Apám tudta
Megállt az ajtóban, lazán az ajtófélfának támaszkodott, félmosollyal, s némi büszkeséggel az arcán, mint aki megtréfálta a világot. Talán így is volt. Száz halált túlélve 1945. december 1-én hazajött.
– Megismersz? – kérdezte.
– Meg. A fényképről ...
A négy évemmel inkább éreztem, mint tudtam, hogy ő az Apám, s egyben azt is: kell hallania, hogy tudom, Ő az.
Az 1941-45 közti időkből néhány epizód, inkább csak érzések maradtak meg bennem, a helyhez, időhöz, eseményhez kötés inkább csak a későbbi elejtett elbeszélésekből történt meg. Ez a kép viszont élesen belém vésődött. A szolidaritás másik korai megnyilvánulása: apám „muszos” (munkaszolgálatos) volt, én pedig büszke mumpszos.
Budapesten, a Sajó utca 5/a-ban laktunk, heten a két szoba-cselédszobás lakásban, anyám két bátyjával, s feleségeikkel, két befogadott erdélyi menekülttel (egyiküket, a 23 éves Helgát a Bergen-Belsen-i lágerben szabadították fel az amerikaiak). Apám lett volna a nyolcadik, ő az 1941-es népszámláláskor „távollévő családtagnak” számított. Én 1941. június 6-án születtem. Napra három év múlva történt meg a sorsfordító normandiai partraszállás, ez volt a D-Day, a második világháború egyik legfontosabb hadművelete.
Apám 1916-ban született, családjával Nyíregyházáról költözött a fővárosba, a nagy gazdasági válság idején. Apai nagyapám, Hermann, zimonyi születésű, anyja Mattarasz Amália Herzl Tivadar másodunokatestvére volt. Hermannak nagy álmai lehettek. 1910-ben kivándorolt Amerikába, de hamar meggondolta magát, két év múlva hazajött, összeházasodtak nagyanyámmal.
Nagypapa hajópincér volt a Bécs-Budapest útvonalon, nagymamám a háztartást, a családot látta el. A hetedik kerületi „Csikágó” városrészben jutottak lakhatáshoz: a Keleti pályaudvar közelében rohamos gyorsasággal húztak fel a 3-5 emeletes, gangos épületeket, jórészt a vidékről beáramló munkavállalók számára. Szoba-alkóvos lakás, lakókonyhával. Közös WC, a függőfolyosó, azaz a gang végében. A konyhában elhelyezett sezlonon lakott nagymama idős, beteg nővére, Herminka néni, nagymama kötözgette gézzel gangrénás lábát. Nagymama gondja volt bevásárlás a Garai piacon, a sepregetés, a mosás (lavórban) és persze a főzés. Ünnepnapokon maceszgombóc leves, libanyakkal, s hatalmas, laza gombócokkal. Egy gombócra egy tojás, libazsír. Az ablak a világítóudvarra, a lichthofra nézett, a párkányon fukszia. Nagyapámat alig-alig láttam: sokat volt úton, aztán pedig csak ágyban fekvő betegként. A felszabadulás után nem sokkal, ’45 végén halt meg gyomorrákban.
Apám az utcán nevelkedett, a kölykök között. Itt tanulta meg az utca törvényeit, mindenhol otthon volt (de otthon alig). Mikor nagyobbacska lett, az asszonyoknak szatyrot cipelt, bolti kifutófiú volt, gazdag lánykákat tanított korcsolyázni (így Stühmer Zizit, a csokigyáros lányát, aki rajongott apámért, s a legenda szerint, amikor nagyapja, Stühmer Frigyes kikérte Zizi ötletét, milyen nevet kapjon az új készítmény, apám neve után lett „tibicsoki”, mely velem egyidős).
Egyenes út vezetett a szocdem ifjúmunkások kerületi szervezetéhez. Itt a hetedik kerületi, szociálisan érzékeny, jórészt zsidó munkásfiatalokkal szerveződtek szolidáris, társadalmi felelősséget vállaló csoporttá a „Hetes ifik”. Szüleim itt ismerkedtek meg.
Miri anyám szegény ortodox zsidó családban született (Dob utca 23.), ő hetedikként a legkisebb volt. Apja, Mandel Saul (Derecske,1874 – Budakeszi, 1917), rituális metsző volt. Anyja, Fischer Eszter (Aszód, 1874 – Jeruzsálem, 1967); házassága a Fischer családban némiképpen mezaliansznak számított, így valahányszor szóba került, hangsúlyozták, hogy Saul, a sakter milyen művelt volt, több nyelven olvasott. A mérce mindig az olvasottság, a nyelvtudás volt.
Nagy rabbidinasztia volt a Fischereké. Eszter mamuska nagyapja, Akiva Jakob Fischer, (1814–1894) Tét, később Gyönk rabbija volt 46 éven át (könyve: Ateret Akiva). Apja, Herman Zvi Fischer, (1841–1902), a dévaványai hitközség rabbija volt 22 évig. A családból több rabbi került ki: Imre Amram (1852–1919) és Moshe Nahum (1855–1929), majd Eszter testvére Benjamin Fischer (1878–1966).
Saul tbc-s lett, a Budakeszi Szanatóriumban kezelték, korán meghalt. Anyukám ekkor négyéves volt. A kisebbeket szétosztották a rokonságban, anyám az egyik vidéki nagynénihez került Tétre, a Győr megyei 3,5-4 ezres községbe. Dvora nagynéninek nem volt gyereke. Eszter mamuska csak titokban látogathatta Mirit, Dvora férje, Jakab bácsi szigorú, igazi nádpálcás tanító volt, egyben az osztatlan iskola igazgatója.
Jött az első világháború, a spanyolnátha járvány, a nagy gazdasági válság, a munkanélküliség. Anyám is megbetegedett, majd gyógyulása örömére Dvora nénitől igazi babát kapott. Az iskolában a tanulói létszám erősen megcsappant, 1923-ban Jakab bácsit B-listázták, a család kereső nélkül maradt. Feljöttek Pestre, anyám családjához, a Dob utca 23-ba, míg lakást nem találnak. Anyám idősebb testvérei már elkerültek otthonról, illetve dolgoztak.
Sara nővérének udvarlója nagy cionista és kibuc-alapító volt, 1927 táján kijuttatta a családot a brit fennhatóság alatt álló akkori Palesztinába. Anyám ott 14 évesen egy bentlakásos mezőgazdasági iskolába került (Ben Semen ifjúsági falu, majd Nahalal, ahol néhány évvel később Szenes Hanna tanult). Legidősebb bátyja, Matyi segítette, aki Szolnokon még tanítóskodott, majd kint Mordechaj Avi Shaul néven később neves író, műfordító lett. Ő, Matyi segítette, egyengette a testvérek és anyjuk, Eszter mamuska életét.
Az ifjúsági faluban a fiatalok elszántak és lelkesek voltak. Minden az országépítésről szólt, annak sok nehézségével és kellemetlenségével: skorpió, legyek, rovarok, sakálüvöltés, malária, tályogok… Minden munkát megtanultak, mert a munkahelyek havonta váltakoztak: kertészet, állatgondozás, bálázás, betonkeverés, konyhai munka, takarítás, egyebek. A sárban-porban csak az autógumiból készült, szíjakkal összetákolt lábbeli volt használható. De a szemük előtt épült az ország, a mocsaras, kietlen vidéken kultúrnövényeket honosítottak meg, kommunisztikus jellegű kibucokat, önellátó településeket hoztak létre. A szakiskola elvégzése után anyám a munkaerőpiacon találta magát: épülettakarítás, háztartási alkalmazotti munka, autókarosszéria-gyári munka – bármi ...
Anyám két bátyja, Pál és János agitáltak, röpiratokat terjesztettek, és börtönbe kerültek. Pál akkor már tbc-s volt, mégis éhségsztrájkba fogott. Mordechaj közbenjárására, kitoloncolás terhe mellett szabadon engedték őket. A hét testvér közül hárman idős anyjukkal, Eszterrel Palesztinában maradtak. Anyám, már 23 évesen, két kiutasított bátyjával tartott, s hosszú hajóúton hazajöttek a fasizálódó Európába. Munkanélküliség, üldöztetés várt rájuk. 1936 volt. Nem tudhatták, mire jönnek haza. Itthon a testvérek családi társbérletben laktak a Damjanich utcában. Anyám csecsemőgondozást tanult a Weiss Alice Gyermekágyas Közkórházban (Szabolcs utca), majd csecsemőfelügyeletet vállalt. Akkortájt ismerkedtek meg a szüleim, a „Hetes ifik” összejövetelein: anyám szelíd, nagyon bájos lány volt, apám, a vagány, tréfálkozó, közkedvelt ifivezető hamar meghódította őt. 1938-ban összeházasodtak, a Sajó utcában laktak a családdal.
