Csángóékról, életről, halálról
 |
Csángó Ferencné Herczeg Magda |
A Holocaust idején eltűnteket Budapest-szerte a legjobban talán az üres névtáblák mutatták a kapuk alatt. 80 év után sem sikerült a magyar társadalomnak a deportáltakat pótolni és a sebeket begyógyítani. Sikerülhet e valaha?
Családom Morvaország és a Felvidék területéről származik. Egy-két generáció alatt beilleszkedett a társadalomba és szerves alkotóelemei lettek. Anyai oldalon elsősorban strázsnicei (ma a csehországi Štraznice) eredetű őseim Nagykanizsa, Baja és Dombóvár környékén telepedtek le.
 |
| Dr. Barta (Bachrach) Béla 1890-1944 |
Barta Bélát valószínű akkor tartóztatták le, amikor a németek 1944 március 19-én megszállták az országot. Nem tudható, hogy Csepel-szigeten vagy Auschwitzban halt meg. Neve megtalálható a Yad Vasemben és a HDKE-ban is.
A nagykanizsai Bachrach család aktívan részt vett a város építésében. Dédnagypapám, Bachrach Rezső (Nagykanizsa, 1853 – Dombóvár, 1914. december 15.) Dombóvár egyik ismert kereskedője lett és a szakcsi kerület Függetlenségi pártjának vezéréralakjaként is fontos szerepet játszott.
Dédnagypapámnak a kaposszekcsői zsidó temetőben van díszsírhelye. Két fia és két lánya volt. Az egyik fia Barta (Bachrach) Béla történetét ismerem a legjobban, bár sorsának vége a mai napig ismeretlen.
A dombóvári születésű 1890-ben született Bachrach 1904-ben magyarosította nevét családjával együtt. dr. Barta Béla (Dombóvár, 1890 – ?) a Weiss Manfréd gyár egyik igazgatóhelyettese volt. [Első Kecskeméti Konzervgyár Rt. (1928–1938), majd az Weiss Manfréd Acél- és Fémművei Rt. (1936–1938).]
Nagymamám másik testvére Barta (Bachrach) Károly Dombóváron született 1888-ban. Budapesten a XI. kerületben volt tűgyára. 1944-ben vitték el munkaszolgálatra, Hegyeshalom volt az utolsó stáció, ahonnan nem tért vissza.
Nagypapám testvére volt Boglár Jenőné szül. Herczeg (Fürst) Ida (Gödöllő, 1885 – Bp., 1944. jún. 28.). Férje halála után egyedül maradt fiával Boglár Imrével (Bp., 1914. márc. 22. – Ágfalva, 1944), de őt is kivégezték. Nagypapám testvére, miután fiát is elveszítette, öngyilkos lett.
Nagypapám édesanyja bajai származású volt. Itt élt a népes Denneberg család. Dózsa (Denneberg) Artúr (1909–1984) szintén orvos feleségével, dr. Kovács Klára (Szekszárd, 1912 – Budapest, 1982) gyermekorvossal, az orvostudományok kandidátusával (1968) a Kasztner-vonat segítségével menekült meg. A háború után visszatértek Budapestre. Klára a II. számú Gyermekgyógyászati Klinika docense, Artúr az Egészségügyi Minisztérium főosztályvezetője volt.
A bajai Denneberg rokonságomból dr. Dömötör (Denneberg) Kálmán (Baja, 1864 – Auschwitz, 1944. június 4.) ismert bajai orvos gyermekeivel, Kornéllal, Jánossal és annak feleségével és 10 éves fiukkal Andrással (Pécs, 1932 – Auschwitz 1944. június 4.) eltűntek. A Denneberg családból Osztrogoszkban 1943. január 17-én halt meg Ervin (an. Singer Róza) is.
Anyai dédnagypapám, Herczeg Ignácz tanító volt. 1888-ban magyarosította nevét Fürströl Herczegre, 1913-ban hunyt el. Nagy tiszteletnek örvendett, mert ő alapította a gödöllői fiókhitközséget. Anyám és nagynéném gyerekkorukban sokat voltak Gödöllőn dédnagymamámnál, ahol egy szép, nagy kertben játszottak és jól érezték magukat a természetben. Herczeg Tihamér nagypapám telekkönyvvezető volt, a család sokat költözött. Iby Nagynéném, azaz Herczeg Ibolya 1914 április 5-én, jött világra Kunmadarason, majd Sajószentpéteren laktak. Iby ott kezdte az általános iskolát.
