Családi krónika
A Holtzerek Morvaországból jöttek. Egyik, önmagát nem nagyon szerető nagybátyám azt állította, hogy a család protestáns volt, de az ellenreformáció alatt zsidóvá lettek. Amit tudunk, hogy Szegedre Zsámbékról költöztek be, ahol az 1790-es évek végén telepedtek le.
A Schwartzokról az a hír járta, hogy tulajdonképpen Spanyolországból valók, amit bizonyított az is, hogy említett nagybátyám a spanyol zsidók történelmét olvasva, Sevillában járva kijelentette, hogy életében először érezte valahol otthon magát. Pedig sok országban élt már. Kecskemétre Dabasról költöztek be, amikor megengedték nekik. Egy másik monda az volt, hogy egy szép parasztlányt is beházasítottak a családba, hogy frissítsék a vért.
Apám családjáról sokkal kevesebbet tudok. A Horváth/Horvát/Hoffmann család Pápáról költözött fel Budapestre, gondolom valamikor az 1890-es évek végén. Pápa előtt Eisenstadtban volt a család gyökere. Apai nagyanyám, Eisler Izabella német anyanyelvű volt, egy „előkelő” zsidó családból származott Pressburgból. Állítólag soha nem tanult meg igazán jól magyarul. Nagynéném mesélte, hogy egy felvidéki csodarabbi is volt a családban (Lőcse?), sajnos nem tudom, ki volt ez a személy.
Mind a Holtzer család, mind az Eisler család megtalálható Kempelen Béla könyveiben, az 1937-es kiadású a Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok és az 1999-és a Magyar zsidó családok címűekben is.
Nos, ebből jöttem én. Izgatottan vártam DNS-tesztem eredményét bizonyítandó a fent mondottakat. A DNS-teszt azt mutatta, hogy 100% askenázi, valahol nagyon messze egy kicsit szefárd vagyok.
Úgy gondoltam, hogy akkor külön utakon követem őseimet és a történetemben megállok 1970-ben, amikor elmentem Magyarországról. Ezt az írást nem tudományosnak szánom. Történetek, dokumentumok, amiket nekem meséltek, s amiket levelek, fényképek illusztrálnak. Saját gondolataim, reflexióim, gyermek- és felnőtt fejjel, elképzeléseim és projekcióim. Történetek és történések, melyek engem formáltak azzá, aki vagyok.
Holtzerek, Gruberek, Schwartzok
III. Károly 1719. május 21-én Szeged városának kiadott kiváltságlevelében arról határozott, hogy a városi tanács polgárokat és lakosokat felvehet, de csak katolikusokat. 1768-ban a városban egyetlen zsidó sem lakott, de kereskedhettek, pereskedhettek, 1723-ból még zsidó esküminta is fennmaradt. Betelepedni azonban nem volt joguk. II. József türelmi rendelete közeledtével (az 1792-ből fennmaradt zsidóösszeírás szerint) az első Szegeden tartósan megtelepedő az 1781-ben ideköltözött Pollák Mihály volt. Michael Chajimnak hívták a község (kahal) alapítóját, aki Kistelekről jött Szegedre. Ő volt az első, aki házat szerzett s nagy vagyonnal bírt.1784-ben hat család (Izrael, Jakab, Pollák, Sachter, Spitzer, Wolf) letelepedési engedélyért folyamodott. 1786-ban már 18 családot és két nőtlent írtak össze. 1786-ban II. József türelmi rendelete értelmében a Helytartótanács engedélyezte, hogy polgárjog nélkül, de lakhassanak zsidók a szabad királyi városokban. Az 1700-as években a hivatalok és a városatyák határozták meg, hogy a zsidók hol lakhattak, mivel foglalkozhattak. Szeged további akadályokat nem gördített beköltözésük elé, ezért a városban lakó zsidó családok száma gyorsan emelkedett. 1786-87 telén megismételt népösszeíráskor már 25 zsidó famíliát 136 főnyi népességgel számoltak össze. Egy 1788-ból eredő feljegyzés szerint bírót, két esküdtet, két pénztárost és két templomszolgát választottak. 1789/90-ben már rabbi is volt Szegeden.
A zsidók letelepedésének helye 1813-ban – az ún. házkör – a Palánk és a Rókus városrész déli területe volt. Bár itt nem volt gettó, ennek ellenére a zsidó lakosság mintegy 40 százaléka e városrészben lakott. Ez azt bizonyítja, hogy a szabályozást nem vették szigorúan. Szeged 1790 után más szabad királyi városokkal ellentétben nem utasította ki a zsidókat.
A nagy migráció idején Szegedre beköltözött zsidó családok 7/8-a hazai, csak 1/8 része volt cseh és morvaországi eredetű. Szegeden szemben az országos 4,55 százalékkal 5,16 százalék volt a zsidók aránya; itt volt a legelőrehaladottabb az asszimiláció is.
A családtörténet szerint a Holtzer család Morvaországból érkezett. Az első betelepülők között lehettek, mivel a zsámbéki Jokew Holtzer 1794–1799 között már szerepelt az adóösszeírásokban. A család első magyarországi tagja Holtzer József Pécsről költözött Zsámbékra. Holtzer Salamon (1811–1886) születési helyét nem ismerem, de ha apja már 1794–1799 között adófizető volt Szegeden, akkor valószínűleg már ott is születhetett. Salamon testvérei József, Franciska és Heléna már valamennyien szegedi születésűek.
Salamon 1848-ban, anyja, Krumaier Franciska biztatására a mai Deák Ferenc és a Híd utca sarkán lévő saját házában alapította meg textilkereskedelmi cégét. Holtzer Salamonnak és Steinitz Katalinnak (Karolin) öt gyermeke volt: Jakab, Antal, Kálmán, Fáni és Mina. Aktív felekezeti életet is élt, az izraelita templom atyja volt.
Fia, Jakab nagyon takarékos ember volt, nadrágjába nem varratott zsebet, hogy ne tudjon belőle pénzt kiadni. Legalább öt nagy háza volt Szegeden. Gruber Juliával kötött házasságából származó gyermekei: Antónia (Goldberger Gyuláné), Flóra (Perl Mórné), Emil (1869–1945), felesége: Pollák Jozefa, Tivadar (1870–1944), felesége: Winkler Julianna, Frida (Vass Károlyné) és Aladár (1875–1955), felesége: Schwartz Katalin.
A szegedi nagy árvíz (1879) előtt a nagykörúton palotaszerű épületet emelt Salamon és Jakab is.
A családtörténet azt állítja, hogy a Holtzerek Makóról költöztek Szegedre. A kutatók pedig – a fennmaradt Holtzer sírok alapján –, hogy Zsámbékról. Salamon az elhunyt nagyapja nevét kapta, úgy, ahogy sok zsidó családban ez szokás.
Történet a történetben: 1971-ben Lundban laktam és éppen rakodtam a kis Volkswagen autómat, hogy Stockholmba költözzek. Bent jártam a városban és észrevettem egy magyar rendszámú autót, aminek vezetője nem találta az utat. Magyarokkal, csak azért, mert magyarok se addig, se azután nem barátkoztam, de akkor úgy döntöttem, megkérdezem, segíthetek-e. Stockholm volt az úticélja a házaspárnak, akik egy pszichiátriai konferenciára igyekeztek. Mondtam, ha várnak egy pár órát együtt utazhatunk Stockholm felé. A férjet dr. Szilárd Jánosnak hívták, feleségét dr. Temesváry Beátának. A hölgy a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Centrum Pszichiátriai Klinika osztályvezető főorvosa, pszichiáter volt, az önpusztítás volt a szakterülete. Mint kiderült, dr Szilárd János András, az orvostudományok kandidátusa, professzor emeritus, a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem rektora, Szilárd Ede rokona volt. Sok évvel később egy pszichiátriai konferencia alkalmából Stockholmban megkerestek és leültünk egy kávéra. Ekkor több lehetőségünk volt hátterünkről, életünkről beszélni, és én elmondtam, hogy édesanyám szegedi. Beszéltem zsidó hátteremről, és arról is, hogy családom egyike volt azoknak az első zsidóknak, akik beköltözhettek Szegedre az 1700-azas évek végén. A beszélgetés alatt kiderült, hogy feltehetően dr. Temesváry Beáta őse adta meg az én őseimnek a lehetőséget arra, hogy szegediek lehessenek.
Az első zsinagóga építésébe 1803-ban kezdett a hitközség, az építkezési költségeket adakozásból és az imaszékek eladásából fedezték. Ezek 1804 nyarán el is keltek. Dokumentum igazolja, hogy a Holtzereknek megvásárolt helyük volt a zsinagógában 1806-ban. Valószínűleg már akkor elég jómódúak voltak ahhoz, hogy meg tudták venni ülőhelyeiket. A zsinagóga 1809-re készült el. Azt, hogy a család mivel foglalkozott, hány személyből állt, kikkel házasodtak, hiányosak az ismereteim. Annyit tudunk, hogy Jokew társa a család szerint Krumaier Franciska volt. Gyermeke Holtzer Salamon 1811-ben született, felesége Steinitz Katalin (Karolin) Bonyhádon, 1818-ban.
Szegeden 1813-ban 12, 1844-ben 22 volt a zsidó háztulajdonosok száma. 1848-ban 338 zsidó család élt itt, 1683 főnyi népességgel, akik közül már 1181-en helybeli születésűek voltak. Bátyai Jenő a Holtzer családról írt, a Szegedi Könyvtári Műhely című szaklapban publikált tanulmányában Salamon, Jakab fia családjának genealógiáját dolgozta fel. E szerint 1848-ban már legalább öt élő személy tartozott a Holtzer családhoz. Mivel Jakab többi gyerekének, Józsefnek, Franciskának és Helénának genealógiája nincs feltérképezve, nem tudjuk, hogy a Holtzer családnak a valóságban hány élő, Szegeden született tagja volt 1848-ban.