Tibi apám egy angyalföldi, Jász utcai férfifehérnemű-gyárban dolgozott, amikor megkapta a behívóját. Vácra került. Helyére anyám állt a születésemig, majd valameddig a Cserépfalvi Kiadónál dolgozott. Néha hazaszaladt megnézni, de a szomszédok is rám-rám néztek. Ez alighanem hozzájárult magányos, szemlélődő-ábrándos hajlamaim kifejlődéséhez. Egy járókában elmélkedhettem: csak ki kellett nyúlnom a rácson, oda volt készítve az étel.
Apám 1940. február 1. és 1941. október 15-e között tényleges katonai szolgálatát teljesítette. 1942. június 17-én illegális függetlenségi tevékenység miatt letartóztatták (Mosonyi utca), három hétig vallatták, majd internálták (Aszód, Bustyaháza). 1943. január 31-én büntetőszázaddal a frontra vitték (Osinovka). Századát átadták a német parancsnokságnak. Májusban, parlamenti interpelláció nyomán a század magyar parancsnokság alá került. Társai közül addigra már sokan éhen haltak.
Apám 1944. áprilisában az első adandó alkalommal átszökött a szovjet csapatokhoz. Hadifogoly-státusban partizáncsoportok szervezését folytatta. 1945 januárjában, párttagsága igazolása után a krasznogorszki Központi Antifasiszta Iskolára került. Az iskola feladatairól, az ott folyó politikai átnevelés mikéntjéről egy aktívanapló így ír:
„Az 500, most Magyarországról ideérkezett új fogoly politikailag tapasztalatlan, teljesen tájékozatlan és félrevezetett. Feladatunk a fasiszta nevelés és propaganda ellensúlyozása és kiirtása, és teljesen új, egészséges világnézet kialakítása.”
A vállalások motivációi közt elsődleges volt a jobb ellátás, a túlélés és hazajutás reménye. Az iskola elvégzése után apámat hazairányították pártmunkára.
Itthon az 1944. március 19-i német megszállást követően pár hét alatt viharos sietséggel megvalósított gettósítás súlyosbította a helyzetünket. Anyám egy munkatársa befogadott minket szerény bútorainkkal, tíz nap múlva azonban röstelkedve közölte, hogy a férje fél, így arra kell kérnie, keressünk biztonságosabb helyet. 1944. júniusától a Bácskai utca 58/b alatti csillagosházba költöztünk (Zsidó Tanoncotthon), majd a szocdem párttól kapott hamis papírokkal, velem és egy szatyorral Apcra (Heves megye nyugati széle), majd a felvidéki Bény (Bíňa, Párkánytól 16 km) felé vette az útját, egy megbízható címre.
Bekopogott, „egy kis leveskét” kért a gyereknek. Emlékszem az érzésre: kanalaztam ímmel-ámmal, majd közöltem, hogy nem bírok többet enni: anyámra hagytam a többit. Ebben a játszmában a háziak is közreműködhettek: biztos telemérték a tányért.
Aztán ahogy a keleti országrész felszabadult, bujkálásunk hónapjai után Debrecenbe vergődtünk. Ott már összetákolták valamennyire az életet: a Kommunista Párt szállóján, illetve egy családnál helyeztek el bennünket. Működött a Vöröskereszt gyermekotthona (vezetője Zora, a 49-ben Rajk László és társai ellen indított koncepciós per egyik áldozatának, Szalai Andrásnak a felesége volt). Anyám házakhoz járt takarítani, besegíteni, engem pedig napközben a párt óvodájában óvtak. Itt ért bennünket 1945. április 4-e, az ország felszabadítása a német megszállás alól, majd az első szabad május elseje. Hogy akkor ez mekkora boldogság volt, őrzi a könyv, amit ennek örömére kaptam, anyám bejegyzésével.
Anyámmal addigra hazajöttünk Debrecenből, a Sajó utcába, az Erzsébetvárosba. A lakást a tettre kész, mindenre elszánt nagynéném szerezte vissza.
Jöttek-mentek a levelek, kiről van valami hír, ki hol, merre; megosztottuk a leveleket, áhítoztunk minden apró hírre. János nagybátyám a Népszavában (1945. szeptember 7.) üzent, hogy „Él, egészséges, és amint lehet, indul haza a Linz melletti Dornach-táborból”. 1946 májusában ért haza a Mauthausen-Gusen koncentrációs táborból, a 102 altábor egyikéből, ahol utakat, vasútvonalat építettek, s egy több kilométeres alagútrendszer létesítésén dolgoztak. Szabadulása, újjászületése emlékére családi nevét Mandelről Májusra változtatta.
Apám még békeidőben Annus nővérével ingszabászatot tanult egyik nagynénjüknél, Rosenbergné Hanna néninél, akinek híres divatszalonja volt a Kossuth téren. Hanna néni ebből a világból vonult elegánsan a deportáló vagonokhoz, akkor is friss frizurával, tűsarkú cipőben, retiküllel. Az utolsó órájáig nem volt hajlandó tudomást venni a végről. Dachauban pusztult el.
A fővárosi helyzetre jellemző volt, hogy a nyilasok 15.600 zsidót irányítottak olyan lakásokba, ahol azelőtt csak 3.969 személy lakott. Ezek a lakások is részben már foglaltak voltak, az újonnan jötteknek sok esetben a nekik szánt lakások helyett egyéb épületrészekben kellett szállást keresniük, padláson, pincében, lépcsőházban. Nemritkán egyetlen kétszobás lakásban 50-60 személy is lakott. Egyik nagynéném a csecsemőjével is egy ilyen előszobában kapott helyet.
A mentőakciók ellenére a Vörös Hadsereg közeledtével a nyilasok „védett” zsidók százait fosztották ki, s hajtották el szállásaikról. (Így, az Abonyi utca 8-ból november 16-án 260 zsidót, akiket Carl Lutz svájci konzul nem sokkal azelőtt mentett ki az óbudai téglagyárból.) Az embereket szétválogatták: a fizikailag menet- és munkaképesnek ítélteket menetoszlopokba állították, útnak indították a Harmadik Birodalom felé, a többieket a Duna-partra hurcolták és belelőtték a folyóba. Györgyi barátnőm is így vesztette el édesanyját, s minden évben virágot visz az egyik Duna-parti cipőbe. Nagy ritkán előfordultak szökések, olykor valamelyik kísérő „félrenézett”, hagyott lemaradni, futni egy-egy anyát kisgyerekkel.
Megszámlálhatatlan véletlenen múltak életek: nagynéném leejtett egy aszpirines dobozkát, lehajolt érte, s abban a pillanatban süvített el egy golyó a feje fölött. Az eltévedt lövedék nyomát a szekrény őrzi.
Grafikusművész nagybátyám, Pál TBC-s volt, gyakorlatilag már a Budakeszi Szanatóriumban lakott. 1946-ban halt meg, két pici gyereket hagyva félárván. Innen eredt anyám örökös aggodalma: félt, nehogy tüdőbeteg legyek, hiszen apjuk is tbc-ben halt meg, az ő négyéves korában.
Nem mindenkiről jött hír: Laci nagybátyámat „eltűntnek” nyilvánították. Évekig bíztunk abban, hogy valahogy, valahonnan, valamikor előkerül. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) 1945. július 5-e és 1945. október 20-a között öt kiadványt bocsátott ki, melyek a túlélők listáit, a hazatéréssel kapcsolatos híreket és egyéb hasznos tudnivalókat tartalmaztak. A táborok felszabadítását követően hónapok teltek el az orvosi vizsgálatokkal, a regisztrációval, a gyógykezeléssel, a hozzátartozók felkutatásával, a kóborlásokkal, s a különböző szervezettségű hazaszállítással.
Apám nem halt éhen, nem lőtték agyon, nem találta el lövedék, túlélte a hastífuszt (a gázálarcból kipreparált szén volt a gyógyszer), nem kapták el, amikor megszökött. Nem lőtték agyon akkor sem, amikor orosz szóra ébredt egy szalmakazalban rejtőzködve. Fülelt, szálanként szedte szét a szalmakazlat, hogy zaj nélkül kijusson, odatámaszkodott, tűzzel kínálta a ruszkit, mintha odatartozna – hihetetlen dramaturgiai érzékkel „keretezte át” az eseményeket.
Na de mit csináljon a zsebében lapuló gránáttal? Tulajdonképpen lehetetlen volt elővennie, tudta, hogy azonnal agyonlövik. A ruszki kezébe nyomta a gránátot, mint trófeát, hadizsákmányt, győzelmi kiáltással:
– Ура! Победа! (Hurrá! Győzelem!)