Nagyszüleim az 1920-as évek végén Budapestre költöztek a Mester utcába. Iby a Mester utcai elemi iskolába járt, aztán a Mária Terézia gimnáziumba. Iby nagynénim felvétele a gimnáziumba – később az egyetemre, a numerus clausus ellenére – meglepetés volt. A szegedi egyetemen kitűnően, summa cum laude végzett, ami még a keresztény kollégák között is ritkaságnak számított. Doktori disszertációját radioaktív izotópos vizsgálatokról írta. A tézist nem Szegeden, hanem a kolozsvári egyetemen bírálták el. Iby egyetemi évei alatt Szegeden meglehetősen sok antiszemita incidensnek volt tanúja. Zsidó diákokat rendszeresen vertek meg, az is előfordult, hogy az egyetemi épület ablakán dobtak ki diákot. Mesélte, sokszor figyelmeztették kollégai milyen napokon nem tanácsos bemenni az egyetemre, mert azon a napon zsidóverés volt.
***
Apámnak, Csángó Ferencnek nagy bőrdíszműves üzlete volt Budapesten, a város közepén, a Szervita tér 4 alatt. 1942 március végén vitték el munkaszolgálatra, ahonnan nem tért vissza. 1943-ban sok ezer más munkaszolgálatossal együtt az orosz fronton veszett nyoma. A Magyar Vöröskereszt értesítése szerint a Voronyezs környéki Gorkij faluban tűnt el 1943. január 13-án.
 | |
|
Ennek a századnak (109/13) a sorsát írta és festette le Beifeld György, később George Byfield Orosz front című munkájában. Ez a napló egy példányban létezik Washingtonban a United States Holocaust Memorial Museum gyűjteményében.
Olvasás közben hirtelen egy név bukkant fel: dr. Somorjai Lajos [Gelsén volt orvos még 1965-ben is] neve, a munkaszolgálatosok orvosa, akihez több század tartozott. A neve különleges volt, mert pillanatok alatt eszembe jutott, hogy volt egy Somorjai György osztálytársam, aki később a kaliforniai Gilroyba került.
A véletlen is közrejátszott, ugyanis egy könyvesboltban járva megláttam egy könyvet, a Megjártam a Don-kanyart, amit az orvos írt. Dr. Somorjai Lajos katonaorvos volt a szerzője.
Azonnal írtam volt osztálytársamnak, Somorjai Gyurinak. Kiderült, hogy a szerző az édesapja volt. Gimnáziumi éveink alatt semmit nem tudtunk arról, hogy apáink ugyanott jártak és ismerték is egymást.
Javasoltam Gyurinak, hogy jó lenne az Orosz tél című munkát magyarról angolra fordítani. Ez annál is fontosabbnak látszott, mert erről az időszakról főleg csak katonai jellegű irodalom létezik. A fordítás Gyurinak köszönhető, kettesben rekonstruáltuk azt az utat melyet a század megtett vonattal és gyalog míg elértek a Don-kanyarhoz. Ezen az úton együtt meneteltek a magyar katonák és a zsidó munkaszolgálatosok. Az ismert történész Ungváry Krisztián szerint sem létezik a magyar irodalomban olyan munka, ami pontosan leírná azt az útvonalat, amin a háborúban résztvevő alakulatok haladtak. Az az útvonal, melyre Apámat utolsó útjára vitték, egyetlen forrásban sem volt található a magyar irodalomban. Beifeld György és barátom, Somorjai György munkája, valamint korabeli német katonai térkép (Hadtörténeti Múzeum, Budapest) segítségével rekonstruáltuk az utat. A szöveg szerepel a United States Memorial Museum (Washington, DC) gyűjteményében fellelhető Beifeld György naplóját kiegészítő bevezetésben.
Édesapámat a Hadtörténeti Intézet és Levéltár útján is kerestem. A válaszuk:
„A M. Kir. Honvédség rendelkezésünkre álló II. világháborús veszteségi nyilvántartásai szerint Csángó (Weisz) Ferenc (Budapest, 1909., a.n.: Kohn Karolina) a 109/13. kisegítő munkásszázad állományába tartozó munkaszolgálatos 1943. január 14-én szovjet hadműveleti területen a doni visszavonulás alatt Gorkij térségében eltűnt.
