Indulás és érkezés

 

Klein Vilmos és Weinberger Erzsébet esküvői fényképe, Miskolc, 1924

Körülbelül 30 éve anyám mutatott nekem néhány rövid írást, amelyeket arról írt, hogy apját munkaszolgálatosként milyen ukrán kényszermunkatáborba vitték. Ezt szeretném most megosztani. Az Indulás és érkezés történeteket anyám, Dr. Zuzana Adam (született Klein Zsuzsanna) írta Calgaryban (Kanada) 50 évvel a magyarországi holokauszt után. Az első történetben Zuzana felidézte, ahogy elkísérte apját a vonatállomásra, ahonnan a zsidók számára létrehozott kényszermunkatáborba indult. A második történetben apja visszatérését mesélte el. Zuzana apja, Klein Vilmos túlélte a munkatábort Ukrajnában, valamint más traumás eseményeket a háború vége előtt. Azonban anyja, Klein Vilmosné Weinberger Erzsébet és nagyanyja, Weinberger (született Grünfeld) Gizella Auschwitzban haltak meg. Erzsébet 43 éves, Gizella 73 éves volt.

Az indulás

A reggeli vonattal érkeztünk a faluba. Hosszú sorokban mentünk a többiekkel a poros úton, amely a főtérre vezetett. Májusi reggel volt, ragyogó napsütés ígérkezett.

A tér már feketéllett az emberektől. Férfiak nyüzsögtek ott, akiket a szomszédos házakban szállásoltak el, utolsó éjszakára hazai földön. Két század zsidó férfiakból, tizenhattól hatvan évesig, munkaszolgálatosok, a frontra útra készen. A szabályos hadseregtől abban különböztek, hogy nem volt egyenruhájuk, fegyverük, kiképzésük. Saját ruhájukban – elegáns sportöltönytől szánalmas rongyokig –, karjukon sárga karszalaggal vitték oda őket, ahol a harc folyt. „Büntető munkaszázad” – ez volt a hivatalos nevük. Egyetlen fegyverként lapátot kaptak.

[A legmegerőltetőbb arcvonalbeli munkákra a különleges munkásszázadok tagjait kötelezték. Ezen, büntetőszázadokként is emlegetett alakulatok sorsa a hadműveleti területen a tábori munkásszázadokéval összevetve sokkal nehezebb volt. Állományukat főképp azon munkások vagy értelmiségiek alkották, akikről, mint „politikailag megbízhatatlan elemekről” – a Belügyminisztérium intenciói alapján – listák készültek, amelyeket az erre a célra létrehozott vegyes bizottságok rendszeres időközönként felülvizsgáltak, kiegészítettek. A bevonulási központok a listák alapján a lehető legrövidebb úton felállították ezen csapattesteket. Egy-egy különleges munkásszázad felállítását eredetileg hadtestenként tervezték, azonban számuk a későbbiek során folyamatosan nőtt. Ezek a 2. hadsereg kötelekében frontszolgálatot teljesített valamennyi különleges (büntető) munkásszázad hadrendi száma néggyel kezdődő háromjegyű szám volt. Ez volt Horthyék eredeti hozzájárulása a fasiszta új Európához. A szerk.]

Indulás előtt megengedték, hogy a családtagok kijöjjenek a faluba elbúcsúzni tőlük. Amikor apám pár héttel azelőtt megkapta a behívót, anyám még nem épült fel a második szívinfarktus után. Néhány héttel azelőtt temettük el nagyapámat, anyám apját. A gyomorrák kegyes volt: hat hét alatt végzett vele. Amikor apámat elvitték, egyedül maradtunk anyámmal, nagyanyámmal és a bátyámmal. Anyám csak nehezen bírt ágyon kívül tölteni pár órát naponta. Lehetetlen volt, hogy kibírja az utat vonaton a faluba, az egész nap fájdalmait, a búcsú izgalmait. Ezért úgy határoztunk, hogy Pista (a bátyám) és én megyünk ki.

Este azonban megszólalt a telefon: X. százados úr jelentkezett, civilben valaha apám kedves ismerőse volt. Tudta, hol van apám, mikor viszik őket és tudott anya betegségéről is. Röviden és szárazon közölte a telefonba, hogy nemsokára autóval eljön a házunk elé, anyám legyen útrakészen, kiviszi a faluba, hogy elbúcsúzhasson apámtól és még aznap este vissza is hozza őt. Röviddel ezután meg is jelent az autója. Anya már a ház előtt állt, beült, és elindultak. Két óra múlva már újra otthon volt. Anyám tíz évet öregedett. Olajbarna bőre még sötétebbnek tűnt, szürkésnek. A szemében nem volt könny, csak mérhetetlen fáradtság.