Ahogy hazatért, 1946 elejétől Pécsre küldték – a többes szám harmadik személy a Pártot jelentette – pártiskolai oktatónak, s rövidesen a XI. kerületi Karolina úti pártiskolán kapott oktatói állást. Miri anyám a MABI-nál (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) volt beteglátogató. Aztán apám új pártfeladatot kapott: behívták a hadseregbe és két hét alatt meg kellett tanulnia a díszszemlén peckesen lovagolni. Terveik voltak apámmal, kiküldték Moszkvába a Katonapolitikai Akadémiára, s öt éven keresztül csak hetekre volt együtt a család. Anyám, hogy lépést tartson, s „fejlődjön”, a Lenin Intézetbe járt, ahol az ideológiai tárgyak – marxizmus-leninizmus, politikai gazdaságtan, filozófiatörténet, munkásmozgalom története – mellett orosz nyelvet, irodalmat tanítottak.) Az ideológia, mely átszőtte az életüket, annak annyira természetes része volt, mint a levegő. A rendszer s benne az emberek korlátoltságát, olykor ostobaságát no meg a kiszolgáltatottságot tudomásul vették. Apám minden listán szerepelt, ahogy mindig is sejtette, s mint 56-ban megtudta. Az a bizonyos fekete autó sose jött érte, de benne volt a tudatukban, azaz mindig meg voltak egy kicsit szorongatva. Engem sose nagykorúsítottak, nem avattak be az árnyak megismerésébe, így jószerivel csak a haláluk után kellett megküzdenem a nagy kérdésekkel.
1948 ősze. Első önálló lakásunk az Abonyi utca 8-ban lett, ez állami, úgynevezett tanácsi bérlakás volt, melyet a Honvédségtől kaptunk, apám hivatásos állományba kerülésével. A legsötétebb időkben csillagos ház volt. A lakás előző lakói, amennyire ezt ki tudtam deríteni, kivándoroltak. A lakók közt sok tanár volt, ők a háború előtt jórészt a szemközti Zsidó Gimnáziumban vagy a Szent István Gimnáziumban tanítottak.
Az Abonyi utca nevét Abonyi Lajos (1833–1898) íróról kapta. A nyolcas szám alatti négyemeletes házat Schöntheil Richárd (1874–1944) Lechner-követő, szecessziós építészmérnök zseni tervezte. Nagyon szerettem ezt az épületet. Előtte kis előkert volt, a tágas előtérben széles, kicsempézett pad állt.
A két szoba-hall cselédszobás, fürdőszobás (!) lakást nagyrészt berendezve kaptuk, úgy ahogy lakói élhettek benne. A hallban ebédlőasztal állt, körben piros plüss székekkel, a szobában zöld posztóval bevont íróasztal, könyvespolc, polírozott vitrines szekrény. Később itt kaptak helyet a kincsek: a balatoni nyaraláskor tombolán nyert Herendi porcelán hamutálca, a porcelán nyuszi, a kötelező Lenin- és Sztálin-mellszobor, a különféle színű, aprócska likőröspoharak, később a családi barátnőtől születésnapra kapott négy aprócska „békebeli” Zsolnay mokkáscsésze.
Fürdőszobánk is volt, házkazán-fűtéssel, péntek esténként a csapból melegvíz folyt! A péntek estéket szerettem a legjobban: előttünk volt az egész hétvége. Cukorral kikevert kakaóport kanalaztunk, ez volt a csemege, ezek voltak a meghitt pillanatok. A fürdőkádnál és a hallban, mely ebédlőként is szolgált, csengőzsinór volt a „személyzetnek”. Ezt én akkor nagyon mókásnak találtam.
A konyhából lehetett kijutni a hátsó udvarra, amely közönséges porolóudvar volt. Még hordták le hétvégén az asszonyok a szőnyegeket, s verték ki belőlük a port prakkerrel. Mégsem csak amolyan semmilyen udvar volt, igazi kincsek rejtőztek benne: a porban, a félresodródott törmelékben káprázatos királykék és rubinvörös üvegcserepet találtam, ezek lettek első kincseim – vajon honnan kerültek ide, mi lehet a történetük? – meg lepkét, földigilisztát, de törött szárnyú verebet is leltem.
Az udvarról íves lépcsősoron át lehetett a kertbe jutni. Beljebb kőasztal, kőpad állt az illatos hársfa alatt, s hatalmas platán vigyázott ránk. Mi, gyerekek szerettünk ott tanyázni.
A szomszédos Cházár András utcában az úttestet árvácskák szegélyezték. Arra jártam naponta iskolába. Hétvégeken kijártunk a Ligetbe, néha az Állatkertbe vagy a Vidám Parkba. Vattacukorral ragacsoztuk össze magunkat, mulattunk egymáson meg magunkon. Sárga, piros, zöld és barna faleveleket, törékeny virágszirmokat gyűjtöttem, préseltem könyvlapok közt. Jó volt színeket látni. Az emberek akkoriban olyan szürkék, barnák és feketék voltak…
A lakókönyvet, melynek vezetése mindenhol a házfelügyelők kötelessége volt, a diktatúra fontos információs forrásként használta. Nálunk ezt az idős Haraszti házaspár vezette. A lift melletti lakásban laktak. Este 10-kor (később 11-kor) volt kapuzárás, a későn hazatérőnek ilyenkor ki kellett csöngetni a házmestert. A ház lakói közt volt építészmérnök, banktisztviselő, nyugalmazott MÁV felügyelő, mechanikai műszerész, ügyvéd, építési vállalkozó, nyugalmazott operaénekes, könyvkiadó műszaki vezetője, védőnő és néhány tanár. Én akkoriban csak aszerint tájékozódtam köztük, ki mennyire kedves, van-e hasonló korú gyereke, lakjon akár első emeleti utcafronton „úri” lakásban, vagy az ötödiken, hátul a mosókonyhában.
Itt lakott Gortvai Tivadar, a Móra Könyvkiadó és más szerkesztőségek műszaki osztályának vezetője, illetve munkatársa. Őt és a feleségét is csak látásból ismertem. 56-ban, amint éppen szaporázta a lépteit szemébe húzott micisapkájában, letagadtam az őt követő suhanc előtt – már öntudatosan.
Erdős nénivel, a csendes, mesebeli ősz kontyos nénikével sem sok szót váltottam. Később tudtam meg, hogy az ő fia volt Erdős Pál, a világhírű matematikus, a modern kombinatorika és gráfelmélet egyik legmeghatározóbb alakja. Apja, Engländer Lajos neves matematikatanár volt. Erdős négy kontinens nyolc akadémiájának tagja, mintegy 15 egyetemének díszdoktora volt.
Éva, aki három-négy évvel idősebb volt nálam, 1941 óta lakott ebben a házban; innen vitték el az apját munkaszolgálatra, nagyanyját Buchenwaldba. Egyikük sem tért haza. Édesanyja hallani sem volt hajlandó a holttá nyilváníttatásukról, mindig reménykedett, hogy valahonnan, valamikor megkerül a férje.
A legjobb barátnőm Zsóka volt, akivel mamáink kíséretében sokat sétáltunk a Ligetben, póniló húzta kis szekéren fotózkodtunk, könyveket is, ruháinkat is csereberéltünk. A tőle kapott apróvirágos, piros zsorzsettruhát most is látom magam előtt. Zsóka apja 1956 őszén Bécsből üzent haza a családjának: menjenek utána. Zsókát ekkor világosították fel, hogy Magda, akit 13 éves koráig szülőanyjának tudott, voltaképp a nevelőanyja. Az utolsó emlékem Zsókától a tőle 1956 karácsonyán, mintegy búcsúajándékként kapott Szerb Antal „Száz vers” c. antológia.
„Szerezd be a kapcsos albumot és írd bele a legszebb verseket… tedd el vagy vidd magaddal. Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben és ki tudja, mit tudsz megmenteni ifjúságodból… ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel üres ég alatt”
Semmi zsidósággal kapcsolatos dologról nem esett szó – ez tabusítva lett. Mintha lett volna egy hallgatólagos egyezség a háborút, a holokausztot túlélt szülők közt, hogy nem rakják ránk a terhet, hogy új életet élünk. Mindez rejtett utakon ránk, gyerekekre mégis átörökítődött: nem kérdeztünk, hiszen akkor még kérdéseink sem voltak, s nem gondoltunk arra, ami elmúlt.
Az utcáról bekiabált a szemetes, a tejes, a köszörűs, a szenes, az ószeres, a jeges. Volt jégszekrényünk, egy bádogbélésű vaskos, duplafalú, háromrekeszes szekrényke. Kétszer egy héten lovaskocsival jött a jeges, csákánnyal darabolta a jégtömböket. Vödörrel vittük fel a jéghasábokat. Ezeket a szekrényke középső részébe csúsztattuk, kétoldalt pedig a mellette lévő térbe a hűteni valókat tettük. A Dózsa György út sarkán volt a sarki fűszeres, Pákozdi; szemben vele a suszterműhely. A cipészek a ház előtti udvarban háromlábú suszterszéken ülve szegecseltek-kalapáltak. Az utca elején a félszuterénben árusított a trafikos-írószeres, ahol zsákbamacskát, borítékba rejtett meglepetés-kincseket, jó esetben úgynevezett vízicsodát lehetett venni 20-50 fillérért.