A Holtzer-féle neves textilkereskedelmi céget Salamon alapította 1848-ban, a mai Deák Ferenc és a Híd utca sarkán lévő saját házában. Nagykereskedelmi forgalmat folytatott posztóval, gyapjúval, szövettel és szőrmeáruval. Ez volt a Holtzer S és fiai. Az első hivatalos gazdasági bejegyzés szerint a közkereseti társasággá alapítás ideje 1866. június 1-e volt. A társasági szerződés alapján. beltagjai Holtzer Salamon, Holtzer Jakab és Holtzer Kálmán ruha- és szövetáru kereskedők Szegeden. A társaság képviseletére a beltagok egyformán jogosultak.
A cégben három fia, majd unokái folytatták a munkát. Szorgalmuk, kitartásuk és tehetségük a 19. század végére a város legtehetősebb családjai közé emelte a Holtzereket, ami nagypolgári jólétet biztosított számukra. Salamon már 1870-ben az 5. legtöbb adót fizető (899 Ft) polgára volt a városnak. A család egész korszakunkban vezető szerepet játszott Szeged fehérnemű kereskedelmében; tagjai később is az első tíz virilis között voltak. Ott találjuk őket a közéleti, a gazdasági tarsaságokban ugyanúgy, mint a Chevra Kadisában (a zsidó Szent Egylet feladata volt a halottak eltemetése, a betegek és a szegények támogatása a hagyományos szokások szerint). A Holtzerek támogatták kulturális előadások megrendezését a hitközségben, és a Leány- és Nőegyletben, illetve számos más jótékonysági alapítványban volt szerepük.
A családnak három fia volt, Holtzer Jakab (1834–1906), Holtzer Kálmán, Holtzer Mihály. A három lányuk: Holtzer Antónia, Holtzer Flóra és Holtzer Frida.
 |
| A Hotzer cég ferjléces papírja, rajta a cég központjával, 1895 |
Gyerekkori és mostani budapesti otthonomban függ egy festmény a falon. Egy fiatal nőt ábrázol, talán 18-19 éves lehet. Türkizkékes biedermeier ruhájában áll, jobb kezében nyitott könyvet tart és két portréra mutat – apja és anyja képmására. Ő volt Holtzer nagymama, Holtzer Jakab felesége, a dédnagymamám, anyai nagyapám, Aladár édesanyja, Gruber Júlia (1846–1929).
Gruber Júlia Újvidéken látta meg a napvilágot, ami akkor 1846-ban Magyarországhoz tartozott. Apját Dávidnak hívtak. Minden bizonnyal magyar volt az anyanyelve, mivel senki nem említette a családban, hogy rosszul vagy törve beszélte volna a magyart. Házasságot Holtzer Jakabbal Pesten kötött 1864. augusztus 18-án, amikor Júlia 18, Jakab 26 éves volt. Azt, hogy a házasság hogyan köttetett, nem tudom. Feltehetően shadchen által, vagy valaki ismert valakit, aki ismert valakit… A város és a zsidó hitközség, ahova Gruber Júlia házassága után költözött, liberálisabb és modernebb volt, mint Magyarország sok másik városa és hitközsége. Már 1844-ben volt iskolája a zsidó leányoknak.
Néhány évvel ezelőtt, unokatestvérem Richard azt állította, hogy ez nem az a dédmama képe, hanem a másik oldali Fischbein Jankáé, de én mégis úgy nőttem fel, hogy ő Gruber Júlia.
A család, ahova Júlia beházasodott már megmutatta, hogy a nők szerepe nem csak a családban, hanem a társadalmi és gazdasági életben is meghatározó lehet. Az 1848-ban céget alapító Holtzer Salamon a szabadságharcban honvédként harcolt, és ez idő alatt felesége, Steinitz Katalin (Karolin) vezette az üzletet.
Gruber Júlia, hat gyereket szült 1865–1877 között, három lányt és három fiút. A legkisebb 1877-ben született, Aladár, a nagyapám. Amikor nézem a Bátyai-féle családfát, azon gondolkodom, hogy lehet az, hogy én csak a fiúkról hallottam, a lányokról sohasem?
A családra jellemző volt a mecenatúra. Ennek egyik legrégibb bizonyítéka a Holtzer Jakab ösztöndíj, melynek éves kamata azon támogatás összege, mely az alapító édesanyja elhalálozásának napján volt kiadható. Ebben részesülhetett zsidó vallású, szegény vagy árva, de tanulmányaiban a legjobb előmenetelű diák. Amennyiben több ilyen tanuló van, akkor aki szegedi születésűeket, illetve a felsőbb osztályba járókat illeti az elsőbbség.
Júlia nagyon önállóan gondolkodó, tevékeny ember volt. Iskolai végzettségét nem ismerjük, de írt, olvasott és számolt magyarul. Némettudását a céges levélpapíron fennmaradt levelei igazolják. Tervezni, szervezni, elemezni és következtetéseket levonni biztosan tudott. Hiába ment jól a Holtzer S. és fiai cégnek, Júlia minden vasárnap maga ment a piacra portékát árusítani, hogy megtudja, mit kíván a vevő. A személyes piackutatása mellett férje segítségére volt az üzlet fejlesztésében és vezetésében is. 1906-ban, 60 évesen megözvegyült, de nem adta át fiainak a vállalat vezetését (a lányokat, ekkor már kiházasították és kifizették), nem vonult vissza, hanem maga vette kézbe az irányítást. 69 éves koráig vezette a céget és csak akkor adta át a Holtzer S és fiai vezetését a három fiúnak: Emilnek, Tivadarnak és Aladárnak. [Tivadarról fontos megjegyezni, hogy a Szegedi Atlétikai Klub vezetőjeként mecénása volt a városnak és a sportnak. Ő építtette az újszegedi futballpályát és a tribünt a klubnak, míg a család a városnak Strobl Alajos márvány Széchenyi-szobrát ajándékozta. A szerk.]
Dédnagyanyám önálló, kíváncsi, határozott és nyitott volt. Erről szólnak azok a történetek, amelyek arról számolnak be, hogy egyedül utazott el Egyiptomba, mert érdekelték a piramisok. Gyerekkoromban még megvolt egy fehér sál, melyről édesanyám állította, hogy dédnagymamám hozta Egyiptomból. A szerencsejáték, a rulett sem volt tőle távol, többször járt Monte-Carloban, a Casinóban, ahol kétszer egymás után tett ugyanarra a színre és számra és nyert.
Gruber Júlia vezető szerepet játszott a közéletben is.
A cég hatvanadik jubileuma alkalmából Szarvady Lajos, a kamara elnöke méltatta Gruber Júlia érdemeit, aki fiait derék embereknek, a társadalom hasznos tagjainak nevelte. Cikkében írt:
„Gruber Júlia úrnőnek odaadó segédkezése mellett ernyedetlen szorgalommal és okos üzleti körültekintéssel erőben és virágzásban fönntartva, [a cég] ma már oly előkelő ipari és kereskedelmi teleppé fejlődött, amely elsőrangú helyet foglal el városunk és az alvidék közgazdasági életében.”
A harmadik nemzedéknek 1911-ben a Holtzer család gazdasági és jótékony tevékenységének elismeréseként Ferenc József bástyai előnevet és nemesi címet adományozott. (Azért vették fel ezt az előnevet, mert az a hely, ahol üzletük állott, az egykori szegedi várnak egyik bástyája volt.) Hiába vezette özv. Holtzer Jakabné, Gruber Júlia a nemzetközi nagyvállalatot férjével és egyedül több mint negyven éven keresztül, nemességet csak fiai és azok leszármazottjai kaptak, ő nem.
„A Személyem körüli ministerium ideiglenes vezetésével megbízott magyar miniszerelnököm előterjesztésére Holtzer Tivadar, Holtzer Emil és Holtzer Aladárnak, a Holtzer S. és fiai szegedi nagykereskedő cég tulajdonosainak, valamint törvényes utódaiknak, a közgazdaság terén szerzett érdemeik elismeréséül, a magyar nemességet »Bástyai« előnévvel adományozom. Kelt Bécsben, 1911. évi április 11-én. Ferencz József s. k.”
Gruber Júlia kezdeményező, szervezési és szociális képességét nem csak az üzleti életben fejtette ki. A Magyarországon 1881-ban alapított, Magyar Vöröskereszt szegedi részlegének 1887-től választmányi tagja volt. Az 1835-ben alakult Szegedi Izraelita Jótékony Nőegyesület az első zsidó nőegylet volt Magyarországon. Az intézmény felekezeti különbség nélkül segítette a rászorulókat. Itt előbb pénztáros és ellenőr, majd 1908 novemberétől választott elnök, idős korában díszelnök volt. Ezt a szerepet megtartotta haláláig, 1929-ig. Közben, 1912-ben választmányi taggá választották Holtzer Aladárnét is.
1914-től a szegedi kisegítő-kórház kezdeményezője es vezetője volt.
Bodis-Wollner Ivan (New York), levele szerint:
„Jakab felesége, üknagyanyám nagy Vöröskeresztes aktivista volt. Az I. világháború idején visszatérő katonáknak kórházat szervezett.” 1914 októberében nyitották meg a kórházat, melynek személyzete önkéntesekből, orvosokból és más professzionális gyógyítókból állt. Az 50 ágyból álló kisegítő kórházat adományokból rendeztek be és adományokból tartották fenn. Özv. Holtzer Jakabné munkáján kívül 50 db. tűzött paplant 3-3 huzattal adományozott.”
1915. február 9-én Ferenc Salvator főherceg szegedi látogatása alkalmával az egyik kisegítő kórház vezetője, Holtzer Jakabné speciális szegedi ajándékkal, papuccsal ajándékozta meg.