A „hadműveleti területen eltűnt” fogalom azt jelenti, hogy nevezett alakulata gyülekező helyén nem jelentkezett, és bajtársai közül legalább két fő nem igazolta minden kétséget kizáróan, hogy elesett vagy fogságba került volna. Mivel sorsáról biztosat nem tudtak, eltűntként tartották nyilván. Sorsáról azóta sem rendelkezünk bővebb információkkal. Feltehetőleg a harctéren halt hősi halált, vagy hadifogságba kerüléskor, esetleg a hadifogolytáborba történő szállítás közben hunyt el. Csángó Ferenc a háború után nem adott hírt magáról, a Budapesti Központi Járásbíróság. Pk. I. 628.784-51-5. számú végzésével 1943. február 15-ei vélelmezett dátummal 1951-ben holttá nyilvánította.
A holttá nyilvánítást a hozzátartozók (közvetlen családtag, feleség, örökös) kezdeményezték, újra házasodás vagy öröklés miatt. A kérelmet az eltűnéstől számítva öt év után lehetett beterjeszteni, amennyiben az eltűnt nem adott életjelet magáról.
A bíróság a halál napját „a körülmények mérlegelése alapján” állapította meg. Amennyiben ez nem vezetett eredményre, a halál időpontja az illető utolsó jelentkezését követő hónap tizenötödik napja.
A 109/13. kisegítő munkásszázad nem szerepelt a Magyar Királyi Honvédség béke hadrendjében. A 100-zal kezdődő hadrendi számozású munkásszázadokat csak mozgósításkor állították fel zsidó származású hadkötelezettekből. Ők az 1942. évi XIV. törvény szerint fegyveres szolgálattal nem, hanem csak fegyver nélküli munkaszolgálattal tehettek eleget honvédelmi kötelezettségüknek. A 100-as szám a kisegítő munkaszolgálatot, a hadrendi szám utolsó számjegye a felállító hadtestet jelölte, a „per” jel utáni szám pedig a hadtest területén felállított kisegítő munkaszolgálatos század sorszámát, azaz azt, hogy a század hányadik a hadtest területén felállított kisegítő munkásszázadok közül. A budapesti I. hadtest területéről származó kisegítő munkásszázadok tehát elvileg a 101-es jelölést kapták. Azonban tekintettel arra, hogy a fővárosban és környékén jóval több zsidó származású állampolgár élt, mint a vidéki körzetekben a budapesti hadtest a fenti célra megkapta a 109-es számot is.
A 109/13. kisegítő munkásszázadot a szentendrei 8. számú bevonulási központ állította fel 1942 tavaszán általában 25-40 év közötti zsidó származású hadkötelezettekből. A századot a magyar 2. hadsereg alárendeltségében a doni frontra vezényelték.
Sajnos a század irattára a szovjet hadsereg 1943 január 12-i doni áttörése után elveszett, így a század útját, tevékenységét nem tudjuk rekonstruálni. Csupán annyit tudunk, hogy a század 1943. január 6-12. között a IV. hadtest területén az urivi hídfő mögött Bogoszlavszka, Szoldatszkoje, Gyevica körzetében tartózkodott. Itt érte a Vörös Hadsereg támadása. A munkaszolgálat történetének tanulmányozásához ajánlom figyelmébe Karsai Elek „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon c. munkáját.
Csatoltan megküldöm édesapja veszteségi kartonjának digitális másolatát.
Tisztelettel
Budapest, 2015. szeptember 17.
Dr. Bonhardt Attila ezredes igazgató”
Apámra vonatkozó sárga csillag viselési kötelezettséget egy 1944-es adatlap mutatja. Amikor ezt írták, akkor Édesapám már 2 éve távol volt, és valószínű, hogy már nem is volt életben.
Édesapám holttá nyilvánítása a XIII. kerületi 1951. évi halotti másodpéldány anyakönyvben. p. 252. 1469. bejegyzés.
A Yad Vashemben több helyen is megemlékeznek Édesapámról a Nevek adatbázisban.
Kozma Antal mérnök egy munkaszolgálatos században volt Édesapámmal és jól ismerte. Az életet szeretni kell című könyve 1982-ben jelent meg saját kiadásában, amelyben részletesen megemlékezik a 109/13-as századról. Vele még a könyv megjelenése előtt, az 1970-es években leveleztem. Édesapám itthon és Párizsban tanulta a mesterségét, a bőrdíszműves szakma mellett a nyeregkészítést is. Ez annyiban volt előnyére, hogy a „törzs” közelében maradhatott.
