta: „...feleségemmel együtt a deportációs lágerbe kerültünk a magyar-orosz határra. A deportációs lágerből, amidőn tudomásunkra jutott, hogy az egész transzportot Szibériába, Oroszországba szállítják megszöktünk, és négy hónapnyi magyarországi bujdosás után 1951 november havában sikerült Magyarországról is megszöknünk és 1951. november 20-án a feleségemmel Bécsbe érkeztünk. Salzburgba, majd Feldkirchbe mentünk tovább, s 1951 májusától állandóan Feldkirchben tartózkodtunk.”
2001. május 19-én a Népszabadság Hétvége mellékletében Pünkösti Árpád írt „Budapesti kitelepítés” címmel egy cikket. (Apukám gondosan őrizte ezt a cikket, beszélgetésekben többször hivatkozott rá.) Ebben Pünkösti azt írta, hogy „A listára 6531 család került fel, mentesítést a családok egy tizede kapott. A ’szállítást’ 360 rendőr és még annyi szállítómunkás végezte. Megszökött 13 család (32 fő).” Ebbe a 32 főbe tartozott Bandi bácsi és Emma néni is.
A kitelepítésből való szökésben Dr. Mikuska Antal Nagyhalász községi orvosa is segített, erről egy általa kiállított beutaló tanúskodik. Feltételezett vesekővel kórházba utalta, gondolom, onnan szökhettek meg. Bajukban hová máshová mentek volna, mint testvéréhez, Kollman Linához, a Kresz Géza utcába. Apukám ekkor már ötéves volt, nem tudom, hogy voltak-e valódi emlékei erről a pár hónapról, de a feszültséget, szorongást nyilván érezte. Két, kitelepítés elől megszökött embert rejtegettek! Embercsempészt fogadtak. Sajnos az Ausztriába való kijutás elsőre nem sikerült, becsapták őket. A nagy fa, ami előtt kitették őket a nagy semmiben nem Ausztria volt, hanem még a magyar pusztaság. Visszatértek a Kresz Géza utcába. Apukám mindig nagyon izgatottan mesélte ezt a részt:
– El tudod képzelni mit érezhettek, amikor éjjel egyszer csak beállítottak és újra heteken át bújtatták őket?
A következő szökési kísérlet sikerrel járt, ahogy azt Bandi bácsi papírjain láthatjuk, illetve az írásában olvashatjuk. 1951 novemberében Bécsbe érkeztek.
Bandi bácsi emlékei így folytatódnak: „Magyarországról való 1951 novemberi szökésünk, illetve a Bécsbe érkezésünkig eltelt idő alatt egészségileg annyira tönkrementünk, hogy sem szegény feleségem, sem én nem tudtunk munkát vállalni. (....) Szegény Feleségem 1960 augusztusában hirtelen meghalt, s az óta egyedül élek. Bár megszereztem az osztrák állampolgárságot, a magyar állampolgárságról nem mondtam le, mert még ma is magyarnak vallom magamat. A magyar kormány nem törölte az állampolgárságomat, soha büntetve nem voltam, sem idehaza, sem pedig Ausztriában. (....) A budapesti öröklakásomat, a II. kerületi Zárda utca 12. IV. emelet 2.-t jogtalanul elvették, holott az telekkönyvileg a nevemen van és a II. Ker. Tanács ezen ingatlanomat eladta.”
Bandi bácsi (Kollman Ármin, Konrád András István) és Emma néni élete Ausztriában, a voralbergi Feldkirchben folytatódott. Apukám szerint azért Feldkirchbe mentek, mert Bandi bácsi azt mondta, hogy ő olyan közel szeretne a svájci határhoz lakni, hogy gyalog átérhessen rajta. Teljesen érthető szempont, azt hiszem!
Bandi bácsi Vadúzba járt át dolgozni. A fényképalbuma tanúsága szerint sok barátot szereztek, kiterjedt volt az ismeretségi körük. Nagymamám 1961-ben nagynénémmel, Évivel együtt meg is látogatta őt. Az utazás előtt levelében nagymamámtól azt kérte, hogy vigyenek neki libamájat, barackpálinkát, füstölt szalonnát és maceszlisztet, hogy tudjon maceszgombócot készíteni. Ezen tényleg csak mosolyogni lehet!