Reggel mi is elindultunk Pistával apámhoz. Könnyen rátaláltunk, hosszabb keresés nélkül. Kint állt a téren, két legjobb barátjával. Azok feleségei is ott voltak.

Apám kérdezte, hogy ért haza anya és hogy érezte magát reggel. Csak álltunk egymás mellett, nem volt mit mondani?! Apám tudta, mit hagy otthon és mi tudtuk, hogy elviszik őt valahová messzire, ismeretlen helyre, ahol száz formában vár a halál és nincs ellene védelem. Mit jelentenek itt a szavak?

Körülöttünk csak sírás és jaj hallatszott, férfiak és nők, apák és gyermekek keserves ölelése. Még egy utolsó simogatás, még egy utolsó intés: „Vigyázz magadra!” „Vigyázzatok magatokra!” „Írj!” „Viszontlátásra!” – és már hallatszott is az őrmester durva hangja amint parancsot adott a sorakozásra.

Apám megölelt minket, Pistát simogatta, nekem a kezemet csókolta. Inkább éreztük, mint hallottuk a szavakat, amikor kért, hogy vigyázzunk anyára. De már el is szakították tőlünk, durván lökdösték. Magára vette súlyos hátizsákját – mindent becsomagoltunk neki, amit csak lehetett és szabad volt –, megingott a szokatlan teher súlya alatt. De aztán csatlakozott a többiekhez, akik sorakoztak valamiféle szabályos csoportba. Hosszas készülődés után, az őrmester folyamatos ordítozása közben végre felsorakoztak ötös sorokba, kiegyenesítették a sorokat, ahogy parancsolták nekik. A kereskedők és hivatalnokok, a diákok és iparosok, akiktől semmi nem volt olyan idegen, mint a katonai drill.

Végre felállt a század, furcsa harcosok furcsa százada. Egyetlen dolog volt csak egyforma rajtuk, az egyenruhára emlékeztető sárga karszalag.

Utolsónak jött ki az egyik házból egy fiatal tiszt, a magyar királyi hadsereg főhadnagya, ragyogó egyenruhában, kezében nádpálca, ezzel veregette fényes fekete csizmaszárát. Teljes tudatában volt fontosságának, küldetésének, felelősségének. Hiszen lehet, hogy a háború sora függ attól, hogy ezt a pár száz zsidót bevagonírozzák és rendben elszállítsák rendeltetési helyükre!

„Század, vigyázz!” – vezényelt az őrmester és apáink megpróbáltak kiegyenesedni a hátizsák súlya alatt, valahogy egyenesen állni, de ez nem nagyon sikerült. A főhadnagy úr végigsétált a sorok előtt, szemével végigmérte őket és arcára nem leplezett megvetés ült. Parancsot adott az indulásra. A század mozgásba jött, az úgy ahogy kiegyenesedett sorok azonnal megbomlottak. Az egyik gyorsabban ment, a másik botladozott, mindnyájuk szeme az asszonyokat és a gyerekeket követe, akiket a téren maguk mögött hagytak. Minduntalan visszafordultak, integettek, egyesek hangosan felzokogtak. „Majd adok én nektek bőgni, nyomorult banda!” – ordított az őrmester. „Énekelni fogtok! A főhadnagy úr nótáját! Mindenki énekel és vidáman, nyavalyások. Zöld a kukorica, Katyi ezt fogjátok énekelni, ezt szereti a főhadnagy úr! No kezdjétek, az anyátok keservét, hát mi lesz?! Majd én megmutatom nektek, nem teljesíteni a parancsot! Énekelni! És vidáman! Egy, kettő. Egy, kettő. Zöld a kukorica, Katyi.”

Lassan néhány bátortalan hang hallatszott. Inkább zsongás volt ez, mint friss énekszó, de a következményektől való félelemből egyre többen csatlakoztak az éneklőkhöz. A század botladozott, zokogott és énekelt a katonáról, aki búcsúzik kékszemű kedvesétől, mert három évre be kell vonulnia katonának.

Mindnyájan mentünk utánuk, még láttuk a század utolsó sorait, elhallatszottak hozzánk a zokogás és az éneklés foszlányai. A század egyszerre megállt, eljutottak a sínekig, ahol a vagonok álltak. „9, 10 és 20 ember” – szólt a felirat a kopott teherkocsikon. Lovak itt nem voltak. Elhallgatott a sírás és az ének.

Parancsot adtak a vagonba szállásra. „80 ember minden kocsiba!” – ordította a főhadnagy úr.