Mi, gyerekek leggyakrabban a kapu előtt verődtünk össze: rollereztünk, a ház előtti keskeny földsávon „földdarabolást” játszottunk. Olcsó játék volt, térlátást és ügyességet igényelt. 1948-49-et írtunk, a háború csak 3-4 éve ért véget.
Apám, ahogy hazatért – mint a Mátyás király meg az eszes lány című mesében, jött is meg nem is, hozott is meg nem is – megbízták, behívták, kinevezték, kiküldték tanulni, képviselni, közvetíteni, helyzetet elemezni, tárgyalni, stb. Külügyi szolgálatot látott el, a legforróbb helyeken és időkben. Jugoszláviában, amikor Tito, az első kommunista hatalmi vezető kivonva magát a szovjet hegemónia alól, a két ellenséges tömb közötti el nem kötelezettség politikájának előmozdítója lett a hidegháborúban, kiérdemelve ezzel a szocialista tábor részéről a „láncos kutya” titulust. Aztán Kínában, a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” idején, majd Romániában, Nicolae Ceaușescu által kiépített totális diktatúra éveiben, amikor a Securitate (titkosrendőrség) tartotta rettegésben az országot.
Utóbb az ENSZ Biztonsági Tanácsában volt delegált. Így aztán minden listán rajta volt: 1945 előtt mint ellenálló, mint zsidó, mint kommunista, később mint külföldön mozgó kockázati tényező; a lakás bepoloskázva, folytonosak voltak a követések, a jelentések, a meghallgatások, a lehallgatások, a kihallgatások. Az ára négy infarktus volt, aztán ebben a békében, 62 évesen, egyszerűen csak meghalt.
Megmaradt a mindig csibészes, tréfálkozásra kész, néha keserédes, kissé cinkos mosolya, a még a cserkészeknél tanult mindenféle móka, szójáték és trükk. Megtanított tengerészcsomót kötni, morzézni, csillagokat nézni, tüzet rakni, korcsolyázni és sakkozni. Sosem ült otthon, a „karosszékben”, jött-ment az emberek között, mondhatni, az utcán élt, ahol lépten-nyomon ismerősbe botlottunk. Hát ilyen volt.
Szeretett engem Kuksinak hívni – csak később találtam rá a jelentésére. A Valahol Európában című filmben (1947) és az annak alapján készült musicalben a második világháború idején a kisfiú, Kuksi, édesapja utolsó szavait, üzenetét ismételgeti: - Nem szabad félni! - és azt mondta, visszajön.
Anyám ámulattal, megadással, szelíden vagy dohogva asszisztált mellette, némi mellőzöttség- és kimaradottság érzésével a háttérben. Oly kevés állandóságot és bátorítást kapott az élettől, hogy nagyon alkalmazkodó lett, másképp, mint apám: szerény, befogadó, figyelmes, adakozó és aggódó volt. Aggodalmait mellőzve, a „telefonszerelőket” is beengedte a lakásba, de a csecsemőjével az építkezésen meghúzódó fiatal anyát is, hogy megfürdethesse gyerekét, meg a két nyomuló cigányasszonyt is, akik csak egy pohár vizet kértek. Amije volt, mindent tovább ajándékozott, nemhogy cicomázkodni, de „öltözködni” sem lehetett mellette. 14 éve nincs már, nem aggódik, nem figyelmeztet, nem kér, nem ad, nem szisszen fel, nem hívogat telefonon, nem olvassa az újságot, nem recsegteti a táskarádiót, nem háborog, nem süt többé zserbót... Kép a falon, az előbújó könyvbejegyzések, kézírása a fotók szélén ...
Azokban a bizonyos 1956 novemberi napokban, amikor a Dózsa György úton tankok jártak és minden kiszámíthatatlan volt, az esetleges eltévedt lövedékek elől az előszobába húzódtunk, a szoba felől szekrénnyel torlaszoltuk el magunkat. Akkor értettem meg zsigerileg az egyszerű, hétköznapi mozdulatsorból, mi a háború, amikor anyám dermesztő természetességgel az egyik bőröndbe bepakolta kétéves Vera húgocskám holmiját, takaróját, a másikba pedig élelmiszert. Ő is tudott valamit, ami nem születik az emberrel.
1959-ben érettségiztem, az akkori Radnóti Miklós Gimnáziumban, Simon József igazgatósága alatt. Az iskola abban az évben vette fel Radnóti nevét, 1961-ben pedig az ELTE gyakorló iskolája lett (ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium). Az épület évtizedek történetét hordozza.
– Megismersz? – kérdezte.
– Meg. A fényképről ...
A négy évemmel inkább éreztem, mint tudtam, hogy ő az Apám, s egyben azt is: kell hallania, hogy tudom, Ő az.
Az 1941-45 közti időkből néhány epizód, inkább csak érzések maradtak meg bennem, a helyhez, időhöz, eseményhez kötés inkább csak a későbbi elejtett elbeszélésekből történt meg. Ez a kép viszont élesen belém vésődött. A szolidaritás másik korai megnyilvánulása: apám „muszos” (munkaszolgálatos) volt, én pedig büszke mumpszos.
 |
| A szüleim házasságkötésük napján, Sajó utca, 1938 |
Budapesten, a Sajó utca 5/a-ban laktunk, heten a két szoba-cselédszobás lakásban, anyám két bátyjával, s feleségeikkel, két befogadott erdélyi menekülttel (egyiküket, a 23 éves Helgát a Bergen-Belsen-i lágerben szabadították fel az amerikaiak). Apám lett volna a nyolcadik, ő az 1941-es népszámláláskor „távollévő családtagnak” számított. Én 1941. június 6-án születtem. Napra három év múlva történt meg a sorsfordító normandiai partraszállás, ez volt a D-Day, a második világháború egyik legfontosabb hadművelete.
Apám 1916-ban született, családjával Nyíregyházáról költözött a fővárosba, a nagy gazdasági válság idején. Apai nagyapám, Hermann, zimonyi születésű, anyja Mattarasz Amália Herzl Tivadar másodunokatestvére volt. Hermannak nagy álmai lehettek. 1910-ben kivándorolt Amerikába, de hamar meggondolta magát, két év múlva hazajött, összeházasodtak nagyanyámmal.
Nagypapa hajópincér volt a Bécs-Budapest útvonalon, nagymamám a háztartást, a családot látta el. A hetedik kerületi „Csikágó” városrészben jutottak lakhatáshoz: a Keleti pályaudvar közelében rohamos gyorsasággal húztak fel a 3-5 emeletes, gangos épületeket, jórészt a vidékről beáramló munkavállalók számára. Szoba-alkóvos lakás, lakókonyhával. Közös WC, a függőfolyosó, azaz a gang végében. A konyhában elhelyezett sezlonon lakott nagymama idős, beteg nővére, Herminka néni, nagymama kötözgette gézzel gangrénás lábát. Nagymama gondja volt bevásárlás a Garai piacon, a sepregetés, a mosás (lavórban) és persze a főzés. Ünnepnapokon maceszgombóc leves, libanyakkal, s hatalmas, laza gombócokkal. Egy gombócra egy tojás, libazsír. Az ablak a világítóudvarra, a lichthofra nézett, a párkányon fukszia. Nagyapámat alig-alig láttam: sokat volt úton, aztán pedig csak ágyban fekvő betegként. A felszabadulás után nem sokkal, ’45 végén halt meg gyomorrákban.
Apám az utcán nevelkedett, a kölykök között. Itt tanulta meg az utca törvényeit, mindenhol otthon volt (de otthon alig). Mikor nagyobbacska lett, az asszonyoknak szatyrot cipelt, bolti kifutófiú volt, gazdag lánykákat tanított korcsolyázni (így Stühmer Zizit, a csokigyáros lányát, aki rajongott apámért, s a legenda szerint, amikor nagyapja, Stühmer Frigyes kikérte Zizi ötletét, milyen nevet kapjon az új készítmény, apám neve után lett „tibicsoki”, mely velem egyidős).
Egyenes út vezetett a szocdem ifjúmunkások kerületi szervezetéhez. Itt a hetedik kerületi, szociálisan érzékeny, jórészt zsidó munkásfiatalokkal szerveződtek szolidáris, társadalmi felelősséget vállaló csoporttá a „Hetes ifik”. Szüleim itt ismerkedtek meg.