1917 novemberében özv. Holtzer Jakabnénak, Ferenc Salvator főherceg a vöröskereszt egylet védnökhelyettese, a háború alatt a katonai egészségügy körül szerzett kiváló érdemei elismeréséül a Vöröskereszt hadiékesítményes II. oszt. díszjelvényét adományozta. Hatvanegy személy kapta meg ezt a kitüntetést ekkor, amiből huszonegy volt nő. 1926 novemberi sajtó arról tudósított, hogy a nyolcvanéves nőegyleti elnöknőt köszöntöttek Szegeden.
A család valamennyi tagja dédnagymamával együtt adakozott, számtalan jótékonysági alapítványt indított szegény gyerekek tanulására, öltöztetésére, megsegítésére. 1929. november 23-án hunyt el. Másnap a Délmagyarország szerkesztőségi cikkben köszönt el ez özv. Holtzer Jakabné született Gruber Júliáról:
„Gyászol Szeged társadalma: meghalt özvegy Holtzer Jakabné, az elesettek jóságos istápolója, a bajbajutottak önzetlen segítője.
Hosszú, áldásos és jótékony tevékenykedés után hunyt el Holtzer Jakabné, aki mintaképe volt a nagyasszonyoknak. Matróna kort ért el és ez a 83 esztendő a fáradhatatlan munkálkodás és a soha nem szűnő jótékonykodás jegyében telt el. Dolgozni reggeltől estig, azután a munka gyümölcséből részt juttatni a szűkölködőknek: ez volt özvegy Holtzer Jakabné.
Az európai hírű Holtzer-cég megalapítójának oldalán négy évtizedet töltött kemény munkában, nélkülözhetetlen társa volt férjének az üzletfelvirágoztatásában. És amikor a három fiúnak, Tivadarnak, Emilnek és Aladárnak átadta a nagyvállalatot, büszkén elmondhatta, hogy az ország legelső közműáru nagykereskedése az, amelyben a fiúk folytathatják a szülőknek a legmagasabb körök által is elismert tevékenységét. A negyven év, amit az üzletben töltött, csupa előrehaladás, csupa fejlődés volt. Számtalanszor utazott külföldre és értékes tapasztalatokkal gazdagon jött mindig vissza és mindent az üzlet javára hasznosított.
Özvegy Holtzer Jakabné az elmúlt idők egyik legszebb asszonya volt. Gyönyörű termete, bárhol is megfordult, élénk feltűnést keltett. Egy ízben Ischlben I. Ferenc József is megcsodálta szépségét.
Több, mint húsz évvel ezelőtt, amikor az üzlettől visszavonult, életét teljesen a jótékonykodásnak szentelte. Polgárné Kohen Teréz halálával egyhangú bizalom ültette a Szegedi Zsidó Nőegylet elnöki székébe és ezt a tisztet a legodaadóbban töltötte be. Holtzer Jakabné nem kérdezte az alamizsnát kérőtől, milyen a vallása, csak azt nézte, rászorul-e a segítségre. Adott mindenkinek valláskülönbség nélkül karácsonykor éppúgy, mint zsidó újévkor, húsvétkor, vagy bármilyen alkalomkor.
A világháború alatt óriási munkát végzett a Vöröskereszt szolgálatában. A sebesült katonák az imádásig rajongtak a jóságos nagyasszonyért. Ebben a minőségében olyan érdemeket szerzett, hogy a király a II. osztályú hadiékítményes Vöröskereszt érdeméremmel tüntette ki.
A sok munka, fáradság lassan, lassan felőrölte szervezetét. Szívós természete azonban csodálatraméltó hősiességgel győzte le a magas korral járó testi fájdalmakat. Családja kimondhatatlan gyöngédséggel vette körül a matrónát, aki teljes szellemi frissességben még az elmúlt napokban a színházban is megjelent a Móra–Vincze-operett premierjén.
Négy nappal ezelőtt kezdett panaszkodni hevesebb fájdalmakról, de pénteken jobban érezte magát. Senki sem gondolt a közeli végre, míg szombaton reggel megdöbbenve látta környezete, hogy a nagyasszony nem fog többé felébredni. Csendesen szenderedett el örökre. Halála percek alatt elterjedt a városban és mindenütt mélységes, igaz részvétet keltett Kiterjedtelőkelő rokonság gyászolja özvegy Holtzer Jakabnét, akivel nagyon sokat vesztett Szeged társadalma. Vasárnap délután negyed négykor temetik a zsidó templom udvarából.”
Gruber Júlia Újvidéken látta meg a napvilágot, ami akkor 1846-ban Magyarországhoz tartozott. Apját Dávidnak hívtak. Minden bizonnyal magyar volt az anyanyelve, mivel senki nem említette a családban, hogy rosszul vagy törve beszélte volna a magyart. Házasságot Holtzer Jakabbal Pesten kötött 1864. augusztus 18-án, amikor Júlia 18, Jakab 26 éves volt. Azt, hogy a házasság hogyan köttetett, nem tudom. Feltehetően shadchen által, vagy valaki ismert valakit, aki ismert valakit… A város és a zsidó hitközség, ahova Gruber Júlia házassága után költözött, liberálisabb és modernebb volt, mint Magyarország sok másik városa és hitközsége. Már 1844-ben volt iskolája a zsidó leányoknak.
Néhány évvel ezelőtt, unokatestvérem Richard azt állította, hogy ez nem az a dédmama képe, hanem a másik oldali Fischbein Jankáé, de én mégis úgy nőttem fel, hogy ő Gruber Júlia.
A család, ahova Júlia beházasodott már megmutatta, hogy a nők szerepe nem csak a családban, hanem a társadalmi és gazdasági életben is meghatározó lehet. Az 1848-ban céget alapító Holtzer Salamon a szabadságharcban honvédként harcolt, és ez idő alatt felesége, Steinitz Katalin (Karolin) vezette az üzletet.
Gruber Júlia, hat gyereket szült 1865–1877 között, három lányt és három fiút. A legkisebb 1877-ben született, Aladár, a nagyapám. Amikor nézem a Bátyai-féle családfát, azon gondolkodom, hogy lehet az, hogy én csak a fiúkról hallottam, a lányokról sohasem?
A családra jellemző volt a mecenatúra. Ennek egyik legrégibb bizonyítéka a Holtzer Jakab ösztöndíj, melynek éves kamata azon támogatás összege, mely az alapító édesanyja elhalálozásának napján volt kiadható. Ebben részesülhetett zsidó vallású, szegény vagy árva, de tanulmányaiban a legjobb előmenetelű diák. Amennyiben több ilyen tanuló van, akkor aki szegedi születésűeket, illetve a felsőbb osztályba járókat illeti az elsőbbség.
Júlia nagyon önállóan gondolkodó, tevékeny ember volt. Iskolai végzettségét nem ismerjük, de írt, olvasott és számolt magyarul. Némettudását a céges levélpapíron fennmaradt levelei igazolják. Tervezni, szervezni, elemezni és következtetéseket levonni biztosan tudott. Hiába ment jól a Holtzer S. és fiai cégnek, Júlia minden vasárnap maga ment a piacra portékát árusítani, hogy megtudja, mit kíván a vevő. A személyes piackutatása mellett férje segítségére volt az üzlet fejlesztésében és vezetésében is. 1906-ban, 60 évesen megözvegyült, de nem adta át fiainak a vállalat vezetését (a lányokat, ekkor már kiházasították és kifizették), nem vonult vissza, hanem maga vette kézbe az irányítást. 69 éves koráig vezette a céget és csak akkor adta át a Holtzer S és fiai vezetését a három fiúnak: Emilnek, Tivadarnak és Aladárnak. [Tivadarról fontos megjegyezni, hogy a Szegedi Atlétikai Klub vezetőjeként mecénása volt a városnak és a sportnak. Ő építtette az újszegedi futballpályát és a tribünt a klubnak, míg a család a városnak Strobl Alajos márvány Széchenyi-szobrát ajándékozta. A szerk.]
Dédnagyanyám önálló, kíváncsi, határozott és nyitott volt. Erről szólnak azok a történetek, amelyek arról számolnak be, hogy egyedül utazott el Egyiptomba, mert érdekelték a piramisok. Gyerekkoromban még megvolt egy fehér sál, melyről édesanyám állította, hogy dédnagymamám hozta Egyiptomból. A szerencsejáték, a rulett sem volt tőle távol, többször járt Monte-Carloban, a Casinóban, ahol kétszer egymás után tett ugyanarra a színre és számra és nyert.
Gruber Júlia vezető szerepet játszott a közéletben is.
A cég hatvanadik jubileuma alkalmából Szarvady Lajos, a kamara elnöke méltatta Gruber Júlia érdemeit, aki fiait derék embereknek, a társadalom hasznos tagjainak nevelte. Cikkében írt:
„Gruber Júlia úrnőnek odaadó segédkezése mellett ernyedetlen szorgalommal és okos üzleti körültekintéssel erőben és virágzásban fönntartva, [a cég] ma már oly előkelő ipari és kereskedelmi teleppé fejlődött, amely elsőrangú helyet foglal el városunk és az alvidék közgazdasági életében.”
A harmadik nemzedéknek 1911-ben a Holtzer család gazdasági és jótékony tevékenységének elismeréseként Ferenc József bástyai előnevet és nemesi címet adományozott. (Azért vették fel ezt az előnevet, mert az a hely, ahol üzletük állott, az egykori szegedi várnak egyik bástyája volt.) Hiába vezette özv. Holtzer Jakabné, Gruber Júlia a nemzetközi nagyvállalatot férjével és egyedül több mint negyven éven keresztül, nemességet csak fiai és azok leszármazottjai kaptak, ő nem.