Nagybátyám Csángó Endre jómódú üzletember, Henrik Nagyapám harmadik fiaként született 1913-ban. Bandi (Gavriel ben Chaim) munkaszolgálatos volt 1942 márciusától fogságba esésig, 1943 januárjáig. Öt évet töltött a Szovjetunióban. A szovjethatalom hadifogolyként kezelte őket 1947-ig, és származásuktól függetlenül együtt tartották a német náci katonákat a zsidó kényszermunkásokkal ugyanabban a táborban.
Bandi megtanult oroszul, tolmács lett és szabadon mozoghatott Harkov (ma Harkiv, Ukrajna) városában. Mesélte, hogy veszélyes tolvajbandák tartották rettegésben az embereket, éles borotvapengékkel fenyegetve őket. Ha nem adták át a náluk levő értéktárgyakat, megvakítás várt az áldozatokra. Van egy képeslap is, amit Lili nagymamám írt Bandinak. A levelet a Szovjetunióban lévő helyszíni postacímre címezték, ahol a leveleket tovább küldték a hadifoglyoknak. Ebben Lili nagymamám Feri elvesztésén kesergett. Nagyszüleim újságban üzentek, keresték Édesapámat és Bandit.
Sok más hadifogollyal, munkaszolgálatos rokonaimmal együtt 1947 augusztus 29-én tért vissza és ezután találkoztam vele, mikor meglátogatott Balatonújhelyen [ma Siófok].
Banditól kaptam egy futball-labdát. Később megpróbált megtanítani autót vezetni, de ekkor még csak hatéves voltam. Bandinak Adler márkájú autója volt. A kommunista hatóságok ezt később elkobozták. Henrik nagypapa mellett az Erzsébet krt. 19-ben élt és dolgozott. Ez bőrönd- és bőrdíszműárukészítőként korábban is az ő nevén szerepelt.
Bandit 1949-ben letartóztatták miközben egy uszályon bujkált, és megpróbálta átlépni a Magyarország és Ausztria határát. Csak az internálótáborok megnyitása és a foglyok szabadon bocsátása után tért vissza 1953-ban, Sztálin halála után. Egy apró kis üzlethelységet kapott, és ebből élt meg 1978-ban bekövetkezett haláláig. 65 évet élt.
A saját lakásunk a nemzetközi gettóban volt a Katona József utcában, ahová becslés szerint több mint 70 embert zsúfoltak össze. A házak egy része svéd, spanyol, portugál, svájci és vatikáni védelem alatt állt. Ez nem minden esetben jelentett biztonságot, mert ha a nyilasok bejöttek, akkor válogatás nélkül tartóztattak le embereket es a közeli Dunába lőtték őket. Bár a lakásunk egyik szobáján egy hatalmas vatikáni kereszt lógott, ez nem akadályozta meg a nyilasokat, hogy bejöjjenek a lakásunkba.
Két és fél éves voltam. Szőke és kékszemű. A család szerint megjelentek a nyilasok. Mintha egy kalapot lengettem volna, azt mondtam: jó napot kívánok! Nevettek és elmentek. A család egy időre megmenekült.
Az Elysée Kávéház épületének (Budapest, Kossuth tér 13-15.) egyik felső emeletén bujkáltunk Az Elyséeben volt az előkelő Gröbel panzió, ahol elbújtunk nagyszüleimmel egy ideig 1944-45-ben.
Édesanyám szerint egy ismerős zsidó kereskedő, Woititz Endre mentett meg minket. Üzeneteket hagyott figyelmeztetve nagyszüleimet, hogy érvényes papírok nélkül ne merészkedjenek az utcára. Woititz Bandi zsidó létét szintén felfedezték, és sárga csillag viselésére kötelezték. Rokonaival sikertelenül próbáltam felvenni a kapcsolatot. Woititz Bandi a háború után kezdte új karrierjét. (1945. február 20-án lépett rendőri pályára, 1946 októberétől 1947. november 10-ig vezette az V. alosztályt, de leváltását követően még 1951. április 6-ig belügyi kötelékben maradt. A forradalom alatt disszidált. 1963. március 17-én halt meg az izraeli Tel Mondban.)
Knopp János távoli rokonom 2017-ben írta, egybehangzóan azzal, amit Édesanyám is mesélt: „A Soros család (Schwartz) is abban az épületben vészelte át azokat a hónapokat.” Az állításnak meg is találtam a bizonyítékát mind magyar, mind angol nyelven.