„Majd megtudjátok, büdös zsidók! Nehogy azt higgyétek, hogy ide még egyszer visszajöttök! Mindnyájan meg fogtok dögleni! A magyar hazának nincs rátok szüksége, ti tetvesek! Csak nyomakodjatok be mindnyájan, még ez is túl jó nektek! Amúgy sem éltek már sokáig! Végre leszámolunk veletek!”

Egyetlen hang sem hallatszott. Mindenki igyekezett, ahogy csak tudott, hogy minden vagonba valóban beférjen az előírt számú ember. Ellenállásra gondolni sem lehetett. A főhadnagy úr szavára egyetlen válasz volt; a mélységes félelem és a hangtalan engedelmesség.

Mindnyájan eltűntek már a kocsik sötétjében. Az utolsó vasrúd is koppant a vagon ajtaján. A mozdony fütyült, a szerelvény elindult.

A katonák szétkergették az asszonyok és gyerekek csoportjait, akik az iszonyattól megdermedve álltak a sínek mellett. Már sötét este volt, mire hazaértünk Pistával. Anya és nagymama a szobában ültek, nem is gyújtottak villanyt. Nem kérdeztek semmit és mi semmit sem mondtunk. Sohasem tudták meg, milyen szavak kísérték útjára apámat.

 

Az érkezés

Meleg nyári éjszaka volt, augusztus vége. Senki sem tudott aludni az elmúlt napok feszült várakozása után. A legkülönbözőbb hírek keringtek arról, hogy végre mikor fog megérkezni a vonat az emberekkel, csaknem kétévi távollét után az ukrajnai munkatáborokból. Senki sem tudott semmi bizonyosat, valójában minden hír csak találgatás volt. Bizonyosak voltunk abban, hogy már hetek óta úton vannak hazafele, már elhagyták Kijevet, már hazai földön vannak. Már nem lehetnek messze.

Kijártunk a vonatokhoz, melyek keresztül mentek a városon, de sehol semmi jel nem volt a mi vonatunkról. Míg végre, azon a nyári estén, augusztus végén villámgyorsan terjedt el a hír minden zsidó családban, ahol visszavártak valakit; apát, fiút, fivért, férjet. A tehervonat a munkatáborosokkal a rendezőpályaudvaron áll és minden percben befuthat az állomásra.

Asszonyok, gyerekek s öregek hosszú menete indult az állomás felé. Gyalog mentünk, éjjel semmiféle jármű nem létezett annyi ember számára. Voltak, akik szaladtak. Legszívesebben mi is repültünk volna, de csak lassan lépkedtünk anyámmal. Erősen tartottam a hóna alatt, féltettem. Nagyon beteg volt, legyengült és az elmúlt hetek izgalmai teljesen kimerítették. De szilárd léptekkel ment. Nem beszéltünk. Tudtam, hogy minden erejéből visszavárja apámat.

Végre mi is kiértünk. Az állomás előtt, ott, ahol a sínek az utcán át futottak már nagy tömeg állt. Be sem mentek az állomás épületébe. Úgy hallottuk, hogy a vonat csak keresztülrobog és a férfiakat azonnal kéthetes karanténba zárják, mert akadt néhány tífuszos közöttük. A vonat lassan fog menni, csak integethetünk nekik – mondták.

Ott álltunk hát a sötétben, a csillagos ég alatt és vártunk, már második éve vártunk. Igazán ez lesz a várás utolsó éjszakája?

Egyszerre valaki meghallotta a jelt. „Már jönnek!” – kiáltottak. A zsongás elült, az alakok a sötétben mozdulatlanná merevedtek, a sok ember egyszerre mintha csak egyetlen tömeggé tömörödött volna. Anya mögött álltam, féltem, hogy hogy minden percben összeesik. Nagy kő feküdt az úton, arra álltam, hogy jobban láthassak. Figyeltem az ereket anyám nyakán, ahogy feszültek. Fejét egyenesen tartotta, teste megmerevedett, meg se moccant. A vonat robogása egyre közeledett, mind hangosabbá vált, míg végül megpillantottuk a mozdonyt és utána a vagonokat. Végre közelről láttuk az egész szerelvényt. A kocsik végigdübörögtek a szemünk előtt. Üres tehervonat végtelen sora volt ez, nem az a vonat, amire vártunk. Az imént még együvé tömörült tömeg szétesett egyes emberekre, a feszültség ellankadt, újra zsongás hallatszott. Nem vettem le szememet anyáról. Feje lekókadt, nyaka elernyedt, mindkét karja lelógott. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy nem sír. Ő már régen nem sírt. Azt is tudtam, hogy sok ilyen feszültséget nemigen bír ki.