Rengeteg fennmaradt levél bizonyítja, hogy a távolság ellenére milyen szoros maradt a kapcsolatuk. Bandi bácsi levelei jó stílusban íródtak, sokszor kifejezetten viccesek. Apukám szerint amúgy is nagyon vicces ember volt. Mindig a szomszéd lábtörlőjébe törölte a lábát a saját lakásába való belépés előtt és süteményevés után előszeretettel törölte a kezét Kollman Elza függönyébe amikor látogatást tett nála. És mikor már tehette, minden évben Magyarországra utazott. Természetesen apukáméknál, a Kresz Géza utcában töltötte a pesti nyaralását. Soha nem adta fel azt a szándékát, hogy Magyarországra visszatérjen. Nagy levelezést folytatott (különösen a felesége, Emma néni halála után) a bécsi magyar nagykövetséggel, illetve a különböző magyar hatóságokkal.
Egy alkalommal lakásának egészen apró részletekig pontos alaprajzát, berendezését készítette és küldte el. Nem tudok másra gondolni, minthogy ez egyfajta kód volt: így hozta a pestiek tudomására, hogy a lakásban mit hol találnak meg. Sajnos, erre a tudásra szükség is volt. Konrád András 1973. október 2-án hunyt el Feldkirchben, a Ros ha-Sana és a Jom Kipur közötti 10 napban. Apukám és Nagymamám utaztak ki a temetésre és számolták fel a lakást. Feleségéhez, Emma nénihez temették az evangélikus temetőbe. 1973-2003 között háromszor is voltunk Feldkirchben, zarándokútnak fogtuk fel az odautazást. Lett volna alkalmunk meghosszabbítani a sír megváltási idejét, biztos vagyok benne, hogy apukám a pénzt se sajnálta volna rá. De eszünkbe se jutott! A felmenőink zsidó temetőkben nyugsznak, soha nem találkoztunk a sír meghosszabbításának kérdésével. Sajnos, amikor 2003-ban újra arra jártam, kiderült, hogy felszámolták a sírjukat. Apukám egy pisztolyt is talált a lakásban, ezt Feldkirch folyójába, az Illbe dobta.
A Galántai utcai házról, amely eredetileg Kollman Adolfé volt, majd annak halála után Bandi bácsi megvásárolta a testvéreitől – és valami „tévedés” folytán nem államosították – végrendeletben rendelkezett. A legnagyobb részt nagymamám örökölte, de mivel unokatestvére, a szintén kisebbségi tulajdonos Kollman Irma fia a házban lakott, nem érvényesítette a végrendeletben írottakat. Mindig azt mondta, hogy családon belül nincsen pereskedés. Ilyenre később sem került sor. Kollman Irma fiának halála után, 1988-ban nagymama végre hajlandó volt az üggyel foglalkozni és az elhunyt unokatestvér özvegyének beleegyezésével oldották meg az öröklést.
Egyetlen érdekességet szeretnék ebből az ügyből megemlíteni. Bandi bácsi Konrád Andrásként írta alá a végrendeletét. Az ügy folyamán be kellett bizonyítanunk, hogy Konrád András ugyanaz a személy, aki Kollman Árminként Vágfarkasdon született 1899-ben. Az ügyvédnő legyintett és úgy gondolta, hogy itt be is fejezhetjük a tárgyalásokat. Nem így az apukám! Csehszlovákiában a Martini nyomdában volt egy jó barátja, akinek a fia magas pozíciót töltött be a pozsonyi rádióban. Őt hívták segítségül. Pár héten belül küldték az igazolást. Az anyakönyvi kivonatokat tartalmazó könyvek nagy része elpusztult a háborúban, de az a könyv, melyben Bandi bácsi szerepelt, szerencsésen megmaradt.
Apukám azokban az időkben sokat járt fel a Galántai utcai villába, egyrészt szeretett ott lenni, másrészt úgy érezte, hogy még vár ott rá valami. A kertben a bokrok alá bedobva talált egy art deco asztali lámpát, feltételezte, hogy Adolfé volt. Megtisztíttatta, felújíttatta és az íróasztalán ez a lámpa adta a fényt. Amikor ezeket a sorokat írom, ez a lámpa már az én asztalomon áll és segít nekem, hogy világosan lássak. A Galántai utcai kertben, egy sufniban apukám a gyárból származó alabástromokat talált, illetve az ebben az írásban felhasznált és említett dokumentumok többségét. Közel 40 évet töltöttek a dokumentumok érintetlenül, bezacskózva. Fentebb szerencsésen megtalált dokumentumokról írtam, de helyesebb apukám kitartó kereső munkájának eredményéről beszélni.