„A Személyem körüli ministerium ideiglenes vezetésével megbízott magyar miniszerelnököm előterjesztésére Holtzer Tivadar, Holtzer Emil és Holtzer Aladárnak, a Holtzer S. és fiai szegedi nagykereskedő cég tulajdonosainak, valamint törvényes utódaiknak, a közgazdaság terén szerzett érdemeik elismeréséül, a magyar nemességet »Bástyai« előnévvel adományozom. Kelt Bécsben, 1911. évi április 11-én. Ferencz József s. k.”
Gruber Júlia kezdeményező, szervezési és szociális képességét nem csak az üzleti életben fejtette ki. A Magyarországon 1881-ban alapított, Magyar Vöröskereszt szegedi részlegének 1887-től választmányi tagja volt. Az 1835-ben alakult Szegedi Izraelita Jótékony Nőegyesület az első zsidó nőegylet volt Magyarországon. Az intézmény felekezeti különbség nélkül segítette a rászorulókat. Itt előbb pénztáros és ellenőr, majd 1908 novemberétől választott elnök, idős korában díszelnök volt. Ezt a szerepet megtartotta haláláig, 1929-ig. Közben, 1912-ben választmányi taggá választották Holtzer Aladárnét is.
1914-től a szegedi kisegítő-kórház kezdeményezője es vezetője volt.
Bodis-Wollner Ivan (New York), levele szerint:
„Jakab felesége, üknagyanyám nagy Vöröskeresztes aktivista volt. Az I. világháború idején visszatérő katonáknak kórházat szervezett.” 1914 októberében nyitották meg a kórházat, melynek személyzete önkéntesekből, orvosokból és más professzionális gyógyítókból állt. Az 50 ágyból álló kisegítő kórházat adományokból rendeztek be és adományokból tartották fenn. Özv. Holtzer Jakabné munkáján kívül 50 db. tűzött paplant 3-3 huzattal adományozott.”
1915. február 9-én Ferenc Salvator főherceg szegedi látogatása alkalmával az egyik kisegítő kórház vezetője, Holtzer Jakabné speciális szegedi ajándékkal, papuccsal ajándékozta meg.
 |
| Gruber Julia (középen) a Vöröskereszt kórházában |
1917 novemberében özv. Holtzer Jakabnénak, Ferenc Salvator főherceg a vöröskereszt egylet védnökhelyettese, a háború alatt a katonai egészségügy körül szerzett kiváló érdemei elismeréséül a Vöröskereszt hadiékesítményes II. oszt. díszjelvényét adományozta. Hatvanegy személy kapta meg ezt a kitüntetést ekkor, amiből huszonegy volt nő. 1926 novemberi sajtó arról tudósított, hogy a nyolcvanéves nőegyleti elnöknőt köszöntöttek Szegeden.
A család valamennyi tagja dédnagymamával együtt adakozott, számtalan jótékonysági alapítványt indított szegény gyerekek tanulására, öltöztetésére, megsegítésére. 1929. november 23-án hunyt el. Másnap a Délmagyarország szerkesztőségi cikkben köszönt el ez özv. Holtzer Jakabné született Gruber Júliáról:
„Gyászol Szeged társadalma: meghalt özvegy Holtzer Jakabné, az elesettek jóságos istápolója, a bajbajutottak önzetlen segítője.
Hosszú, áldásos és jótékony tevékenykedés után hunyt el Holtzer Jakabné, aki mintaképe volt a nagyasszonyoknak. Matróna kort ért el és ez a 83 esztendő a fáradhatatlan munkálkodás és a soha nem szűnő jótékonykodás jegyében telt el. Dolgozni reggeltől estig, azután a munka gyümölcséből részt juttatni a szűkölködőknek: ez volt özvegy Holtzer Jakabné.
Az európai hírű Holtzer-cég megalapítójának oldalán négy évtizedet töltött kemény munkában, nélkülözhetetlen társa volt férjének az üzletfelvirágoztatásában. És amikor a három fiúnak, Tivadarnak, Emilnek és Aladárnak átadta a nagyvállalatot, büszkén elmondhatta, hogy az ország legelső közműáru nagykereskedése az, amelyben a fiúk folytathatják a szülőknek a legmagasabb körök által is elismert tevékenységét. A negyven év, amit az üzletben töltött, csupa előrehaladás, csupa fejlődés volt. Számtalanszor utazott külföldre és értékes tapasztalatokkal gazdagon jött mindig vissza és mindent az üzlet javára hasznosított.
Özvegy Holtzer Jakabné az elmúlt idők egyik legszebb asszonya volt. Gyönyörű termete, bárhol is megfordult, élénk feltűnést keltett. Egy ízben Ischlben I. Ferenc József is megcsodálta szépségét.
Több, mint húsz évvel ezelőtt, amikor az üzlettől visszavonult, életét teljesen a jótékonykodásnak szentelte. Polgárné Kohen Teréz halálával egyhangú bizalom ültette a Szegedi Zsidó Nőegylet elnöki székébe és ezt a tisztet a legodaadóbban töltötte be. Holtzer Jakabné nem kérdezte az alamizsnát kérőtől, milyen a vallása, csak azt nézte, rászorul-e a segítségre. Adott mindenkinek valláskülönbség nélkül karácsonykor éppúgy, mint zsidó újévkor, húsvétkor, vagy bármilyen alkalomkor.
A világháború alatt óriási munkát végzett a Vöröskereszt szolgálatában. A sebesült katonák az imádásig rajongtak a jóságos nagyasszonyért. Ebben a minőségében olyan érdemeket szerzett, hogy a király a II. osztályú hadiékítményes Vöröskereszt érdeméremmel tüntette ki.
A sok munka, fáradság lassan, lassan felőrölte szervezetét. Szívós természete azonban csodálatraméltó hősiességgel győzte le a magas korral járó testi fájdalmakat. Családja kimondhatatlan gyöngédséggel vette körül a matrónát, aki teljes szellemi frissességben még az elmúlt napokban a színházban is megjelent a Móra–Vincze-operett premierjén.
Négy nappal ezelőtt kezdett panaszkodni hevesebb fájdalmakról, de pénteken jobban érezte magát. Senki sem gondolt a közeli végre, míg szombaton reggel megdöbbenve látta környezete, hogy a nagyasszony nem fog többé felébredni. Csendesen szenderedett el örökre. Halála percek alatt elterjedt a városban és mindenütt mélységes, igaz részvétet keltett Kiterjedtelőkelő rokonság gyászolja özvegy Holtzer Jakabnét, akivel nagyon sokat vesztett Szeged társadalma. Vasárnap délután negyed négykor temetik a zsidó templom udvarából.”
Bástyai Holtzer Aladár és Schwartz Katica
A Schwartz család egy része Dabasról költözött Kecskemétre. Ott a zsidók betelepedését két rendbe osztották:„Az első rendbeliek voltak azok, akik az 1791. évi XXXVIII. törvény keletkezésének idején már a városban laktak, vagy azt követően különleges engedéllyel letelepedtek. Ők maradhattak meg továbbra is türelmezettnek. A második rendbe soroltak, tehát akik nem feleltek meg a fentebb említett követelményeknek, büntetés terhe mellett Szent György napjáig, azaz április 24-éig el kellett, hogy hagyják a várost”.
A városi tanács négy óbudai zsidónak – Ábrám Salamon, Lőrincz Salamon, Fülöp József és Náthán Salamon – 1746-ban kizárólagos engedélyt adott arra, hogy a nyersbőrök felvásárlása miatt a városban tartózkodhassanak. 1786-ig zsidóknak csak az országos vásárok idején volt szabad Kecskeméten tartózkodnia, három napot előtte és utána. Vásárolhattak, de el nem adhattak.
Az 1812-iki népszámláláskor négy „türelmezést” adtak ki: Schwartz Jakab leánya férjhez ment, ezért kérte veje Auspitz Salamon öt évi ottmaradását. Schweiger Márton Dávid Salamon legényének és a már 13 év óta itt tartózkodó Scnhönfeld, illetve Schwartz zsidók további maradásuk engedélyezését kérték és meg is kapták.
1817-ben letették a zsinagóga alapjait. 1820-ban 243 személy élt Kecskeméten. Az 55 családfő közül még csak 22 született Kecskeméten. 1846 előtt csak néhány zsidó kaphatott ház- és más ingatlanbirtoklási lehetőséget. Schwartz Herman 1851. január 18-án a 7. tizedben a Papp István-féle házat Bencsik Sándor által saját nevére íratta. Ő volt Katica apai nagyapja.
Anyai nagyanyám, Schvartz/Schwartz Katica 1884-ben született Schwartz Gusztáv és Fischbein Janka házasságából. A születési évről mosolyogva beszélnek a családban, mert az eredeti év 1884-volt, de hogy fiatalítsák a lányt, a dátum lassan-lassan 1886-ra változott. A családban hat gyerek volt, három fiú és három lány. Már minden gyerek Kecskeméten született. A század végén Budapestre költöztek, Katica iskoláit már Budapesten végezte.
2019-es dabasi látogatásomkor egy, az interneten Franciaországban felfedezett új rokonnal az egyik ottani zsidó temetőben találtunk Schwartz-sírokat különböző név-írással. Nem tudtuk beazonosítani, hogy ezek a sírok a mi családtagjaink sírjai vagy sem. A helyi a Térségi Holokauszt Emlékponton a fényképek között láttunk Schwartz családhoz tartozót, de nem tudtuk itt sem, hogy a mi családunkhoz tartoznak-e.
Az Auspitz név 1812-ben jelent meg a családban. A később beházasodott Auspitz Viktor gazdálkodó 1882. február 6-án született. Schwartz Julianna, Katica húga, a jövendő felesége 1889. június 21-én. Házasságkötésükkor a budapesti vőlegény, 1912. május 23-án szolgaegyházi (ma Szabadegyháza) gazdálkodó volt.