Miri anyám szegény ortodox zsidó családban született (Dob utca 23.), ő hetedikként a legkisebb volt. Apja, Mandel Saul (Derecske,1874 – Budakeszi, 1917), rituális metsző volt. Anyja, Fischer Eszter (Aszód, 1874 – Jeruzsálem, 1967); házassága a Fischer családban némiképpen mezaliansznak számított, így valahányszor szóba került, hangsúlyozták, hogy Saul, a sakter milyen művelt volt, több nyelven olvasott. A mérce mindig az olvasottság, a nyelvtudás volt.
Nagy rabbidinasztia volt a Fischereké. Eszter mamuska nagyapja, Akiva Jakob Fischer, (1814–1894) Tét, később Gyönk rabbija volt 46 éven át (könyve: Ateret Akiva). Apja, Herman Zvi Fischer, (1841–1902), a dévaványai hitközség rabbija volt 22 évig. A családból több rabbi került ki: Imre Amram (1852–1919) és Moshe Nahum (1855–1929), majd Eszter testvére Benjamin Fischer (1878–1966).
Saul tbc-s lett, a Budakeszi Szanatóriumban kezelték, korán meghalt. Anyukám ekkor négyéves volt. A kisebbeket szétosztották a rokonságban, anyám az egyik vidéki nagynénihez került Tétre, a Győr megyei 3,5-4 ezres községbe. Dvora nagynéninek nem volt gyereke. Eszter mamuska csak titokban látogathatta Mirit, Dvora férje, Jakab bácsi szigorú, igazi nádpálcás tanító volt, egyben az osztatlan iskola igazgatója.
Jött az első világháború, a spanyolnátha járvány, a nagy gazdasági válság, a munkanélküliség. Anyám is megbetegedett, majd gyógyulása örömére Dvora nénitől igazi babát kapott. Az iskolában a tanulói létszám erősen megcsappant, 1923-ban Jakab bácsit B-listázták, a család kereső nélkül maradt. Feljöttek Pestre, anyám családjához, a Dob utca 23-ba, míg lakást nem találnak. Anyám idősebb testvérei már elkerültek otthonról, illetve dolgoztak.
Sara nővérének udvarlója nagy cionista és kibuc-alapító volt, 1927 táján kijuttatta a családot a brit fennhatóság alatt álló akkori Palesztinába. Anyám ott 14 évesen egy bentlakásos mezőgazdasági iskolába került (Ben Semen ifjúsági falu, majd Nahalal, ahol néhány évvel később Szenes Hanna tanult). Legidősebb bátyja, Matyi segítette, aki Szolnokon még tanítóskodott, majd kint Mordechaj Avi Shaul néven később neves író, műfordító lett. Ő, Matyi segítette, egyengette a testvérek és anyjuk, Eszter mamuska életét.
Az ifjúsági faluban a fiatalok elszántak és lelkesek voltak. Minden az országépítésről szólt, annak sok nehézségével és kellemetlenségével: skorpió, legyek, rovarok, sakálüvöltés, malária, tályogok… Minden munkát megtanultak, mert a munkahelyek havonta váltakoztak: kertészet, állatgondozás, bálázás, betonkeverés, konyhai munka, takarítás, egyebek. A sárban-porban csak az autógumiból készült, szíjakkal összetákolt lábbeli volt használható. De a szemük előtt épült az ország, a mocsaras, kietlen vidéken kultúrnövényeket honosítottak meg, kommunisztikus jellegű kibucokat, önellátó településeket hoztak létre. A szakiskola elvégzése után anyám a munkaerőpiacon találta magát: épülettakarítás, háztartási alkalmazotti munka, autókarosszéria-gyári munka – bármi ...
Anyám két bátyja, Pál és János agitáltak, röpiratokat terjesztettek, és börtönbe kerültek. Pál akkor már tbc-s volt, mégis éhségsztrájkba fogott. Mordechaj közbenjárására, kitoloncolás terhe mellett szabadon engedték őket. A hét testvér közül hárman idős anyjukkal, Eszterrel Palesztinában maradtak. Anyám, már 23 évesen, két kiutasított bátyjával tartott, s hosszú hajóúton hazajöttek a fasizálódó Európába. Munkanélküliség, üldöztetés várt rájuk. 1936 volt. Nem tudhatták, mire jönnek haza. Itthon a testvérek családi társbérletben laktak a Damjanich utcában. Anyám csecsemőgondozást tanult a Weiss Alice Gyermekágyas Közkórházban (Szabolcs utca), majd csecsemőfelügyeletet vállalt. Akkortájt ismerkedtek meg a szüleim, a „Hetes ifik” összejövetelein: anyám szelíd, nagyon bájos lány volt, apám, a vagány, tréfálkozó, közkedvelt ifivezető hamar meghódította őt. 1938-ban összeházasodtak, a Sajó utcában laktak a családdal.
Tibi apám egy angyalföldi, Jász utcai férfifehérnemű-gyárban dolgozott, amikor megkapta a behívóját. Vácra került. Helyére anyám állt a születésemig, majd valameddig a Cserépfalvi Kiadónál dolgozott. Néha hazaszaladt megnézni, de a szomszédok is rám-rám néztek. Ez alighanem hozzájárult magányos, szemlélődő-ábrándos hajlamaim kifejlődéséhez. Egy járókában elmélkedhettem: csak ki kellett nyúlnom a rácson, oda volt készítve az étel.
Apám 1940. február 1. és 1941. október 15-e között tényleges katonai szolgálatát teljesítette. 1942. június 17-én illegális függetlenségi tevékenység miatt letartóztatták (Mosonyi utca), három hétig vallatták, majd internálták (Aszód, Bustyaháza). 1943. január 31-én büntetőszázaddal a frontra vitték (Osinovka). Századát átadták a német parancsnokságnak. Májusban, parlamenti interpelláció nyomán a század magyar parancsnokság alá került. Társai közül addigra már sokan éhen haltak.
 |
| Hat hónaposan, majd anyámmal és a lencsibabával. A kép felirata: Ez a kép megjárta a „poklot”. Ágnes 6 hónapos. 1942-45 között apád zsebében |
Apám 1944. áprilisában az első adandó alkalommal átszökött a szovjet csapatokhoz. Hadifogoly-státusban partizáncsoportok szervezését folytatta. 1945 januárjában, párttagsága igazolása után a krasznogorszki Központi Antifasiszta Iskolára került. Az iskola feladatairól, az ott folyó politikai átnevelés mikéntjéről egy aktívanapló így ír:
„Az 500, most Magyarországról ideérkezett új fogoly politikailag tapasztalatlan, teljesen tájékozatlan és félrevezetett. Feladatunk a fasiszta nevelés és propaganda ellensúlyozása és kiirtása, és teljesen új, egészséges világnézet kialakítása.”
A vállalások motivációi közt elsődleges volt a jobb ellátás, a túlélés és hazajutás reménye. Az iskola elvégzése után apámat hazairányították pártmunkára.
Itthon az 1944. március 19-i német megszállást követően pár hét alatt viharos sietséggel megvalósított gettósítás súlyosbította a helyzetünket. Anyám egy munkatársa befogadott minket szerény bútorainkkal, tíz nap múlva azonban röstelkedve közölte, hogy a férje fél, így arra kell kérnie, keressünk biztonságosabb helyet. 1944. júniusától a Bácskai utca 58/b alatti csillagosházba költöztünk (Zsidó Tanoncotthon), majd a szocdem párttól kapott hamis papírokkal, velem és egy szatyorral Apcra (Heves megye nyugati széle), majd a felvidéki Bény (Bíňa, Párkánytól 16 km) felé vette az útját, egy megbízható címre.
Bekopogott, „egy kis leveskét” kért a gyereknek. Emlékszem az érzésre: kanalaztam ímmel-ámmal, majd közöltem, hogy nem bírok többet enni: anyámra hagytam a többit. Ebben a játszmában a háziak is közreműködhettek: biztos telemérték a tányért.
Aztán ahogy a keleti országrész felszabadult, bujkálásunk hónapjai után Debrecenbe vergődtünk. Ott már összetákolták valamennyire az életet: a Kommunista Párt szállóján, illetve egy családnál helyeztek el bennünket. Működött a Vöröskereszt gyermekotthona (vezetője Zora, a 49-ben Rajk László és társai ellen indított koncepciós per egyik áldozatának, Szalai Andrásnak a felesége volt). Anyám házakhoz járt takarítani, besegíteni, engem pedig napközben a párt óvodájában óvtak. Itt ért bennünket 1945. április 4-e, az ország felszabadítása a német megszállás alól, majd az első szabad május elseje. Hogy akkor ez mekkora boldogság volt, őrzi a könyv, amit ennek örömére kaptam, anyám bejegyzésével.
 |
| Versek könyve. 1943. Nagy költők versei kis gyerekeknek. A bejegyzés: „Kicsi Ágnesemnek első szabad májusunk örömére, Debrecen 1945. V. 1-én Miri anyuka” |
Anyámmal addigra hazajöttünk Debrecenből, a Sajó utcába, az Erzsébetvárosba. A lakást a tettre kész, mindenre elszánt nagynéném szerezte vissza.