Hogy mi történt a Kresz Géza utcában Bandi bácsi kitelepítése után? Nagypapám a háború után nyitott körúti textilboltját államosították. Eleinte azt mondogatta, hogy „de ez az én boltom, ez az én boltom”, aztán a mérőrúddal a kezében kisétált onnan. Esztergályos szakmunkás lett. Később, jóval később az Ecseri úti piacon kereskedett. Nagymamám háztartásbeli volt, mellette varrt. Sokak halotti ruháját ő varrta meg. Többek között a nagypapáét is és egy-két öltés erejéig mi is segítettünk neki ebben. Juci is háztartásbeli volt, mellette ő is otthon varrt. (Most, hogy ezt írom, jut eszembe, hogy a nagyszobában a két varrógépük egymáshoz közel állt, közvetlenül az ablak előtt.) Férje, Siklósi Endre az Egyesült Izzóban volt nagyon ügyes kezű műszerész esztergályos. A nagy precizitást igénylő munkákat mindig őrá bízták. Juci később egy VI. kerületi fodrászüzletben lett pénztáros. Nagy szegénységben éltek, nyolcan a Kresz Géza utcai valamivel nagyobb, mint 100 nm-es lakásban. Kollman Lina 1963-ban hunyt el. Lina nagymama haláláig tartották a Peszachot, a Széder estéket, utána azonban abbahagyták. Apukám azt is mesélte, hogy Purimkor ő hordta szét a nagynéniknek és nagybácsiknak a misloách manotot (magyarosan a slachmóneszt). Purimra a nagymama mindig kindlét, tarajos süteményt sütött, melyet mákkal, dióval töltött meg. Gyerekkoromban Kol Nidre estéjén nagy családi vacsora volt, utána a Hegedűs Gyula utcai zsinagógába mentünk. Nagymama az ünnepekre krumplis barcheszt sütött, a mai napig az ő receptjét használom, de az én sütésem nem olyan ám, mint az övé volt. Jom Kipurt szigorúan tartották (nagydohányos nagypapám és Siklósi Bandi keze remegett, amikor az ünnep kimenetelekor az utcára lépve végre rágyújthattak.), Szimchat Torára nagymama mindig elvitt a templomba. Jahrzeitkor pedig a temetőbe.
Apukám és unokatestvére, István jártak Talmud Torára és volt Bar Micvájuk is. Mindketten egy-egy órát kaptak Bandi bácsitól Feldkirchből az ünnepi alkalomra. Bandi bácsi így írt erről apukámnak 1959. május 4-i levelében: „Arról értesültem a drága nagymamától, hogy Te már kiléptél a gyermeksorból és az elmúlt hetekben volt a Bar Micvád. Azt is hallom, hogy a hallgatóság legnagyobb megelégedésére rendkívül szépen énekeltél. Ha majdan elkerülsz a szülői házból és saját munkádból fogsz élni, s ha bármi oknál fogva, bármiben csüggednél, vedd elő e pár sornyi intelmemet és meríts belőle erőt a további küzdelemre, mert később jobban meg fogod e sorokat érteni. Istenbe vetett hittel és bizalommal mindenkor és mindenütt boldogulni fogsz. Ha azt fogom hallani, hogy jelenleg tett ígéretedet mindenképpen, úgy most, mint a jövőben be is fogod tartani, megígérem neked Tomikám, hogy legközelebb egy svájci finom aranyórát fogsz tőlem ajándékba kapni.”
Apukám a levélben említett és valóban elküldött órát 2021-ben a fiamnak ajándékozta a Bar Micvájára, amire a pandémiás lezárások miatt sajnos nem tudott elmenni Bécsbe. Az óra visszatért Ausztriába, a fiam, Dani pedig büszkén viselte a jeles napon.
Apukám nyomdász lett, végig járta a ranglétrát, gépmester szakmunkástól a nyomdaigazgatóságig. Nyomdai szaklapot alapított, és mindemellett szerkesztett és írt is. Ősei kitartása és motiváltsága kísérte. Húga, Évi gyógypedagógus lett. István, Juci fia pedig matematikus.
Juci 1979-ben halt meg. Szörnyű tragédia volt ez az egész családnak, nagymamámnak, hiszen sosem éltek külön, egymás nélkül. Nagyszüleim 1990-ben és 1991-ben hunytak el, Siklósi Bandi 1993-ban. Rengeteg időt töltöttünk velük. Náluk volt a találkozóhely, a játszótér, a tanulás helyszíne. Az otthonunk.
Nagymama és Juci unokáiként heten vagyunk testvérek, unokatestvérek, másod-unokatestvérek. Mindannyian nagy szeretettel és nosztalgiával gondolunk a Kresz Géza utcában eltöltött időkre. Az élet úgy hozta, hogy távol élünk egymástól, de a kapcsolat megmaradt, tudunk egymásról. Nem adjuk fel őseink nagycsaládi hagyományait.
Szilágyi Zsuzsanna, Bécs, 2024