Imre, Gyula, Jenő, Maris, Katica és Juliska
Budapest a fénykorát élte 1900-ban. Élénk volt a gazdaság és a kulturális élet is. Férfiak és nők újabb nemzedéke vette át a régiek helyét. Budapest végérvényesen átalakult.Dédapám, Schwartz Gusztáv modern apának számított, aki nagyon támogatott minden tudást, még akkor is, ha lányokról volt szó. Nagyanyám, Katica, erős tudásvággyal rendelkező leánya volt apjának. Ő és barátnője voltak az első zsidó lányok, akik érettségit tettek egy fiúgimnáziumban. A családtörténet szerint azért kellett a fiúgimnáziumban érettségizniük, mert leánygimnázium még nem volt. Ezután Katica beiratkozott az egyetemre művészettörténeti szakra, Beöthy Zsolthoz. Anyám szerint Katica többször utazott professzorával és egyetemi társaival Olaszországba, hogy elmélyítse tudását.
Az egyik egyetemi leckekönyve arról árulkodik, hogy nagyanyám egy tárgyból sem vizsgázott. A fénykép kivéve a leckekönyvből és az eredeti születési év megváltoztatva. Gondolom, nem volt megelégedve a képpel és a fiatalítását hivatalossá kívánta tenni. Érdekes információt ad a leckekönyv első oldala. A szülő, Gusztáv, neve mellett zárójelben megjelenik „fia”, azaz hivatalosan nem lehetett lány még egyetemi hallgató.
Az egyetemi tanulmányok félbemaradtak, de a művészettörténet szeretete és a tudásvágy megmaradt. Az esküvő 1905 december 24-én köttetett az 1877. december 14-én született Holtzer Aladárral a VII. kerületben, ahol az Erzsébet körút 1. szám alatt a menyasszony élt.
 |
| Holtzer Aladár és Schwartz Katalin esküvői fényképe |
Bennem mindig az élt, hogy ez egy közvetített házasság lehetett, ahol az érzések nem voltak elsődlegesek a párválasztásban. Tévedtem. A családi levelezések átolvasásakor forró érzelmek áradnak Aladár leveleiből. Aladár biztosan szerelmes volt a gyönyörű Katicába.
Egy másik levélben Schwartz Gusztáv jövendő vejének, Aladárnak bejelenti, hogy Katica már intézi a hivatalos papírokat a házasság megkötéséhez. Ne felejtsük el, hogy 1905-öt írunk. Ahogy John Lukacs írja a század elejéről:
„Hajadon leányok egyetlen lépést sem tettek egyedül, még kisebb bevásárlásaikra, és délben, az iskolából haza is kísérettel mentek. A kísérő lehetett nevelőnő, vagy megcsontosodott vénlány nagynéni, esetleg lompos kis cselédlány, mert ez a szabály egészen a középosztályok alsóbb rétegéig terjedt.”
Katica Szegedre ment férjhez és öt gyereke született: István (1907), Lóránt és Aladárka (1910), Annyka, hivatalosan Anna Veronika (1913) Szegeden láttak napvilágot. Gyurika (1917), az ötödik már Budapesten, de akkor még nem költöztek fel Katicáék Budapestre véglegesen. Lorcsika és Aladárka ikertestvérek voltak és olyan egyformák, hogy eltérő színű pántlikát kellett kötni a csuklójukra, hogy megkülönböztessék őket. Az egyik gyerek pár hónapos korában meghalt. A család úgy döntött, hogy az Aladárka volt.
Az élő apa nevét adni az újszülöttnek nem szoktak a zsidóságban, legalábbis az askenázi zsidóságban nem. A nevet azért adják valakinek, hogy egy elhalt személy iránti tiszteletét kimutassák és a személyt „pótolják”. Miért adták apja nevét Aladárkának, nem tudom. Az asszimiláció újabb bizonyitéka?
Katica talán Pistát, az elsőszülöttet szerette a legjobban, aki örökölte zenei tehetségét. Katica zongoraművész lehetett volna, ha elhatározza, hogy az lesz. Mielőtt szült volna a bába azt mondta neki, hogy „vegye ki a fogsorát”. A nagymama teljes pánikba esett.
– Hogy vegyem ki a fogsoromat? kérdezte.
Olyan gyönyörű fogai voltak, hogy a bába azt hitte, hogy műfogsora van.
Gyerekkoromban a nagymama meg akart tanitani arra, hogy lehet a fogakat ápolni nem csak fogmosással. Már több mint 60 éves volt, de minden foga megvolt. A Szent István téri lakásban kinyitotta a szekrényt, kivett egy kubai rumos üveget és megmutatta, hogyan kell az alkoholos ujjal bedörzsölni az ember fogínyét, hogy jó legyen a vérkeringése.
Lorcsikával nem nagyon tudott mit kezdeni. Szerette, de Lorcsika az állatok iránti elkötelezettsége, egyszerűsége, puritanizmusa és a konkurencia iránti teljes közömbössége idegen volt Katicanak. Lorcsika az apja fia volt – egy Holtzer.
Anyám mesélte, hogy egyik nap a 20-as vagy 30-as években a fotelben ülve, lelkileg összetörve találtak Anyát, Katicát, kezében egy újsággal, amiben egy férfi halálhíréről adtak jelentést. Valakiről, aki akkor már társadalmilag magasra emelkedett. Ő lett volna Katica szerelme fiatalkorában? Aki akkor, fiatalon nem lehetett partnere a nagymamámnak, mert szegény volt?
A nagymama, valahogy nem vette komolyan a leányát. Benne nem voltak meg azok a belső akarati tulajdonságok, amik partnerré tehették volna ebben a kapcsolatban. A nagymama elnyomta a sokféleképpen is tehetséges lányát.
Gyuri volt a legkisebb fiú, és így kényeztetésben volt része. A fényképeken látni és mesélték is, hogy haját több évig nem vágtak le, és ismeretlenek sokszor lánynak inkább néztek, nem fiúnak. Természetében is egy félénk, tehetséges intellektuel lett. Járta a maga útját, nézelődve – a mama védőszárnyai alatt. De ez csak a külcsín volt. Belső ereje akkor látszott, amikor helyt kellett állni.
Nagymamáék sokat utaztak. Nyaralni, rokonokat, barátokat látogatni. Bled, Marienbad, Abbázia; csak néhány helyiségnév, amire emlékszem. Magyarországi helyek, ahol rokonok, barátok éltek. Tisza-Beö (ma Tiszabő), ahol Katica mamájának Fischbein Janka családjának volt birtoka. Gyerekekkel vagy anélkül, társasággal, barátnőkkel utaztak. A nagy doboz képeslap, amit örököltem arról a nagy és széles társadalmi körről ad hírt, amiben nagyszüleim mozogtak. Családi képeslapok, Pick Jenő – a szegedi szalámigyár tulajdonosának több képeslapja –, „kézcsókkal”; Richter Gedeon rokon feleségének képeslapja; a gyerekek és rokonok üdvözletei – onnan, aki éppen hol volt. A képeslapok között láttam nagymama fiatalkori szerelmének az üdvözlőkártyáját is.
1923-ban költöztek fel Szegedről, a Holtzer testvérek birtokában levő házba, a Szent István tér 4-5-be. Katica, Aladár és a négy gyerek egy egész emeletet foglalt el a házban. A lakás berendezésében tükröződött Katica ízlése, művészeti tudása és érdeklődése a szép iránt, és a Holtzerek anyagi lehetőségei is. Katica leánykori költözései, amelyek a Szent István térre vezettek, a Schwartz család feljutásának a története is: Teréz körút, Akadémia utca, Zoltán utca.
„Egész életében előkelő marad az, aki a Belvárosban telepedett meg” írta J. Lukacs.
 |
| A Szent István téri lakás a második világháború előtt |
Azonban az a Budapest, ahova költöztek, már nem ugyanaz volt, mint amiről John Lukacs írt. Az első világháború – ahol Aladár, mint tartalékos hadnagy vett részt, és meg is sérült –, a rövid kommunista éra, Trianon és az 1929-es világválság megtépázta a Holtzer S. és fiai cég lehetőségeit. A válság után sok vállalkozás tönkrement, mert a vevők nem tudtak fizetni. Így volt ez a Holtzerekkel is, de talpra álltak, mert az ingatlanokat bankkölcsönökkel terheltek meg. Vállalták a következményeket az életminőségük nívójának csökkentésével is. Hogy ez a valóságban mit jelentett, nem tudom. Nagymamám továbbra is szerette a szépet, és minden bizonnyal látogatója volt az akkori aukcióknak.
Egy érdekesség: Katica után megmaradtak terítők, lepedők, párnák melyek foltozva vannak, talán kettőből lett egy. Nagymama javította, foltozta ezeket, akkor is, amikor anyagi helyzete megengedte volna, hogy kidobja a „rongyokat”. Soha nem volt spórolós vagy zsugori. Néha azon gondolkozom, nem ez volt-e zsidóságának tudattalan kifejezése: kerekké, egésszé tenni a dolgokat, a világot.
Nagymamának volt egy fiatalkori barátnője, Mädi, akinek valószínűleg német vagy sváb háttere lehetett, innen a név is. Természetesen bejáratos volt a Szent István térre és valamikor a 30-as évek végén egy alkalommal elkezdett zsidózni. Nagymamám nagyon meghökkent és azt mondta:
– Mädikém, dehát én is zsidó vagyok.
– Az más – mondta Mädi. – Te más vagy.
Nagymamám nem gondolta, hogy ő más. Ez a beszélgetés lett egy nagyon hosszú és bensőséges barátság vége.
Katica nagymamám kivándorolt Angliába a fiához, Istvánhoz 1956-ban. Stratford on Avon-ban, Shakespeare szülővárosában halt meg vakon és elhagyatottan. Szem-bevérzést kapott az 1956-os forradalom híreit hallgatva. Lóránt fia és Anny lánya a családjával együtt élt Magyarországon.