Jöttek-mentek a levelek, kiről van valami hír, ki hol, merre; megosztottuk a leveleket, áhítoztunk minden apró hírre. János nagybátyám a Népszavában (1945. szeptember 7.) üzent, hogy „Él, egészséges, és amint lehet, indul haza a Linz melletti Dornach-táborból”. 1946 májusában ért haza a Mauthausen-Gusen koncentrációs táborból, a 102 altábor egyikéből, ahol utakat, vasútvonalat építettek, s egy több kilométeres alagútrendszer létesítésén dolgoztak. Szabadulása, újjászületése emlékére családi nevét Mandelről Májusra változtatta.
Apám még békeidőben Annus nővérével ingszabászatot tanult egyik nagynénjüknél, Rosenbergné Hanna néninél, akinek híres divatszalonja volt a Kossuth téren. Hanna néni ebből a világból vonult elegánsan a deportáló vagonokhoz, akkor is friss frizurával, tűsarkú cipőben, retiküllel. Az utolsó órájáig nem volt hajlandó tudomást venni a végről. Dachauban pusztult el.
A fővárosi helyzetre jellemző volt, hogy a nyilasok 15.600 zsidót irányítottak olyan lakásokba, ahol azelőtt csak 3.969 személy lakott. Ezek a lakások is részben már foglaltak voltak, az újonnan jötteknek sok esetben a nekik szánt lakások helyett egyéb épületrészekben kellett szállást keresniük, padláson, pincében, lépcsőházban. Nemritkán egyetlen kétszobás lakásban 50-60 személy is lakott. Egyik nagynéném a csecsemőjével is egy ilyen előszobában kapott helyet.
A mentőakciók ellenére a Vörös Hadsereg közeledtével a nyilasok „védett” zsidók százait fosztották ki, s hajtották el szállásaikról. (Így, az Abonyi utca 8-ból november 16-án 260 zsidót, akiket Carl Lutz svájci konzul nem sokkal azelőtt mentett ki az óbudai téglagyárból.) Az embereket szétválogatták: a fizikailag menet- és munkaképesnek ítélteket menetoszlopokba állították, útnak indították a Harmadik Birodalom felé, a többieket a Duna-partra hurcolták és belelőtték a folyóba. Györgyi barátnőm is így vesztette el édesanyját, s minden évben virágot visz az egyik Duna-parti cipőbe. Nagy ritkán előfordultak szökések, olykor valamelyik kísérő „félrenézett”, hagyott lemaradni, futni egy-egy anyát kisgyerekkel.
Megszámlálhatatlan véletlenen múltak életek: nagynéném leejtett egy aszpirines dobozkát, lehajolt érte, s abban a pillanatban süvített el egy golyó a feje fölött. Az eltévedt lövedék nyomát a szekrény őrzi.
Grafikusművész nagybátyám, Pál TBC-s volt, gyakorlatilag már a Budakeszi Szanatóriumban lakott. 1946-ban halt meg, két pici gyereket hagyva félárván. Innen eredt anyám örökös aggodalma: félt, nehogy tüdőbeteg legyek, hiszen apjuk is tbc-ben halt meg, az ő négyéves korában.
Nem mindenkiről jött hír: Laci nagybátyámat „eltűntnek” nyilvánították. Évekig bíztunk abban, hogy valahogy, valahonnan, valamikor előkerül. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) 1945. július 5-e és 1945. október 20-a között öt kiadványt bocsátott ki, melyek a túlélők listáit, a hazatéréssel kapcsolatos híreket és egyéb hasznos tudnivalókat tartalmaztak. A táborok felszabadítását követően hónapok teltek el az orvosi vizsgálatokkal, a regisztrációval, a gyógykezeléssel, a hozzátartozók felkutatásával, a kóborlásokkal, s a különböző szervezettségű hazaszállítással.
Apám nem halt éhen, nem lőtték agyon, nem találta el lövedék, túlélte a hastífuszt (a gázálarcból kipreparált szén volt a gyógyszer), nem kapták el, amikor megszökött. Nem lőtték agyon akkor sem, amikor orosz szóra ébredt egy szalmakazalban rejtőzködve. Fülelt, szálanként szedte szét a szalmakazlat, hogy zaj nélkül kijusson, odatámaszkodott, tűzzel kínálta a ruszkit, mintha odatartozna – hihetetlen dramaturgiai érzékkel „keretezte át” az eseményeket.
Na de mit csináljon a zsebében lapuló gránáttal? Tulajdonképpen lehetetlen volt elővennie, tudta, hogy azonnal agyonlövik. A ruszki kezébe nyomta a gránátot, mint trófeát, hadizsákmányt, győzelmi kiáltással:
– Ура! Победа! (Hurrá! Győzelem!)
Ahogy hazatért, 1946 elejétől Pécsre küldték – a többes szám harmadik személy a Pártot jelentette – pártiskolai oktatónak, s rövidesen a XI. kerületi Karolina úti pártiskolán kapott oktatói állást. Miri anyám a MABI-nál (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) volt beteglátogató. Aztán apám új pártfeladatot kapott: behívták a hadseregbe és két hét alatt meg kellett tanulnia a díszszemlén peckesen lovagolni. Terveik voltak apámmal, kiküldték Moszkvába a Katonapolitikai Akadémiára, s öt éven keresztül csak hetekre volt együtt a család. Anyám, hogy lépést tartson, s „fejlődjön”, a Lenin Intézetbe járt, ahol az ideológiai tárgyak – marxizmus-leninizmus, politikai gazdaságtan, filozófiatörténet, munkásmozgalom története – mellett orosz nyelvet, irodalmat tanítottak.) Az ideológia, mely átszőtte az életüket, annak annyira természetes része volt, mint a levegő. A rendszer s benne az emberek korlátoltságát, olykor ostobaságát no meg a kiszolgáltatottságot tudomásul vették. Apám minden listán szerepelt, ahogy mindig is sejtette, s mint 56-ban megtudta. Az a bizonyos fekete autó sose jött érte, de benne volt a tudatukban, azaz mindig meg voltak egy kicsit szorongatva. Engem sose nagykorúsítottak, nem avattak be az árnyak megismerésébe, így jószerivel csak a haláluk után kellett megküzdenem a nagy kérdésekkel.
1948 ősze. Első önálló lakásunk az Abonyi utca 8-ban lett, ez állami, úgynevezett tanácsi bérlakás volt, melyet a Honvédségtől kaptunk, apám hivatásos állományba kerülésével. A legsötétebb időkben csillagos ház volt. A lakás előző lakói, amennyire ezt ki tudtam deríteni, kivándoroltak. A lakók közt sok tanár volt, ők a háború előtt jórészt a szemközti Zsidó Gimnáziumban vagy a Szent István Gimnáziumban tanítottak.
Az Abonyi utca nevét Abonyi Lajos (1833–1898) íróról kapta. A nyolcas szám alatti négyemeletes házat Schöntheil Richárd (1874–1944) Lechner-követő, szecessziós építészmérnök zseni tervezte. Nagyon szerettem ezt az épületet. Előtte kis előkert volt, a tágas előtérben széles, kicsempézett pad állt.
A két szoba-hall cselédszobás, fürdőszobás (!) lakást nagyrészt berendezve kaptuk, úgy ahogy lakói élhettek benne. A hallban ebédlőasztal állt, körben piros plüss székekkel, a szobában zöld posztóval bevont íróasztal, könyvespolc, polírozott vitrines szekrény. Később itt kaptak helyet a kincsek: a balatoni nyaraláskor tombolán nyert Herendi porcelán hamutálca, a porcelán nyuszi, a kötelező Lenin- és Sztálin-mellszobor, a különféle színű, aprócska likőröspoharak, később a családi barátnőtől születésnapra kapott négy aprócska „békebeli” Zsolnay mokkáscsésze.
Fürdőszobánk is volt, házkazán-fűtéssel, péntek esténként a csapból melegvíz folyt! A péntek estéket szerettem a legjobban: előttünk volt az egész hétvége. Cukorral kikevert kakaóport kanalaztunk, ez volt a csemege, ezek voltak a meghitt pillanatok. A fürdőkádnál és a hallban, mely ebédlőként is szolgált, csengőzsinór volt a „személyzetnek”. Ezt én akkor nagyon mókásnak találtam.