De kibírta. Ki kellett bírnia. Még néhányszor jeleztek vonatokat, melyek jöttek, átrobogtak a síneken, de senkit nem hoztak. Anya csak állt, hátulról támogattam.

Egyszerre, mintha csak a földből nőtt volna ki, mindjárt a jelzés után megjelent a vonat. Ócska, kopott tehervagonok. A nyitott ablakokból már messziről hallatszott a sokhangú kiáltás. Egész közel volt, már itt a síneken előttünk, a mi városunk utcáján. Ott voltak. A férfiak, az oly régen vártak, annyiszor elsiratotta, annyiszor álomban visszatérők. Ők voltak, az apák, a fiúk, fivérek, férjek. Tizenhattól hatvan évesig, valaha szegények és gazdagok, most mind egyformán rongyosok, csonttá fogyva, szakállasan, piszkosan, de ott voltak, itthon voltak!

Nehéz volt felismerni az egyes arcokat. A vonat nem elég lassan ment és az emberek csaknem a felismerhetetlenségig megváltoztak. Mindenki kibált, szólongatott, sírt. Az asszonyok legszívesebben megrohanták volna a vonatot, átölelték volna, de csak zavartan rohangáltak a sínek mentén, amíg a vonat el nem tűnt a szemük előtt. Jöttek mondani, hogy egy kaszárnyába vitték őket, jó messzire a város szélén, karanténba. Odamehetünk a kerítésen túl, az ablakból láthatjuk majd őket.

Már virradt. Másnap volt. Hazamentünk anyával. Apámat még nem láttuk, de tudtuk, hogy itthon van. Lefektettem anyát, teljesen kimerült. Ahogy elszundított, valaki kopogott az utcai ablakon. Gyorsan, türelmetlenül. Kinyitottam az ablakot, egy barátunk állt ott és félig sírva, félig nevetve, izgatottan kiáltotta: „Láttam! Beszéltem vele! Itthon van az apád! Jól van!” – és már rohant is tovább. Másoknak is vitte a jó hírt.

Anya azonnal felkelt, csodálatos módon új erőre kapott, és elindultunk megint, ezúttal a város másik végére, a kaszárnyához. Az úton ismerősökkel találkoztunk, akik kocsival voltak, mi is felültünk, úgy mentünk tovább.

Már reggel volt. A gyep a kaszárnya drótkerítése előtt már tele volt emberekkel, az elmúlt éjszaka alakjai, asszonyok, öregek és fiatalok, anyák és menyasszonyok, gyerekek, akik csak halványan emlékeztek apjukra. Gyerekek, akik idő előtt megöregedtek. Odaértünk a kerítéshez, rátapadtunk, anya mindkét kezével belekapaszkodott a dróthálóba. A kaszárnya kétemeletes piszkos-sárga épülete még zárva volt, ablakai is, sehol senki. Megint a feszült várakozás, mint éjjel. A szemek biztonságot akartak. Látni akartak, hogy hinni tudjanak.

Végre kinyílt az első ablak, egy férfi arca jelent meg. Borotválatlan, láthatóan kimerült. Szeme néhányszor végigsiklott a kerítés mögötti sokfejű tömegen. Néhány pillanat telt el, majd a tömegből egyszerre felkiáltott egy asszony: „Ez az én fiam! Drága kisfiam!” A férfi az ablakból a hang irányába nézett, míg végül megpillantotta az anyja arcát. Mintha megingott volna, majd mindkét kezével integetni kezdett „Anya! Anyukám!” – kiáltotta. De ekkor már a többi ablak is kinyílt, mindenütt tülekedtek az emberek, mindenki kiáltott, hadonászott, kiabált, akárcsak az asszonyok és a gyerekek a kerítés túlsó oldalán.

Egy második emeleti ablakban három férfi állt. Kettő ismeretlennek tűnt, a harmadik éppen borotválkozott, arcát szappanhab fedte. Anyám rám nézett, elengedte a kerítés rácsát és integetni kezdett. A kiáltáshoz nem volt ereje. Kiabáltam én, helyette is, minden erőmből. A szappanhab mögött, igen, az apám volt! Már ő is észrevett minket, sírt-nevetett, csókot dobott, ahogy mindig is szokta. Hiába választott még el a drótkerítés, a kaszárnya hosszú udvara, az épület falai, mi már öleltük egymást. Nem volt többé kétség: igazán Ő volt, itthon volt. Mellette két legjobb barátja állt, együtt mentek el, együtt is jöttek vissza.

Már nem emlékszem, mennyi ideig álltunk ott, mi a kerítés mögött, apám az ablakban. Aztán a férfiaknak el kellett menni az ablaktól és minket hazaküldtek.

 

                                           Dr. Zuzana Adam, Calgary, Kanada, 1994