1944 novemberében vitték el édesanyámat és nagynénémet (dr. Herczeg Ibolya). Először a Kerepesi úti ügetőpálya volt a cél, ahol már több ezer zsidó tartózkodott. Onnan az óbudai téglagyárba vitték az áldozatokat. E téglagyárba vitték apai Nagypapámat, Csángó Henriket, testvérét, Csángó Olgát és második unokatestvéremet Gyepes Ottót. Mindhármuknak sikerült megmenekülniük.
Édesapám holttá nyilvánítása a XIII. kerületi 1951. évi halotti másodpéldány anyakönyvben. p. 252. 1469. bejegyzés.
A Yad Vashemben több helyen is megemlékeznek Édesapámról a Nevek adatbázisban.
Kozma Antal mérnök egy munkaszolgálatos században volt Édesapámmal és jól ismerte. Az életet szeretni kell című könyve 1982-ben jelent meg saját kiadásában, amelyben részletesen megemlékezik a 109/13-as századról. Vele még a könyv megjelenése előtt, az 1970-es években leveleztem. Édesapám itthon és Párizsban tanulta a mesterségét, a bőrdíszműves szakma mellett a nyeregkészítést is. Ez annyiban volt előnyére, hogy a „törzs” közelében maradhatott.
Nagybátyám Csángó Endre jómódú üzletember, Henrik Nagyapám harmadik fiaként született 1913-ban. Bandi (Gavriel ben Chaim) munkaszolgálatos volt 1942 márciusától fogságba esésig, 1943 januárjáig. Öt évet töltött a Szovjetunióban. A szovjethatalom hadifogolyként kezelte őket 1947-ig, és származásuktól függetlenül együtt tartották a német náci katonákat a zsidó kényszermunkásokkal ugyanabban a táborban.
Bandi megtanult oroszul, tolmács lett és szabadon mozoghatott Harkov (ma Harkiv, Ukrajna) városában. Mesélte, hogy veszélyes tolvajbandák tartották rettegésben az embereket, éles borotvapengékkel fenyegetve őket. Ha nem adták át a náluk levő értéktárgyakat, megvakítás várt az áldozatokra. Van egy képeslap is, amit Lili nagymamám írt Bandinak. A levelet a Szovjetunióban lévő helyszíni postacímre címezték, ahol a leveleket tovább küldték a hadifoglyoknak. Ebben Lili nagymamám Feri elvesztésén kesergett. Nagyszüleim újságban üzentek, keresték Édesapámat és Bandit.
Sok más hadifogollyal, munkaszolgálatos rokonaimmal együtt 1947 augusztus 29-én tért vissza és ezután találkoztam vele, mikor meglátogatott Balatonújhelyen [ma Siófok].
Banditól kaptam egy futball-labdát. Később megpróbált megtanítani autót vezetni, de ekkor még csak hatéves voltam. Bandinak Adler márkájú autója volt. A kommunista hatóságok ezt később elkobozták. Henrik nagypapa mellett az Erzsébet krt. 19-ben élt és dolgozott. Ez bőrönd- és bőrdíszműárukészítőként korábban is az ő nevén szerepelt.
Bandit 1949-ben letartóztatták miközben egy uszályon bujkált, és megpróbálta átlépni a Magyarország és Ausztria határát. Csak az internálótáborok megnyitása és a foglyok szabadon bocsátása után tért vissza 1953-ban, Sztálin halála után. Egy apró kis üzlethelységet kapott, és ebből élt meg 1978-ban bekövetkezett haláláig. 65 évet élt.
Mentés
A saját lakásunk a nemzetközi gettóban volt a Katona József utcában, ahová becslés szerint több mint 70 embert zsúfoltak össze. A házak egy része svéd, spanyol, portugál, svájci és vatikáni védelem alatt állt. Ez nem minden esetben jelentett biztonságot, mert ha a nyilasok bejöttek, akkor válogatás nélkül tartóztattak le embereket es a közeli Dunába lőtték őket. Bár a lakásunk egyik szobáján egy hatalmas vatikáni kereszt lógott, ez nem akadályozta meg a nyilasokat, hogy bejöjjenek a lakásunkba.
Két és fél éves voltam. Szőke és kékszemű. A család szerint megjelentek a nyilasok. Mintha egy kalapot lengettem volna, azt mondtam: jó napot kívánok! Nevettek és elmentek. A család egy időre megmenekült.