A konyhából lehetett kijutni a hátsó udvarra, amely közönséges porolóudvar volt. Még hordták le hétvégén az asszonyok a szőnyegeket, s verték ki belőlük a port prakkerrel. Mégsem csak amolyan semmilyen udvar volt, igazi kincsek rejtőztek benne: a porban, a félresodródott törmelékben káprázatos királykék és rubinvörös üvegcserepet találtam, ezek lettek első kincseim – vajon honnan kerültek ide, mi lehet a történetük? – meg lepkét, földigilisztát, de törött szárnyú verebet is leltem.
Az udvarról íves lépcsősoron át lehetett a kertbe jutni. Beljebb kőasztal, kőpad állt az illatos hársfa alatt, s hatalmas platán vigyázott ránk. Mi, gyerekek szerettünk ott tanyázni.
A szomszédos Cházár András utcában az úttestet árvácskák szegélyezték. Arra jártam naponta iskolába. Hétvégeken kijártunk a Ligetbe, néha az Állatkertbe vagy a Vidám Parkba. Vattacukorral ragacsoztuk össze magunkat, mulattunk egymáson meg magunkon. Sárga, piros, zöld és barna faleveleket, törékeny virágszirmokat gyűjtöttem, préseltem könyvlapok közt. Jó volt színeket látni. Az emberek akkoriban olyan szürkék, barnák és feketék voltak…
A lakókönyvet, melynek vezetése mindenhol a házfelügyelők kötelessége volt, a diktatúra fontos információs forrásként használta. Nálunk ezt az idős Haraszti házaspár vezette. A lift melletti lakásban laktak. Este 10-kor (később 11-kor) volt kapuzárás, a későn hazatérőnek ilyenkor ki kellett csöngetni a házmestert. A ház lakói közt volt építészmérnök, banktisztviselő, nyugalmazott MÁV felügyelő, mechanikai műszerész, ügyvéd, építési vállalkozó, nyugalmazott operaénekes, könyvkiadó műszaki vezetője, védőnő és néhány tanár. Én akkoriban csak aszerint tájékozódtam köztük, ki mennyire kedves, van-e hasonló korú gyereke, lakjon akár első emeleti utcafronton „úri” lakásban, vagy az ötödiken, hátul a mosókonyhában.
Itt lakott Gortvai Tivadar, a Móra Könyvkiadó és más szerkesztőségek műszaki osztályának vezetője, illetve munkatársa. Őt és a feleségét is csak látásból ismertem. 56-ban, amint éppen szaporázta a lépteit szemébe húzott micisapkájában, letagadtam az őt követő suhanc előtt – már öntudatosan.
Erdős nénivel, a csendes, mesebeli ősz kontyos nénikével sem sok szót váltottam. Később tudtam meg, hogy az ő fia volt Erdős Pál, a világhírű matematikus, a modern kombinatorika és gráfelmélet egyik legmeghatározóbb alakja. Apja, Engländer Lajos neves matematikatanár volt. Erdős négy kontinens nyolc akadémiájának tagja, mintegy 15 egyetemének díszdoktora volt.
Éva, aki három-négy évvel idősebb volt nálam, 1941 óta lakott ebben a házban; innen vitték el az apját munkaszolgálatra, nagyanyját Buchenwaldba. Egyikük sem tért haza. Édesanyja hallani sem volt hajlandó a holttá nyilváníttatásukról, mindig reménykedett, hogy valahonnan, valamikor megkerül a férje.
A legjobb barátnőm Zsóka volt, akivel mamáink kíséretében sokat sétáltunk a Ligetben, póniló húzta kis szekéren fotózkodtunk, könyveket is, ruháinkat is csereberéltünk. A tőle kapott apróvirágos, piros zsorzsettruhát most is látom magam előtt. Zsóka apja 1956 őszén Bécsből üzent haza a családjának: menjenek utána. Zsókát ekkor világosították fel, hogy Magda, akit 13 éves koráig szülőanyjának tudott, voltaképp a nevelőanyja. Az utolsó emlékem Zsókától a tőle 1956 karácsonyán, mintegy búcsúajándékként kapott Szerb Antal „Száz vers” c. antológia.
„Szerezd be a kapcsos albumot és írd bele a legszebb verseket… tedd el vagy vidd magaddal. Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben és ki tudja, mit tudsz megmenteni ifjúságodból… ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel üres ég alatt”
– üzeni Szerb Antal a kötet előszavában.
Semmi zsidósággal kapcsolatos dologról nem esett szó – ez tabusítva lett. Mintha lett volna egy hallgatólagos egyezség a háborút, a holokausztot túlélt szülők közt, hogy nem rakják ránk a terhet, hogy új életet élünk. Mindez rejtett utakon ránk, gyerekekre mégis átörökítődött: nem kérdeztünk, hiszen akkor még kérdéseink sem voltak, s nem gondoltunk arra, ami elmúlt.
Az utcáról bekiabált a szemetes, a tejes, a köszörűs, a szenes, az ószeres, a jeges. Volt jégszekrényünk, egy bádogbélésű vaskos, duplafalú, háromrekeszes szekrényke. Kétszer egy héten lovaskocsival jött a jeges, csákánnyal darabolta a jégtömböket. Vödörrel vittük fel a jéghasábokat. Ezeket a szekrényke középső részébe csúsztattuk, kétoldalt pedig a mellette lévő térbe a hűteni valókat tettük. A Dózsa György út sarkán volt a sarki fűszeres, Pákozdi; szemben vele a suszterműhely. A cipészek a ház előtti udvarban háromlábú suszterszéken ülve szegecseltek-kalapáltak. Az utca elején a félszuterénben árusított a trafikos-írószeres, ahol zsákbamacskát, borítékba rejtett meglepetés-kincseket, jó esetben úgynevezett vízicsodát lehetett venni 20-50 fillérért.
Mi, gyerekek leggyakrabban a kapu előtt verődtünk össze: rollereztünk, a ház előtti keskeny földsávon „földdarabolást” játszottunk. Olcsó játék volt, térlátást és ügyességet igényelt. 1948-49-et írtunk, a háború csak 3-4 éve ért véget.
Apám, ahogy hazatért – mint a Mátyás király meg az eszes lány című mesében, jött is meg nem is, hozott is meg nem is – megbízták, behívták, kinevezték, kiküldték tanulni, képviselni, közvetíteni, helyzetet elemezni, tárgyalni, stb. Külügyi szolgálatot látott el, a legforróbb helyeken és időkben. Jugoszláviában, amikor Tito, az első kommunista hatalmi vezető kivonva magát a szovjet hegemónia alól, a két ellenséges tömb közötti el nem kötelezettség politikájának előmozdítója lett a hidegháborúban, kiérdemelve ezzel a szocialista tábor részéről a „láncos kutya” titulust. Aztán Kínában, a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” idején, majd Romániában, Nicolae Ceaușescu által kiépített totális diktatúra éveiben, amikor a Securitate (titkosrendőrség) tartotta rettegésben az országot.
Utóbb az ENSZ Biztonsági Tanácsában volt delegált. Így aztán minden listán rajta volt: 1945 előtt mint ellenálló, mint zsidó, mint kommunista, később mint külföldön mozgó kockázati tényező; a lakás bepoloskázva, folytonosak voltak a követések, a jelentések, a meghallgatások, a lehallgatások, a kihallgatások. Az ára négy infarktus volt, aztán ebben a békében, 62 évesen, egyszerűen csak meghalt.
 |
| Apám, aki tudta... (fotó a ’60-as évekből) |
Nem tudni pontosan, hogy mit jelent ez: „tudta”. Azt biztosan, hogy mindig MOST van, a múlt elment, a jövőt nem láthatjuk. Mindig „itt és most” kell jelen lenni, dönteni, most kell megtenni, most kell élni. Túl kell élni. Tudta, hogy amit megtanul, azt nem veszi el tőle senki, mindennek hasznát veszi. Tudta, kiben s mennyire lehet megbízni, ki a jóbarát, mikor kell „ott lenni”, ahol szükség van rá. Tudott mindenkire figyelni, kedves volt az emberekhez. Tudott pillanatok alatt dönteni, s tudta, egyáltalán mi a dolga a világban – amíg lehet.
Megmaradt a mindig csibészes, tréfálkozásra kész, néha keserédes, kissé cinkos mosolya, a még a cserkészeknél tanult mindenféle móka, szójáték és trükk. Megtanított tengerészcsomót kötni, morzézni, csillagokat nézni, tüzet rakni, korcsolyázni és sakkozni. Sosem ült otthon, a „karosszékben”, jött-ment az emberek között, mondhatni, az utcán élt, ahol lépten-nyomon ismerősbe botlottunk. Hát ilyen volt.
Szeretett engem Kuksinak hívni – csak később találtam rá a jelentésére. A Valahol Európában című filmben (1947) és az annak alapján készült musicalben a második világháború idején a kisfiú, Kuksi, édesapja utolsó szavait, üzenetét ismételgeti: - Nem szabad félni! - és azt mondta, visszajön.