Horváth Józsefné, sz. bástyai Holtzer Anna Veronika 1913–1990
Azt, hogy Anyám leánykorában és később hogyan látta a világot, és mit értett meg belőle a védett, később a bezárt világban – nem ismerem egészében. Lényének csak kis részébe engedett betekintést, hogy értsek, érezhessek belőle valamit. Érett fejjel olvasva utazási naplóit, levélváltásait, dokumentumokat, többet ismerek meg személyiségéből, mint együttes életünk sok éve alatt. Azt, hogy humánus és liberális volt, azt tudtam. Számára minden ember egyenlő értékű volt.
– Vannak jó emberek, vannak rossz emberek, teljesen mindegy, hogy zsidó-e az illető vagy nem – mondta.
Leánykorában kövér volt, ami nagyon zavarta. Nem volt magas, közepes termetű volt. A járása nehéz. Pista bátyja mesélte, hogy már gyerekkorában is, amikor szóltak neki, hogy gyere le, anyám lejött a lépcsőn és „dunk, dunk, dunk” hallatszott minden lépcsőfokon. A fiúk – gondolom – nevettek. Nagyanyámnak és nekem is ugyanilyen a járásunk Anyám sokszor megjegyezte:
– Nekünk rosszul van beakasztva – azaz a lábaink a csípőnkbe.
Mivel a külső fontos érték volt a családban, önbizalma egy életre megcsappant. Sokfajta, igazi tehetségét ezért soha nem tudta igazán érvényesíteni.
Budapesti lakásomban nagy „személyi kultusz van”, inkább Anyámnak: festményeken és más képeken. Az egyik falon függő fényképe, amin talán 4-5 éves lehetett: gyönyörű kislány. A képet az 1910-as évek végén fényképezhették, azaz még Szegeden. Aztán kiszínezték, ahogy ez abban az időben gyakori volt. Egy másik kép egy olajfestmény, melyet Nyilasy Sándor szegedi festő festett. Anyám egy elképzelt népi ruhában, 13-15 évesen áll a tápéi lányok körében, azok is népi ruhában virulnak egy falusi ház mellett. Anyám áll a csoport közepén és a többi lány valamit néz. Talán a haját, a pántlikáját vizsgálgatják. Anyám sohasem találkozott a tápéi lányokkal. A festmény fénykép és fantázia alapján készült, abban a népies stílusban, ami Nyilasy Sándor festői stílusa volt. Anyám ruhadarabjainak egy része, a szoknya és a kötényke még megvolt gyerekkoromban egy Maria Terézia korabeli sublót fiókjában. Sokszor töprengtem, miért kellett Anyámat ebben a tőle nagyon idegen környezetben lefesteni. Kérdésemre a választ néhány évvel ezelőtt egy kanadai, a magyar asszimilációval és antiszemitizmussal foglalkozó kutató, Janet Kerekes fejtette meg.
„Gazdag, asszimilált zsidó családok a húszas években (amikor ez a festmény is készült) előszeretettel festették le magukat és családjukat népies környezetben, ezzel is mutatva asszimilációjukat és a magyar népi kultúrához való hozzátartozásukat.”
 |
| Horváth Józsefné bástyai Holtzer Anna Veronika a harmincas években |
Anyám társasága nyomán az Andrássy úti Mária Terézia Leánygimnáziumban elmondható, hogy nemcsak a gazdag lányok járhattak a Maria Teréziába, de okosak és tehetségesek is. Hátterükben nem volt valós vagy vélt gazdagság, mint Anyáméban. A gimnáziumi évek alatt kialakult egy társaság, akik „Baglyok”-nak hívták magukat. Ez az elnevezés arról árulkodhat, hogy okosoknak, olvasottaknak, bölcseknek tartották magukat. Ehhez a csoporthoz különböző anyagi és szociális hátterű zsidó lány tartozott, a legszegényebb volt a legjobb tanuló. Volt egy parallel fiúcsoport is, ők „Verebek”-nek hívták magukat. Ebbe a csoportba tartozott Mikes Gyuri is, aki a 30-as években elhagyta Magyarországot, és később George Mikes néven világhírű író lett, igazi ’pesti’ humorával.
Anyám és Nagymamám szenvedélyes dohányosok voltak, „cigaretta függők”. Anyám erős cigarettákat szívott élete végéig, fiatal korában finomabb dohányt szívhatott. Néha szipkával szívta, de legtöbbször anélkül. Kérdésemre, hogy miért és mikor szokott rá a cigarettára, elmesélte, hogy amikor az érettségire készült akkor kezdett el cigarettázni. Idegességet akarta kordában tartani. Egy operáról mesélt gyerekkoromban, Alban Berg Lulu című operájáról, amelyben a főhősnő titka az, hogy cigarettázik. A cigaretta az operában – ahogy én értettem – az individualitást és a szabadságot jelképezi. Egy volt akkoron egy modern, önálló nő. Gondolom ez nagy hatással lehetett Anyámra.
Svájcba akart menni, a francia Svájcba, intézetbe, hogy megtanuljon franciául. A francia kultúrában, könnyűségben szerette volna magát formálni, kipróbálni. Más, „francia levegőt” szerető lányokkal barátkozni, és jól érezni magát. Ehelyett Svájc német nyelvű részébe küldték intézetbe, ahonnan hazamenekült. Vajon miért nem hallgatták meg, hogy ő mit szeretne? Anyagi problémák nem befolyásolhatták a döntést. Nagypapa, Gusztáv és az unoka Annyka között nagyon bensőséges volt a kapcsolat. A tudásvágy, amely anyámat is fűtötte, a családban bátorítást kapott, levelekben, beszélgetésekben, gondoskodásban.
Egy évvel az érettségije után egy egész vonatszerelvény indult ausztriai és németországi körútra diáklányokkal megtöltve. Anyám ifjabb unokatestvére Auspitz Gabika és a barátnői is ott voltak a vonaton. Burgtheater, múzeumok, polgármesteri beszédek, tömeg fogadása az állomáson, zászlók, udvarló fiúk. Ez 1932-ben volt, ekkor már sok millió német Hitler pártjára szavazott. Egy héttel hazaérkezése után kezdte Anyám az utazási naplóját írni. A 127 sűrűn írt oldalon megmutatkozik éleslátása, tehetsége és humora is. Még nem volt 19 éves.
Muzikális volt, ő is zongorázott és szépen énekelt.
– Nincs nagy hangom – mondta –, de Schubert dalokat tudok énekelni.
Beiratkozott a Zeneakadémiára. Szolfézsfüzete rajzaival szépen volt dekorálva, de ez sem tudta ott tartani, mert a zeneelmélet nagyon untatta. Félbehagyta tanulmányait. Énekelt ugyan tovább, egy jónevű privát énektanárnőnél tanulva, Graef Karolynénál, és házikoncerteken is fellépett. Jótékonysági koncerteken is.
– Annyit énekelsz, amennyit akarsz, – mondta a nagymamám –, de pénzért soha!
Az 1941-43-es években az OMIKÉ-ben adott koncertet Sík Olgával és másokkal. A régi dokumentumok között ezt a köszönő levelet találtam:
„Kedves Művésznő! Engedje meg, hogy ez úton fejezzük ki legmélyebb köszönetünket, amellyel szíves volt az OMIKE kulturtanácsa által az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület helyiségeiben rendezett képzőművészeti kiállítás délutánjának erkölcsi sikerét művészi közreműködésével hathatósan segíteni.”
Aláírás: Herman Lipót, Zádor István.
Egy másik OMIKE-levélben a nagyszüleimnek gratulálnak megszületésem alkalmából, 1943. október 20-án:
„Önökkel örülünk mi is valamennyien, mert hiszen segítőtársaink abban a kulturális és diák szociális munkában, amit egyesületünk a magyar zsidó egyetemi es főiskolai ifjúság érdekében végez.”
Rajzolni már fiatal korában is nagyszerűen rajzolt, Jaschik Álmosnál tanult, de az is abbamaradt. 1935-ben három újságban jelennek meg versei, Bástyai Anni néven. Olyan újságban is, mely nem szokott verseket megjelentetni. Akkor is írt, ha ezek az írások legtöbbször a fiókban maradtak.
Bástyai Anny: Riport
Harmadik emelet… zuhanás… sikoly
Tülekvés, tolongás, hangyaboly
Autótülök… mentők…
Véresszájú holt
Riport!
Bírói szék… ügyész, tanú…, revolver
Fénykép kattan, felvétel
Szűkölő vallomás.
’Nem bírtam a nyomort!’
Riport!
Szerencse, szerelem, gazdagság, jólét
Gyilkosság, gazság, ölés, jótét,
Ez mind mind
Felveri a port
Minden a világon: Riport, riport, riport!
(Reggeli Újság. 1935. május 6. 8. o.)
A családból senki sem bátoríthatta, hogy legalább egyik tehetségét kibontakoztassa. Kérdeztem gyerekkoromban, amikor láttam, hogy mennyi mindenben volt tehetséges, és nem lett igazán semmiből semmi.
– Miért nem hagytad ott az egészet? – kérdeztem.
– Nem lehetett. Te ezt nem érted – mondta.
Néhány évvel később, a Földközi-tengeri utazáson új vidékekkel, új kultúrákkal találkozott. Fényképek, véleményekkel és elbeszélésekkel, belépőjegyekkel egy albumban. Genua, Tanger, Tunisz, Málta „elölről és hátulról”. Imádott utazni, újat tapasztalni, és nagy érzelmi és intellektuális kincsekkel hazatérni.
Nem tudom hogyan és mikor fogyott le. A „Százak” 1936-os bálján Apámmal sem sovány és nem olyan mint, amire én emlékszem gyerekkoromból: egy manöken alakja.
Amikor házasságára készülődött a Holtzer S. és fiai anyagi lehetőségei már korlátozottak voltak. Richter Gedeonné Winkler Anna rokonunk mondta a nagymamának:
– Anny nem engedheti meg magának, hogy szerelemből házasodjon.