Az Elysée Kávéház épületének (Budapest, Kossuth tér 13-15.) egyik felső emeletén bujkáltunk Az Elyséeben volt az előkelő Gröbel panzió, ahol elbújtunk nagyszüleimmel egy ideig 1944-45-ben.
Édesanyám szerint egy ismerős zsidó kereskedő, Woititz Endre mentett meg minket. Üzeneteket hagyott figyelmeztetve nagyszüleimet, hogy érvényes papírok nélkül ne merészkedjenek az utcára. Woititz Bandi zsidó létét szintén felfedezték, és sárga csillag viselésére kötelezték. Rokonaival sikertelenül próbáltam felvenni a kapcsolatot. Woititz Bandi a háború után kezdte új karrierjét. (1945. február 20-án lépett rendőri pályára, 1946 októberétől 1947. november 10-ig vezette az V. alosztályt, de leváltását követően még 1951. április 6-ig belügyi kötelékben maradt. A forradalom alatt disszidált. 1963. március 17-én halt meg az izraeli Tel Mondban.)
Knopp János távoli rokonom 2017-ben írta, egybehangzóan azzal, amit Édesanyám is mesélt: „A Soros család (Schwartz) is abban az épületben vészelte át azokat a hónapokat.” Az állításnak meg is találtam a bizonyítékát mind magyar, mind angol nyelven.
1944 novemberében vitték el édesanyámat és nagynénémet (dr. Herczeg Ibolya). Először a Kerepesi úti ügetőpálya volt a cél, ahol már több ezer zsidó tartózkodott. Onnan az óbudai téglagyárba vitték az áldozatokat. E téglagyárba vitték apai Nagypapámat, Csángó Henriket, testvérét, Csángó Olgát és második unokatestvéremet Gyepes Ottót. Mindhármuknak sikerült megmenekülniük.
Anyám és Iby elvesztették egymást, aztán csodák csodája, még ott egymásra találtak. Egyáltalán nem voltak felkészülve a deportálásra. Bár november eleje volt, Anyám tűsarkú cipőben indult útnak. Óbudáról gyalog ment több ezer fiatal nő a nyugati határ fele. Aki nem tudott velük lépést tartani, azt agyonlőtték. Egészen Almásfüzitőig gyalogoltak. Egy szerb munkaszolgálatos segítségével éjjel kiléptek a sorból és egy közeli gyárban töltötték az éjszakát. Felszálltak egy vonatra, amin német és magyar katonák ültek. Mivel kalauzzal nem találkoztak a meglehetősen rövid úton, így a csodával határos módon érkeztek vissza nyolc napos megpróbáltatás után. Csak hárman jöttek vissza, Anyu, Iby, meg egy harmadik nő, akivel a 60-as években találkoztam. Én ezalatt a nagyszüleimmel voltam.
A segítők
Néhány másik emberről szeretnék megemlékezni a mentés kapcsán.Az egyik dr. Kálmán Imre, aki hamis papírokkal segített. Imre a Dennebergek révén volt rokon. A közelben lakott a Kálmán család. Kálmán Imre testvéreit, Lilit és testvére fiát Gabit Kalocsáról sikerült megmenteni. Imre Édesapját Szamuely Tibor bandája akasztotta fel 1919 nyarán. Gabi az USA-ba került 1956-ban. Több filmet készített a holokausztról, amiket bemutattak Magyarországon is. (Hidden children of the Holocaust. There was once. Obituary: Los Angeles Times, 17-19 April 2020.) Akik a Kálmán családból megmaradtak, Los Angelesben éltek.
A másik segítő, akiről vajmi keveset tudok Hevő István volt. Csak egy biblia maradt utána. A harmadik egy ismeretlen szerb munkaszolgálatos, aki 1944 októberben Almásfüzitőnél Édesanyámat és Iby Nagynénémet mentette meg.
***
Nagypapám testvére Csángó (Weisz) Ödön a Felvidéken [Óvár ma Olováry] született, Magyarországon nősült, majd az újonnan alapított Jugoszláviába költözött és Zágrábban egy textilgyárat alapított. Budapestre menekült az usztasa fasiszta és ultranacionalista szervezet elől feleségével és két kiskorú gyermekével. 1944. december 23-án a nyilasok áldozata lett. Holttestét soha nem találták meg.