Anyám ámulattal, megadással, szelíden vagy dohogva asszisztált mellette, némi mellőzöttség- és kimaradottság érzésével a háttérben. Oly kevés állandóságot és bátorítást kapott az élettől, hogy nagyon alkalmazkodó lett, másképp, mint apám: szerény, befogadó, figyelmes, adakozó és aggódó volt. Aggodalmait mellőzve, a „telefonszerelőket” is beengedte a lakásba, de a csecsemőjével az építkezésen meghúzódó fiatal anyát is, hogy megfürdethesse gyerekét, meg a két nyomuló cigányasszonyt is, akik csak egy pohár vizet kértek. Amije volt, mindent tovább ajándékozott, nemhogy cicomázkodni, de „öltözködni” sem lehetett mellette. 14 éve nincs már, nem aggódik, nem figyelmeztet, nem kér, nem ad, nem szisszen fel, nem hívogat telefonon, nem olvassa az újságot, nem recsegteti a táskarádiót, nem háborog, nem süt többé zserbót... Kép a falon, az előbújó könyvbejegyzések, kézírása a fotók szélén ...
Azokban a bizonyos 1956 novemberi napokban, amikor a Dózsa György úton tankok jártak és minden kiszámíthatatlan volt, az esetleges eltévedt lövedékek elől az előszobába húzódtunk, a szoba felől szekrénnyel torlaszoltuk el magunkat. Akkor értettem meg zsigerileg az egyszerű, hétköznapi mozdulatsorból, mi a háború, amikor anyám dermesztő természetességgel az egyik bőröndbe bepakolta kétéves Vera húgocskám holmiját, takaróját, a másikba pedig élelmiszert. Ő is tudott valamit, ami nem születik az emberrel.
***
1959-ben érettségiztem, az akkori Radnóti Miklós Gimnáziumban, Simon József igazgatósága alatt. Az iskola abban az évben vette fel Radnóti nevét, 1961-ben pedig az ELTE gyakorló iskolája lett (ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium). Az épület évtizedek történetét hordozza.
***
2024. május 16-án nagy családi eseményen vettünk részt: a Rumbach zsinagógában felavattuk dr. Fischer Benjamin rabbi emléktábláját. Benő bácsi anyai nagyanyám, Eszter fiatalabb testvére volt. Tizennégyen voltak testvérek, bár csak tízen érték meg a felnőttkort. Benő 1907-ben házasodott össze Singer Ilonával, apósa Singer Leó, a híres veszprémi rabbi volt. Négy gyermekük született. Fischer Benjamin filozófiát és történelmet tanult, egyidejűleg rabbiszemináriumot is végzett. 1927-1957 között volt a Rumbach zsinagóga rabbija. 1938-ban ő eskette össze a szüleimet.
A zsinagóga romantikus, a mór építészet jegyeit utánzó stílusban épült 1869-1872 között, közadakozásból. Az Otto Wagner, a bécsi szecesszió vezető alakja által tervezett és Kallina Mór által kivitelezett épületet 1872. október 1-én a (kongresszusi/neológ) Pesti Izraelita Hitközség zsinagógájaként avatták fel. 1941-ben ebben az épületben gyűjtötték össze a magyar állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidókat. Társaikkal az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijba szállították őket, ahol a német hatóságok 1941. augusztus 27-28-án mintegy 23.600 zsidót lőttek halomra a velük ásatott gödrökbe. Ez a mészárlás volt a holokauszt első nagy tömeggyilkossága.
Az 1950-es évek végére a Rumbach zsinagógában a szakrális élet megszűnt, az elhagyatott épület pusztulásnak indult. A zsinagóga nélkül Fischer Benjamin számára lehetetlenné vált az élet. Harminc évi szolgálat után 1957-ben, 77 évesen kivándorolt Londonba, már ott élő lányához. 1966-ban hunyt el. A zsinagóga teljes felújítása és helyreállítása 2021-re fejeződött be.
Fischer Benjamin születésének 145-ik évfordulóján indítványozta a család emléktábla állítását a Rumbachban. A táblaavatás alkalmára több mint hatvanan gyűltünk össze, unokák, déd- és ükunokák, unokatestvérek, akikről hallomásból is alig tudtunk. Jöttek Angliából, Brazíliából, Portugáliából, Spanyolországból, s legnagyobb számban Izraelből, de üzentek Ausztráliából is. Van köztük, aki 12 éves volt, amikor szüleivel elhagyták Magyarországot. Ma Izraelben él és elszántan keresi a szálakat, holokauszt-dokumentumokat és -irodalmat fordít. Egyik unokatestvér négyéves kora óta nem beszélt magyarul, s véletlenül éppen abban a házban bérelt most lakást, ahol 67 évvel azelőtt Benjamin rabbi utolsó budapesti lakhelye volt.
A találkozóra elkészült családtörténeti összeállításom három első fejezete is, három füzet, a többi nyomdai előkészítésben: A Gólem és hosszú árnya (családtörténeti írások dokumentumokkal, fotókkal). (A cím 16-ik századi ősünkre, a prágai csodarabbira és kiemelkedő tudósra, Judah Löw ben Bezalelre, vagyis a MAHARAL-ra utal. Az ő személyéhez fűződik a Gólem-legenda.)
Budapesten most együtt voltunk abban a Rumbach zsinagógában, ahonnan a születésem évében, 1941-ben zsidókat hurcoltak el, s ahol Benjamin rabbi 30 éven keresztül szolgált. Együtt voltunk tehát, közöttünk író, zenetudós, nyelvtanár, pszichológus, médiaművész, lovasterapeuta, fotográfus, informatikus, kórusvezető-koncertszervező és mérnök. Nagymamák, nagyapák, gyerekek.
A zsinagóga romantikus, a mór építészet jegyeit utánzó stílusban épült 1869-1872 között, közadakozásból. Az Otto Wagner, a bécsi szecesszió vezető alakja által tervezett és Kallina Mór által kivitelezett épületet 1872. október 1-én a (kongresszusi/neológ) Pesti Izraelita Hitközség zsinagógájaként avatták fel. 1941-ben ebben az épületben gyűjtötték össze a magyar állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidókat. Társaikkal az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijba szállították őket, ahol a német hatóságok 1941. augusztus 27-28-án mintegy 23.600 zsidót lőttek halomra a velük ásatott gödrökbe. Ez a mészárlás volt a holokauszt első nagy tömeggyilkossága.
Az 1950-es évek végére a Rumbach zsinagógában a szakrális élet megszűnt, az elhagyatott épület pusztulásnak indult. A zsinagóga nélkül Fischer Benjamin számára lehetetlenné vált az élet. Harminc évi szolgálat után 1957-ben, 77 évesen kivándorolt Londonba, már ott élő lányához. 1966-ban hunyt el. A zsinagóga teljes felújítása és helyreállítása 2021-re fejeződött be.
Fischer Benjamin születésének 145-ik évfordulóján indítványozta a család emléktábla állítását a Rumbachban. A táblaavatás alkalmára több mint hatvanan gyűltünk össze, unokák, déd- és ükunokák, unokatestvérek, akikről hallomásból is alig tudtunk. Jöttek Angliából, Brazíliából, Portugáliából, Spanyolországból, s legnagyobb számban Izraelből, de üzentek Ausztráliából is. Van köztük, aki 12 éves volt, amikor szüleivel elhagyták Magyarországot. Ma Izraelben él és elszántan keresi a szálakat, holokauszt-dokumentumokat és -irodalmat fordít. Egyik unokatestvér négyéves kora óta nem beszélt magyarul, s véletlenül éppen abban a házban bérelt most lakást, ahol 67 évvel azelőtt Benjamin rabbi utolsó budapesti lakhelye volt.
 |
| Dr. Fischer Benjamin rabbi családja a táblaavatón, Rumbach zsinagóga, 2024. |
A találkozóra elkészült családtörténeti összeállításom három első fejezete is, három füzet, a többi nyomdai előkészítésben: A Gólem és hosszú árnya (családtörténeti írások dokumentumokkal, fotókkal). (A cím 16-ik századi ősünkre, a prágai csodarabbira és kiemelkedő tudósra, Judah Löw ben Bezalelre, vagyis a MAHARAL-ra utal. Az ő személyéhez fűződik a Gólem-legenda.)
Budapesten most együtt voltunk abban a Rumbach zsinagógában, ahonnan a születésem évében, 1941-ben zsidókat hurcoltak el, s ahol Benjamin rabbi 30 éven keresztül szolgált. Együtt voltunk tehát, közöttünk író, zenetudós, nyelvtanár, pszichológus, médiaművész, lovasterapeuta, fotográfus, informatikus, kórusvezető-koncertszervező és mérnök. Nagymamák, nagyapák, gyerekek.
Piszker Ágnes, Budapest, 2004