Mégis ezt tette.
 |
| Esküvői kép |
Esküvői kép: balról jobbra első sor: Auspitz Viktor, bástyai Holtzer Anna, Horváth József, bástyai Holtzer Aladár. Hátsó sor balról jobbra: Bástyai Holtzer Aladárné sz. Schwartz Katica, bástyai Holtzer István, György es Lóránt, édesanyám testvérei. A koszorúslány Schlenger Daisy, (később Soros Pál felesége) a fiú Blumgrund Hansi, apám Sári nővérének a fia.
Anyám 1938-ban ment férjhez Apámhoz, két évi ismeretség után. Hogy hol ismerkedtek meg, nem tudom, talán egy „Százak” bálján. Házasságuk idejen Apám 40, Anyám 24 eves volt. Annak ellenére, hogy mindketten a Lipótvárosban éltek és többé-kevésbé asszimilálódott zsidó hátterűek voltak, nagy kulturális különbség volt közöttük. Ez a nő szerepét is jellemzi a családban. Ma sem értem, hogy okos, művelt Anyám ezt nem látta, és nem vonta le a következtetéseket? Miért menekült 24 éves korában ebbe a házasságba?
Apám nagyon jóképű ember volt, jól öltözött, gondozott külsővel. Ügyvezető igazgató volt a Lampartnál egészen addig, amíg a zsidótörvények miatt nem kényszer-nyugdíjazták. Mindig a társaság középpontjában állt, vicceivel, ugratásaival, könnyedségével. Felnőtt voltam, amikor kiderült Apám Adyt olvasott fiatal korában. Minden érdekelte, minden hírt meghallgatott és nagyobb összefüggésében tolmácsolt, de könyvet nem láttam a kezében.
Amikor Anyámmal, mint fiatal pár, a Margit-szigeten sétáltak és Anyám örömmel mondta:
– Milyen szépek a fák, a bokrok!
– A zöld az zöld – mondta Apám. Humornak szánta.
Amikor férjhez ment, szó se lehetett arról, hogy önálló élete legyen. Apám világában a férj tartotta el a családot, de ugyanekkor védeni is akarta a világtól, ahol az olyan emberek, mint Anyám – aki érzékeny és empatikus volt –, nem voltak kívánatosak. Gondolom már ismeretségük elejétől fogva, amikor Anyám jött egy gondolattal, ötlettel, Apám csak ennyit mondott:
– Aber was…
Házasságkötése után nem sokkal terhes lett. Nagyanyám, Katica, Apám tudta nélkül elvitte a lányát az orvoshoz, és elvetette a gyereket. Úgy gondolta, hogy ő meg fiatal ahhoz, hogy nagymama legyen… Sokszor gondolok erre a történetre. Ha megmarad az a gyerek, akkor talán Anyám mégis elmegy a KISOK-pályára, az „erőltetett menetre” és meghalnak. És én valószínűleg meg sem születek.
Anyám, mint én is, könnyebben tudott baráti kapcsolatot fenntartani férfiakkal, mint nőkkel. Barátságai elmélyültebbek voltak, mint női baráti kapcsolatai. Elsősorban az intellektuális, kulturális eszmecseréket kereste, nem a felvágós, „nekem mim van” kapcsolatokat.
Mielőtt férjhez ment volna apámhoz volt egy ilyen többéves kapcsolata. E. fényképe ott volt az ágy melletti kisasztala fiókjában. Hogy E. szerelmes volt-e Anyámba nem tudom, de arra emlékszem, hogy egy beszélgetés után azt a következtetést vontam le, hogy E. megértő lelki partnere volt, kinek személyisége megfelelt ennek a szerepnek. Valamint azt, hogy E. anyagi helyzete miatt soha nem lehetett volna hivatalos partnere. Kérdésemre, hogy túlélte-e E. a háborút, Anyám azt felelte, hogy nem tudja.
Találtam egy levelet Apámtól. Néhány nappal az esküvőjük előtt írta melyben többe-kevésbe megtiltja Anyámnak az E.-vel való kapcsolattartást, mert – és ez az én megfogalmazásom – „hogy néz ki, hogy egy férjes asszonynak férfi barátja legyen”. Nem tudom, hogy Anyám hogyan zárta le az E-vel való barátságot. Hogy fájt neki a barát elvesztése, azt a fiókban levő, haláláig ott fekvő fénykép bizonyítja.
Szüleim 1938. május 19-én esküdtek a Dohány utcai Hősök templomában. Nászútra Olaszországba mentek és Rómában voltak, amikor Hitler meglátogatta Mussolinit. Biztosan tudom, hogy tudták, ez mit jelent, de mégis visszamentek Budapestre.
Gyerekkoromban nagyon sokszor kérdeztem Anyámtól, hogy miért nem mentek el külföldre. A válasz mindig ugyanaz volt: hová? A szó igazi értelmét csak sok év múlva értettem meg.
Hoffmann, Horvát(h), Eisler
Nagyszüleim Hoffmann–Eislerként házasodtak össze 1896-ban. Nem tudom, hogy Sári nagynéném 1898. január 1-jén, Hoffmannként vagy Horvátként született, de Apámat, aki hét hónapra jött a világra, Horvát néven anyakönyvezték. Mivel a magyarosító zsidóknak a Horvát név végére nem biggyeszthettek h-betűt, így írták addig, amíg valahol valaki el nem írta a nevet, és Horváth lett, h-val. |
| A Horváth család 1910-ben |
Apám a Nagymező utcában született, valószínűleg otthon 1,7 kilóval. A Síp utcai nagykönyvben az van beírva, hogy a Hirsch zsidó nevet kapta, valamint kik voltak a komák, amikor körülmetélték. Egy húga is született Stefánia Ibolya, 1908-ban. Apám a Berzsenyi Gimnáziumba járt, a Markó utcába. Abba az épületbe, amit később Kossuth Zsuzsa Leánygimnázium néven én is látogattam.
Apám 17-19 éves kora között a Piavénál volt a fronton, Olaszországban. Szüleivel elhatározták, hogy minden nap írnak egymásnak, akármi is történik. Apám szüleihez írt levelei nálam vannak. Nem olyan régen, amikor rájöttem, hogy magyarul íródtak és nem németül, elolvastam őket. Az összes lapnak egy volt az üzenete: élek.
 |
| Horváth József az I. világháborúban |
Nagyapám, Horvát Lipót Lajos minden délután Lipót körúti klubjába, a Lipótvárosi Társaskörbe ment, ahol alelnök volt. Egy délután nyugtalan lett, és úgy érezte, hogy idő előtt haza kell mennie a Lipót körút 17-be. Apám már otthon volt és a nagymamám szorgalmasan égette Apám frontról hazahozott poloskás katonaruháit.
Apám két „nagy ezüstöt” és még valamilyen kitüntetést kapott, mert véletlenül túlélte az egészet. A nagyapám azt mondta neki:
– Jóska, ne lőjj senkire, akkor rád sem fognak lőni! – és adott neki egy cigarettatárcát, amit tegyen mindig a szíve fölé. Ez a cigarettatárca is megvan egy kis bemélyedéssel: az ott egy schrapnel helye.
Egy városkában szabad rablást engedtek a katonáknak. Apám „elrabolt” egy törött kis vázat, melyet emlékeztetőül én őrzök, mindig ott, ahol lakom.
Apámat a numerus clausus miatt nem vették fel a Kereskedelmi Akadémiára. Ezért nagyapa elküldte Frankfurtba, hogy tanuljon. Mivel a német ugyanannyira anyanyelve volt, mint a magyar, ez számára nehézséget nem okozott. Mit tanult? Bankszakmát? Kereskedelmet? Nem tudom. Azt sem, hogy otthonról finanszírozták azt a két évet, amit Frankfurtban töltött, vagy magának kellett magát eltartania. Nem lehetett egyedül ezzel a háttérrel, mert a villamoson valaki megszólította, hogy nem rokona-e véletlenül valakinek, mert nagyon hasonlít rá. A rokon is Frankfurtban tanult, mint sok más numerus clausus által kiszorított magyar zsidó ifjú.
Nem ismert hazatérésének ideje, itthoni első munkája sem. A szüleivel és kishúgával a Lipót körúton lakott. Nem nősült meg, talán részben neki kellett már eltartania a családot, amelyet szakácsnő szolgált ki. És ott élt a háztartás felett uralkodó nagymama és húga, Ibi néni is. Naponta háromszor váltott vasalt fehér inget, és jómódú középosztálybeli társasági életet élt síeléssel, kirándulásokkal, rokonok állandó látogatásával a Felvidéken, Pozsonyban, Bécsben és másutt. A jómód háttere onnan ered, hogy nagyapám alapította meg az első magyar oxigéngyárat Miskolcon, a Gizella-malomban volt részesedése, gépi vas- és acélárukkal kereskedett a Horvát és Herczeg (Herczogh) cégben, melynek gyönyörű árukatalógusát most is őrzöm.
Nyaralni voltak a Tátrában, amikor Nagyapám szamárköhögést kapott. Nem tudom hány évig volt beteg, csak azt, hogy 1937-ben meghalt. Nagymamámnak akkor kezdődtek a szívproblémái, amikor meghallgatta Hitler egy 1933-as beszédét. Egy orvosi műhiba miatt 1938 tavaszán ment el. Itt maradt Apám és húga, Ibi néni. Amikor kinyitották a banki széfet, egy csomó értéktelen tőzsdei papírt találtak. Ez volt az én „előismeretem” a tőzsdei papírokról.
Apám ekkor már udvarolt Anyámnak. Van egy képem róluk 1936-ból.