Felesége és gyermekei visszaköltöztek Jugoszláviába, de mivel a kommunista hatalom mindenüket elkobozta, Izraelbe vándoroltak az 1950-es években. Csángó Bruno később, mint dr. Bruno Carmon (1922–2009) atomkémikusként dolgozott Dimonában. Majd Rishon Lezionban élt. Csángó Noémi (Naomi Niv) pedig a Zionist Archives munkatársa lett és jelenleg is Jeruzsálemben él.
A háború után nem nagyon volt mit enni, az emberek gyakran felültek a vonatra és vidékről szereztek be élelmiszert. A vonatfülkékben alig volt hely, így Iby nagynéném is a vonat tetején utazott. Amit szerzett, az nem volt mindig ínyencfalat, beértük borsóval, lencsével meg kukoricamáléval (puliszka, polenta). Nagypapám kisért mindig az óvodába, s kellemes meglepetés volt, ha ő is ehetett abból, amit a gyerekek kaptak. Az egyik a puliszka volt. Iby mesélte, annyira éheztek, hogy a legnagyobb álma az volt, hogy zsírt egyen egy bödönből. A háború után jegyrendszer volt, mindenki csak annyit kapott amennyire a jegy ki volt állítva. A kávé cikóriából készült, a lekvár nem nagyon találkozott gyümölccsel. A háború alatt Hitler-szalonnának nevezték.
Iby mindent problémát megoldott, a családnak is nekem is. Apám üzletét is nagyjából Iby vezette. Bár a szakmáját, mint vegyész doktor folytathatta volna, de inkább bement az üzletbe. Ha nincs Iby, talán én sem írnám ma ezeket a sorokat.
Lányom, Csángó Monica, megírta a család történetét a holokauszt alatt és után. Apám sorsáról egy filmet is készített, melyet 2004-ben mutattak be Norvégiában és sok más országban, többek között Magyarországon is. 2017-ben jelent meg könyve Norvégiában, és a jövő évben jelenik meg magyar kiadásban. A norvég kiadás fülszövege:
„Ebben a történetben azt láthatjuk, hogy egy család vesztesége generációkon át öröklődik és hogyan okoz veszteséget és gyászt. Ő egyike az 1500 norvég zsidónak. Felnőttként elkezdte saját családi hátterét vizsgálni. Amit talált, az egy drámai és súlyos történet volt. Ebben a megrendítő és személyes beszámolóban gyermekkorát és családjával való kapcsolatát írja le. Minél jobban beleásta magát a család történetébe, annál több érzelmet keltett életre. Megmutatja, hogy az emberek hogyan viszik magukkal a történelmet életükben, és hogyan dolgozzák fel azt a ma élő zsidók. Ez megértette vele a bánatot, amelyet ő maga viselt sok éven át: bánatot mindazokért, akiket elveszített.”
Felesége és gyermekei visszaköltöztek Jugoszláviába, de mivel a kommunista hatalom mindenüket elkobozta, Izraelbe vándoroltak az 1950-es években. Csángó Bruno később, mint dr. Bruno Carmon (1922–2009) atomkémikusként dolgozott Dimonában. Majd Rishon Lezionban élt. Csángó Noémi (Naomi Niv) pedig a Zionist Archives munkatársa lett és jelenleg is Jeruzsálemben él.
***
Iby mindent problémát megoldott, a családnak is nekem is. Apám üzletét is nagyjából Iby vezette. Bár a szakmáját, mint vegyész doktor folytathatta volna, de inkább bement az üzletbe. Ha nincs Iby, talán én sem írnám ma ezeket a sorokat.
***
„Ebben a történetben azt láthatjuk, hogy egy család vesztesége generációkon át öröklődik és hogyan okoz veszteséget és gyászt. Ő egyike az 1500 norvég zsidónak. Felnőttként elkezdte saját családi hátterét vizsgálni. Amit talált, az egy drámai és súlyos történet volt. Ebben a megrendítő és személyes beszámolóban gyermekkorát és családjával való kapcsolatát írja le. Minél jobban beleásta magát a család történetébe, annál több érzelmet keltett életre. Megmutatja, hogy az emberek hogyan viszik magukkal a történelmet életükben, és hogyan dolgozzák fel azt a ma élő zsidók. Ez megértette vele a bánatot, amelyet ő maga viselt sok éven át: bánatot mindazokért, akiket elveszített.”
Peter A. Csango, Kristiansand, Norvégia, 2024