Ibi néni kilenc éve folytatott mély baráti viszonyt Bálint László ügyvéddel. Ibi néni állítása szerint kapcsolatuk csak plátói volt, én remélem, hogy nem. Bálint László 17 évvel volt idősebb, mint Ibi néni. Nem csak ügyvéd volt, hanem nemzetközi labdarúgó bíró is. Azt hiszem, nagyon szerette a nagynénémet. De Horváth nagypapa nem engedte meg, hogy összeházasodjanak. Részben nagy volt a korkülönbség közöttük, másrészt azt mondta:
– Egy ügyvéd vagy nem tudja eltartani a családját, vagy állandóan a börtönbüntetés veszélye áll fenn.
Amikor mindkét szülő meghalt, Apám elvette Anyámat, Bálint László elvette Ibi nénit. Ugyanabban a hónapban volt az esküvő – 1938. május 12-én a polgári, és az egyházi május 19-én a Hősök zsinagógában. A két pár a nászúton is találkozott Olaszországban. Anyám nagyon dühös volt ezért.
– Miért kellett nekik is pont ezt a napot választani? – kérdezte. Talán igaza volt.
Apám és Anyám beköltözött a Katona József utcai lakásba: három szoba, hall, cselédszoba, hálószoba, ebédlő, középen a szalon. A házat 1926-ban építették. Anyám szerint egy szemétdombra, spekulálásra. A negyedik emeletre mentek, mert Anyám „nem akarta, hogy rászórják a poloskát”.
Apám a harmincas években a Lampart egyik ügyvezető igazgatója volt, amikor behívatta az igazgató és közölte vele, hogy az zsidótörvények miatt el kell bocsátania az állásából. Apám csak ennyit mondott:
– Igazgató Úr, ez csak sorrendi kérdés.
Az igazgató kitért zsidó volt.
Ezután megalapította a Konyhafelszerelési Cikkeket Árusító Kft-t a Lampart áruival, mert „ezt tudom!” – mondta. A bejárat a Markó utca felől volt, a Falk Miksa utca sarkán, de a raktár a ház alatt az Országház térig terjedt a háború előtt.
A család története 1944-ben
A nagyszüleimet Anyám költöztette a Szent István tér 4-5. alatti saját házukból a Sziget utca 40. alatti csillagos házba. Gondolom, legjobb esetben egy szobácska jutott a családnak. Ahogy Anyám elmondta, két férfival cipelték az ágyakat egy, a férfiak által húzott kocsin.– Meg is ölhettek volna – mondta néha, amikor erről beszélt.
Nagybátyáim közül István Voronyezsnél volt, ahol flekktífuszt kapott. Kórházba került, ott valaki felismerte és tejet szerzett neki. Majd hazagyalogolt Budapestre, hogy elvigyék Mauthausenbe. Túlélte, nagyszerű sportos fizikumának köszönhetően. Még ezek ezelőtt Dél-Magyarországon volt munkaszolgálatos, és nagymamám – a családi legenda szerint –, mint egy igazi nőstény oroszlán, a vonat tetején, más verzió szerint taxival ment utána, hogy egy bundát vigyen neki.
Munkaszolgálatosként Lorcsika és Gyuri a Ferihegyi repülőtérre vezető utat építette. Később a Józsefvárosi pályaudvarra vitték őket, de Gyuri rajta volt Raul Wallenberg listáján, amikor Wallenberg és munkatársai megpróbálták kiszedni az embereket a vagonokból. Gyurit már bevagonírozva találták Lorcsikával, de nem szállt le, hanem azt mondta:
– Nem megyek a bátyám nélkül!
Lorcsikát is sikerült megmenteni.
Apám nővére, Sári férjével, Leóval és fiával Hansival Szlovákiába menekült. Magukkal vitték Ibi nénit, Apám és Sári néném húgát, akinek férjét, dr. Bálint Lászlót a Szemere utca 8-ból, otthonából és irodájából vitte el a Gestapo, néhány nappal a németek bevonulása után. Ibi néni, aki 1999-ben halt meg, soha nem tudta meg, mi történt a férjével. A Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ 2019-ben szerzett tudomást arról, hogy Bálint Lászlót a Fő utcába vitték, onnan Mauthausenbe, ahol 1944. november 7-én halt meg. Emlékére botlakótövet állíttattam 2023-ban.
Ibi néni mesélte, hogy valahol vidéken voltak a „Herceg úr” védelme alatt, és onnan hallották a puskaropogásokat. Ibi néninek és férjének volt svéd menlevele, ami nálam van. 1944. szeptember 15-én lett kiállítva, de már egyikőjük által sem volt aláírva. A „Herceg úr” mitikus figura volt számomra, Leó bácsi pénzügyi tanácsadója, és anyagi javainak védője, hogy mások ne rabolják ki. Nagynénéim, Leó bácsi és az unokatestvérem túlélték a holokausztot.
Juliska néniéket, nagymamám húgát és családját, Juliska nénit és Viktor bácsit – aki nagyon okos volt, dadogott és adott egy máig megfogadott tanácsot: „soha ne tegyél mindent egy kosárba” – a gettóba vitték Gabikával, a lányukkal együtt. Ferike, a fiatalabbik fiú Borban volt, és német katonák húzták fel egy vonatra, és így menekült meg. Ő lett a „szegények ügyvédje” Budapesten, és maga is úgy nézett ki a háború után, amíg élt, hogy adtál volna neki egy kis pénzt ennivalóra. Gabikának szívbaja volt, és amikor az oroszok elérték a gettót felkiáltott: „megmenekültünk”, és meghalt. 27 éves lehetett. Először ideiglenesen földelték el, mint sok gettóhalottat, majd később eltemették a Fiumei úti temetőben.
Apám megmentése és Anyám okossága
Apámat elvitték a házból. Anyám utána tudott dobni egy kucsmát a lépcsőházban. 1944 október vége, november eleje volt. Aztán jött egy nap, amikor az a hír járta, hogy a csoport, ahol Apám lehetett, átkerült az óbudai téglagyárból az Aréna úti zsinagógába. Anyám a szomszédokra hagyott és elindult. A zsinagógánál látta, hogy nem őrzi a csoportot senki.– Csoda volt – mondta.
Bement, és keresni kezdte Apámat, mondva mindenkinek, hogy nem őrzik őket, menjenek. Amíg Apám nem kezdett el utána kiabálni, nem is látta őt az emberek között. Apám télikabátja zöld volt a három heti földön való alvástól. Kabátja zsinórral volt átkötve és háromhetes borosta volt az arcán.
– Nem tudlak így kihozni – mondta Anyám –, így mindenki látja, hogy szökevény vagy. Hazamegyek és hozok tiszta ruhát.
Kivitt magával egy kicsit gondozottabb férfit, de mire gyalog hazaért, Apám már otthon volt. Apámnak volt egy kifutófiúja a Konyhafelszerelési Kft.-ben, Toka Imre – áldott legyen az emléke! –, aki adoptálni akart engem, hogy megmentsen, de Anyám nem adott.
– Mindannyian megmenekülünk. – mondta.
Toka Imre a Katona utcába jött, hogy megtudja mi újság Horváth úrral. A házban elmondták neki, hogy Anyám hova ment, mert az a hír járta, hogy Apámék ott vannak a zsinagógában. Toka Imre biciklivel volt, és ki merte hozni Apámat úgy, ahogy volt, elhanyagoltan, piszkosan. Kerékpárral hamarabb értek a haza, mint anyám gyalog. Egy másik verzió szerint Toka Imrének volt egy nyilas testvére, és vele hozták Apámat haza.
Legkorábbi emlékem egyéves koromból, hogy fekszem a szüleim ágyán, amikor kinyílik a fürdőszoba ajtaja és bejön egy alak, aki félelmet kelt bennem. Gondolom ő a torzonborz Apám lehetett.
Anyámnak a KISOK pályára kellett volna mennie velem, alig egyéves gyerekkel. Az állt a plakáton, ha nem megy az illető, akkor internálják. Elindult hát velem, és a Sziget utca Kresz Géza utca sarkán levő rendőrségig ment. Ott megállt.
– Ha elmegyek – gondolta –, nem tudom mi vár ránk. Ha nem megyek, akkor majd talán internálnak.
Hazamentünk. A KISOK pálya az első állomása lett anyák és gyerekek százainak az erőltetett menet előtt nyugat felé. Egy házbeli kisfiút, Dalma Tomit, aki pár hónappal volt idősebb, mint én, a mamájával Raoul Wallenberg szedte ki a sorból.
Aztán az oroszok az ostrom alatt bedobtak egy Molotov-koktélt a Konyhafelszerelési Kft. házának udvarába, mely a Markó utca felől nyitott volt. Az üzlet és a raktár kiégett. A háború után Apám helyreállított egy kisebb részt és folytatta a kereskedést addig, amíg államosították 1948-49-ben. Természetesen azután, hogy minden számlát kifizetett.
A vészkorszak után tudtuk meg, hogy Schwartz Jenő, nagymamám bátyja és Mariskája fia, András a Klotild utcában robbant fel. Másik bátyját Gyulát és fiát elvitték. Sikerült egy rést kivágni a vonat deszkáiból alul, és a fiú leugrott.
– Én már nem tudok – mondta Gyula, és továbbrobogott Auschwitzba, ahol megölték.
Apám szerint legalább 25 rokonát gyilkolták meg a holokauszt idején.
Szidi néni, Horváth nagymama húga, akitől az orromat örököltem, az emeletről vetette le magát a Lipót körút 17-ben, amikor bejöttek a nyilasok. Ibi néni gyereket várt, amikor elvitték a férjét, és Szlovákiába menekült. A gyereket elvetette. Richter Gedeont, aki beházasodott rokon volt, belelőtték a Dunába. A család barátját, az „üvegházas” Weisz Arthurt elvitték a nyilasok és meggyilkolták. Anyám baráti köréből is sokakat megöltek. Amikor egyszer Faludy György orvos húgáról volt szó, Anyám megjegyezte:
– Belelőtték a Dunába.
Horváth-Lindberg Judit, Stockholm, 2024